stapi blogja

Kicsi Benő

              Hol volt, hol nem volt, azt csak a madarasszéki Tóth Benő tudja. De ő aztán tudja, mert ott volt, mikor a mesém született, hiszen ő volt a bába segédje. Halljuk hát, hogy sír fel a gyerek - akarom mondani, a mese:          

 Volt egy fiú, aki tudta, szemek alatt van a csutka, s neki kezdett morzsolni egy kukoricacsövet. Amint az utolsó szemet is lehántotta róla, a csutka megszólalt:

              – Ide figyelj, te fiú! Tudod, hogy a csomóban van egy olyan cső, amelyiknek varázsereje van? Ha azt megtalálod, olyan édes álmot bocsát rád, hogy olyat még nem pipáltál!

              A fiú – aki igazából Tóth Benő bábasegéd fia volt, és az ő neve is Benő – erre úgy elhajította azt a csutkát, hogy amikor mégis meggondolta magát, hogy megbeszéli vele a dolgot, alig találta meg. Pedig hát még csak az az egy csutka volt a kukoricarakás mellett. Kezébe vette végül és vég nélküli kérdezősködésbe kezdett. A csutka pedig elmagyarázta, hogy ha megtalálja is, csak akkor derül ki róla, milyen varázsereje van, ha azt is lemorzsolta már.

Ment a munka a kis Benő keze alatt, szinte égett! Csuda fürgén és ügyesen morzsolta a tengerit, egyiket a másik után. Még anyukája hosszas könyörgésének is, hogy menjen már ebédelni, csak azért engedelmeskedett, mert a gyomrocskája is azt diktálta neki. De amint bekapta az ebédjét, máris futott kifelé és folytatta a munkát. Tóth Benő hosszan és csodálkozva nézett feleségére, és fejcsóválva csak ennyit mondott:

              – Nem ismerek rá a fiúnkra. Mi lett vele? Hiszen eddig csak alapos fenyegetések után volt hajlandó egy kicsit dolgozni... – s a gyerek anyja is csak álmélkodva a fejét ingatta.

              A Nap alig csúszott le a láthatár alá, hogy egy kicsit kipihenje magát az egész napi kapaszkodás, fűtés, gyümölcsérlelés után, amikor az utolsó kukoricacsutka is a többi tetejére repült, de nem történt semmi.

              – Becsapott – mondta mérgesen a kis Benő – becsapott! – ismételte meg, mostmár határozott csalódottsággal a hangjában. Még a vacsorának is csak egy részét ette meg, inkább megfürdött és elment aludni.

A Nap már javában rótta napi útját az égen, széles mosollyal a száján, amikor Benőke kócosan, kissé csipás szemekkel kiosont a csomóhoz, hogy jól leteremtse az álnok, hazudós csutkát – nem is gondolva arra, hogy ő bizony nem tette félre és most a többi betemette, – de apukája megállította.

              – Ki csapott be, kisfiam? – kérdezte valódi kíváncsisággal a hangjában, hiszen ő nem volt ott a csutka ígéretének elhangzásakor. – Az este, de még álmodban is, azt hajtogattad, hogy: Becsapott! Becsapott! Ki az, aki az én fiamat be meri csapni?

A kis Benő meg párás szemmel elmesélte, mit mondott neki a csutka, és már majdnem sírt, hogy nem teljesedett be az ígéret, amikor apukája karjára vette és csendes mesébe kezdett:

              – Dehogynem teljesedett be, kicsi Benő! Hiszen máskor alig tudunk este ágyba dugni, most meg magadtól mentél aludni, és reggel is sokkal tovább aludtál, mint máskor. Az utolsó cső volt a varázscső, mert addigra olyan egészséges fáradtság vett rajtad erőt, hogy már alig vártad, hogy ágyba kerülhess. A jól és becsületesen elvégzett munka mindig varázslatos jutalmat ad. Neked most nyugodt, szép álmot, a felnőtteknek pedig ezen kívül sok örömöt, és a megélhetéshez szükséges pénzt és egyéb anyagi javakat is biztosítja. De ezt már most, kisgyermekként kell megtanulni. Na, jobban érzed már magad?

