stapi blogja

A mesemondó kalandjai – Vers a mesében

            Volt egyszer egy mesemondó, aki már a holdat is megjárta egy kis tündér kíséretében. Emlékeztek rá? Tudjátok, aki űrtaposóval jutott el a holdra...

            Hááát, hogy is mondjam, az a meséje nem valami jól sikerült, hiszen a végén kiderült, hogy csak álmodta az egészet. Na, ezen aztán olyan sokat mérgelődött, hogy szinte megöregedett tőle. El is határozta, hogy elmegy a helyi óvodába, és kilesi, miket csinálnak ott a gyerekek, megkérdezi őket, hogy milyen mesét szeretnek a legjobban. Amikor aztán eleget tud, megírja a gyermekvilág legjobb, legszebb, leghosszabb meséjét. Jó nagy csattanó lesz a végén!

Elkezdett készülődni, de mielőtt elindult volna, eszébe jutott a számítógépe. Gyorsan leült elé, és elkezdett keresgetni az interneten. Addig-addig, hogy talált egy olyan oldalt, aminek a címe ez volt:

            Mesemondók iskolája

Hej, nagyon megörült neki! Nyomban elfelejtette, hová is indult, elkezdett olvasni, és már estefelé járt az idő, amikor az egyik mese - hogy, hogy nem, én nem tudom, de - kibújt a monitorból és egyenesen a mesemondó feje felé tartott. Olyan gyorsan mozgott, hogy nem volt képes félrehajolni, így aztán a fülén, orrán, de leginkább a szemén keresztül beszivárgott a fejébe. Na, ott aztán olyan dolgok történtek, hogy ha elmondom, ketté fog állni a fületek!

            A mese járt tekervényről tekervényre... Ja, hogy mi az a tekervény? Háát, az egy olyan „izé“ az agyban, ami segít a gondolkodásban. Minél több van belőle, annál több dolgot tud megtanulni az ember, ha elég szorgalmas. Na szóval, a beszivárgott mese csak bolyongott és kereste a megfelelő tekervényt, ahol beágyazódhat, hogy később emlékek formájában előjöjjön, és a mesemondó el tudja mondani a gyerekeknek.

Hej, mikor megtelt az a bizonyos agytekervénye a mi hősünknek, csakúgy futott az óvodába! De nem ám tanulni, nézelődni, ahogy eredetileg tervezte, hanem me-sél-ni!

            Hogy a gyerekek miképpen szimatolták meg, hogy jönni fog, én nem tudom, de mire odaért, már szép csendben üldögéltek, úgy várták, hogy elkezdjen mesélni. (Ti is tudtok olyan szépen üldögélni?)

Miután illedelmesen köszöntötték egymást a mesemondó és a gyerekek, el is kezdte a meséjét. De hogy milyen furcsa és rövid mese volt ez, nem is tudom pontosan, mert csak fél füllel hallottam, hiszen engem nem engedtek be, így csak az ablak alatt hallgatóztam. De valahogy így szólt:

Vers a mesében

Megy a mese vándorútra,

ráakad egy ásott kútra.

A vizéből merít gyorsan,

két vödörrel, szépen, sorban.

A két vödör meg azonnal

önti vizét, szép haszonnal.

Haszonleső versek népe

mesém lesi, ugyan, szép-e?

Öntözgetni vajon kell-e,

vagy megnőtt már, s ingáz fel-le?

Belelátnak a mesémbe,

fejemben a tekervénybe.

Aztán, mire észbe kapok,

mindent rímekbe faragok.

Haszonleső versek népe

így kerül be e mesébe.

Talán rövid, talán kurta,

de így nem kell nagy-nagy jurta!

Ez a kis könyv elég neki,

a lába sincs már ideki.

Elmondom a gyerekeknek,

így a szemek kerekednek!

Hát, megmondom őszintén, szégyenkeztem ilyen gyenge és buta mese hallatán, de úgy látszik, a gyerekeknek tetszett, mert olyan zsivaj lett utána, hogy még a mesemondó sem fért el odabenn tőle. Kiszorult az ablak alá, így aztán együtt indulhattunk haza. De olyan büszkén jött mellettem, hogy azt hittem, valami karót nyelt le, azért olyan egyenes a tartása.

            Amint haza ért, egy e-mail várta a számítógépében, ami arról szólt, hogy a gyerekek máskor is szívesen hallgatnának tőle mesét, jöjjön el hozzájuk minél hamarabb. Erre – ha lehet – még nagyobb büszkeség töltötte el, csakúgy dagadt a melle! Azonnal neki is látott a következő mese megírásának, hogy ha hívják, mindjárt futhasson az oviba mesélni. Én meg hazamentem, hogy ne zavarjam a nagy munkában, és nyomban megírtam nektek ezt a történetet. Tegyétek zsebre és vigyázzatok rá! Vagy csak hagyjátok, hogy beszivárogjon az agytekervényetekbe... :)

2017. november 2.