              – Jobban!!! Ma mit fogunk csinálni? – kérdezte ragyogó arccal Benőcske, és büszkén nézett apukájára. Aztán, a választ meg sem várva, nyomban elszaladt megkeresni anyukáját, hogy eldicsekedjen, milyen nagy dolgot tanult meg. És persze futott a csaphoz is, álomnyomoktól ékesített szemeit megmosni.

2017. február 24.

Bolhaügy

Bolhafészek, bolhaház,

bolha úrfi ott haház;

bolha néne szökkenik,

ablakát ha zörgetik.

Bolha bátya, bolhahúg,

bolhaperre jó tanúk.

Bolhaügybe hív a szó,

csörte ez, de hím asszó.

Bolhabíra, bolhajog,

bolha bácsit eltapod.

Bolha úrra vár a kény,

rá vetült a lámpafény.

Bolhafészek, bolhaház,

bolha úrfi ott haház;

bolha bácsi szökkenik,

ablakát ha zörgetik.

2017. február 23.

Városi bolha

              Volt egy kutya, akit már annyira gyötörtek a bolhák, hogy elege lett mindenből. Elhatározta, hogy véget vet a szenvedésnek, a napestig való vakarózásnak, vonyításnak. Addig sündörgött a gazda körül, hogy az megsajnálta és kopaszra nyírta, ő meg ész nélkül vágtázott körbe-körbe a ház körül. A gazda meg eltakarította a lenyírt szőrt, s bedobta a kukába, a rengeteg élősködővel együtt.

            Igen ám, de az egyik kíváncsi vérszívó megtapadt az inge ujján, s amikor az bement átöltözni, hogy indulhasson a városba dolgozni, bolhánk átügyeskedte magát az éppen felhúzott tiszta nadrágjára. A munkahelyen pedig a szekrényéből a réseken átmasírozott az egyik városi munkatársa ruháira. Így került ez a ravasz bolha a városba.

            – Hmm! – mondta a bolha magában, amint belekortyolt az új alany vérébe – Ez embervér! Méghozzá városi! Hurrá, városi bolha lettem! – kiáltotta végül diadalmas büszkeséggel.

            Hogy milyen kalandokon ment át, hány gazdát cserélt életében, nem tudom, de a legutolsó lakása megint egy kutya volt. Egy városi, remek illatú kutya. Jó sora lett, együtt mentek mindenhová. Hol a járdán, hol az úttesten, hol meg jó nagy tereken sétálgattak, néha meg még villamosoztak is. Igaz, a levegő egy kicsit – vagy inkább nagyon – más volt, mint amit a tanyán megszokott, de mindennek ára van. Néha le kell mondani valamiről a jobb sorsért. Így hát elviselte a füstös, áporodott levegőt, csakhogy élvezhesse az úri létet.

            A kutyának bezzeg más volt a véleménye. Izgága lett, dörzsölődött, kaparózott, morgott, rágta magát. Egyszer aztán már a gazdájának is feltűnt, hogy megváltozott kedvence viselkedése. Mivel eddig még nem volt ilyesmivel dolga, elvitte az állatorvoshoz, aki rövid vizsgálódás után kaján mosollyal azt mondta:

–    A kutya egészséges, sőt, úgy látom, a bolha is, ami a szőrébe költözött. Írok ki fertőtlenítő sampont, fürdesse meg vele. A sarki gyógyszertárban meg vegyen egy bolhairtó nyakörvet neki.

A gazda irulva-pirulva megköszönte a tanácsot, fizetett és távoztak – a sarki gyógyszertáron át – haza, egyenesen a fürdőszobába.

            A bolha először lelkendezett, hogy milyen jól megy neki, még strandra is ingyen viszik! De bizony alább hagyott a jókedve, amikor a vízben oldott gyógyszer hatni kezdett. Először csak álmos lett, aztán hallucinált, később pedig teljesen elaludt. Nem is ébredt fel többé soha. Így lett vége a szép városi életnek. A kutya viszont csak most lett igazán vidám! Végre visszanyerte előző jókedvét.