Csíbor Papa:

Naplopó

(Bíbor Kata: Apropó)

Akár apát, úgy neveltek,

– anyám szája a kereplő –

a szomszédok nem szíveltek,

borult szemükből a felhő.

Kifestőmben nincsen piros,

se kalács, se fahéjillat...

Kiskarácsony ugyan mit hoz?

Általában nem is izgat.

Nem akarok megfelelni:

ők a kabát – nincsen gombja –

titkon szoktam csak becsenni

idejük’ a fiókomba.

2017. október 7.

Az eredeti:

https://poet.hu/vers/217701

Szunnyad az élet

Juhász Magda: Táncol az eső
- tréfás átirat -

Havazik csendben,
de mintha rázna,
üvegest jár a
pálinka lába.

Gyönge edényke...
Üregét tartja,
a gazda szája
puszilja, falja.

Szeszfoka ötven,
nótára gyújtja,
elnyeli mindjárt
mámora kútja.

Hópihe hullik,
szunnyad az élet...
Riadót fújnak
angyali lények.

2017. szeptember 16.

https://www.poet.hu/vers/217081

Kiscicák

Ha játszik a kiscica,

nagyot nevet Katica!

Fogócskázni hívja őt –

Odaszalad mind az öt!

Pörög, forog valahány,

az udvarunk talaján

körbe-körbe karikáz’ –

Kati, Kati, jól vigyázz!

Pörgő-forgó kiscicák,

nem kékek és nem lilák,

sárga, barna, meg fehér –

Egy kis futást nem megér?

Ha játszik a kiscica,

nem kergeti Katica!

Öt cicával ülni jobb –

Mind felugrik erre, hopp!

Egér szalad a füvön,

villany meg a testükön!

Uccu, rajta, ugranak –

Egérútra hullanak!

Kicsi egér ügyesen

iramodik, tüzesen,

s az öt macska... Szent egek! –

Egyrakáson hempereg.

Nagyot nevet Katica:

minő buta öt cica!

Ha kiképzést nem kapott –

Egeret se foghatott!

2017. március 21.

Az éhes hangya története

              Volt egyszer egy hangyacsalád. Jó sokan voltak, alig fértek a bolyban. Több tízezren szorgoskodtak minden nap, hogy senki ne maradjon éhen még télen se.

              Mint mindig, most is szorgalmasan dolgoztak, szedegették maguknak az élelmet és szépen eltárolták a boly mélyében télire. Volt köztük egy nagyevő hangya is, annak állandóan csak az evésen járt az esze. Hogy megszabaduljanak tőle, egy másik társával elküldték felderítő útra, hátha találnak valami ehetőt, amit aztán hazacipelhetnek. Ha épp találtak valamit, a másik hazaszaladt, hogy segítséget hozzon a szállításhoz, ez meg ott maradt vigyázni, nehogy valaki ellopja. Persze, amilyen éhenkórász volt, állandóan megette, mire a szállítócsapat megérkezett. Emiatt aztán sokat pöröltek vele.

Egyik alkalommal, amikor már nagyon messzire jutottak, észrevettek egy óriási csomót. Megnézték, mi az... Hát, egy hatalmas elefánt teteme feküdt a fűben. Kerülgették, hogy miképpen tudnák elvinni, de sehogy sem bírták. Hogy is bírták volna, mikor egy egeret sem bírtak elvinni, ahhoz is segítség kellett. Az éhes hangya megint ott maradt vigyázni, míg a másik elment jelentést tenni a hangyakirálynőnek. Az meg összeállított egy óriási szállítóegységet és útnak indította őket.

              Eközben az őrzésre otthagyott hangya körbe-körbe járt a tetem mellett, vigyázott rá, mint a szeme fényére. Még az éhségéről is elfelejtkezett, annyira büszke volt, hogy egy ilyen óriási lakomát őrizhet. Igen ám, de emberek jöttek arra, (akik levadászták az elefántot,) és feldarabolva elvitték a faluba, hiszen nekik is kell valamit enniük, mert nagy a család... Nem is maradt ott csak egy csomó vér, meg néhány bőrcafat.

Közben megérkezett a szállító hangyacsapat, és ő rémülten mesélte el, hogy mi történt. Odarohantak, és nézték a silány maradványt, amikor egyikük felkiáltott:

              – Ne higgyétek! Ő ette meg! Tudjátok, hogy milyen tanyahasú, biztos, hogy ő ette meg!

Szegény éhenkórász meg csak nézett szepegve, majd rémülten elrohant, nehogy a többiek meglincseljék. Mivel nem tudom, meddig szaladt, ez a mesém itt abbamaradt.

Találjátok ki ti, hogy mi lett vele!

2017. március 8.