            De mi ebből a tanulság? Kitaláljátok? (Én csak annyit árulok el, hogy: „Nem mind arany, ami fénylik!”)

2017. február 22.

Bolhamagasugrás

              Volt egyszer valahol a világon egy üveghegy. Hogy hol, azt nem tudom, meg azt sem, hogy azon túl, vagy innen, de élt egy kutya, ami tele volt bolhával.

És azt hiszitek, hogy az a rengeteg ugráló, marásra kész lény békében élt egymás mellett? Ugyan már, azt sem tudták, mi az a béke. Bár hallották már valaha ezt a szót, de mind esküdött rá, hogy nem e, hanem a hangra végződött, valahogy így: béka. Ha valamiben, hát ebben egyetértettek, de semmi másban nem.

Most éppen azon vitatkoztak, hogy mire is való ez a béka. A vita épp kapóra jött, hogy egy másik dologban egyetértésre jussanak: Az magyarázhatja el a többieknek, mi is az a béka, aki magasabbra tud ugrani. Szegény kutya háta csakúgy döngött, amint megindult a hatalmas verseny, amiben mindegyik győzni akart, hiszen ki tudná jobban, igazabban elmagyarázni, mint én, én, én... Hoppá, hát nem már megint egyetértenek? Hiszen mind azt mondja: én tudom legjobban!... Ajaj, mi lesz még itt?!

Ahogy a nagy ugrándozás egyre hevesebb lett, a kutya keserves nyüszítésbe kezdett és vad vágtában egyenesen az üveghegy csúcsa felé iramodott, hátha valahogy eliszkolhatna eme dübörgő, viszketésgeneráló társaság elől. De bizony, azok a nagy loholás közben is folytatták őrületes versengésüket. A hegy csúcsa tűhegyes volt, így a bolhagazda megtorpant és épp előtte állt meg. A hirtelen fékezés hatására az egyik - épp a levegőben tartózkodó - ugrándozó átesett a hegy másik oldalára, és csúszott, csúszott lefelé...

A többiek pedig tovább ropták táncukat, míg a kutya meg nem elégelte eme tolakodó, önkényes lakásfoglaló csürhe garázdálkodását, és meg nem rázta magát annyira, hogy egytől egyig átrepültek ők is a másik oldalra, és máris szánkáztak lefelé a szédítő magasságból az előző társuk után. Azok meg még a hegyoldalon is folytatták ugrándozásukat, de minek?...

Mert eközben az elsőnek lecsúszott bolha elérte a hegy alját, ahol egy büdös, hideg, nyálkás, vartyogó valamire pottyant és - alaposan bele is ragadt a nyálkába. Közben a többiek is elérték a legalsó szintet, ami bizony jóval a béka feneke alatt volt, így kikiáltották őt győztesnek.

              – Éljen! Éljen! Halljuk! Halljuk! – kiáltozták, így hát bolhánk egy hosszú-hosszú szónoklatot mondott el, ami így hangzott:

              – Íme, ez a béka!

              Erre aztán a többi kikiáltotta Bolhakirálynak! De bizony ez pünkösdi királyság lett, mert a hüllő, aminek a hátán lapult, – hopp! – beleugrott az üveghegy lábánál hullámzó tóba, ahonnan aztán jó sokáig ki se dugta az orrát. A többiek először sajnálták a történteket, aztán unalmukban újra nekiláttak az ugrándozásnak, mert hiszen sokat kell ugrálniuk, mire másik kutyát találnak itt, ahol még madár se jár...

2017. február 20.

Derelye

Gombócot főz a Kató,
gőzölög a krumpli;
illata is átható...
Nagy lesz itt a rumli!

Tészta terül a ruhán,
szőke haja lisztes...
Mindig így lesz ezután,
e szakácsnő tisztes!

Készen is van, lekváros,
gyomrában a helye!
De lapos, mint a lángos...
Legyen hát derelye.

2017.02.14.