stapi blogja

Az éhes hangya története

              Volt egyszer egy hangyacsalád. Jó sokan voltak, alig fértek a bolyban. Több tízezren szorgoskodtak minden nap, hogy senki ne maradjon éhen még télen se.

              Mint mindig, most is szorgalmasan dolgoztak, szedegették maguknak az élelmet és szépen eltárolták a boly mélyében télire. Volt köztük egy nagyevő hangya is, annak állandóan csak az evésen járt az esze. Hogy megszabaduljanak tőle, egy másik társával elküldték felderítő útra, hátha találnak valami ehetőt, amit aztán hazacipelhetnek. Ha épp találtak valamit, a másik hazaszaladt, hogy segítséget hozzon a szállításhoz, ez meg ott maradt vigyázni, nehogy valaki ellopja. Persze, amilyen éhenkórász volt, állandóan megette, mire a szállítócsapat megérkezett. Emiatt aztán sokat pöröltek vele.

Egyik alkalommal, amikor már nagyon messzire jutottak, észrevettek egy óriási csomót. Megnézték, mi az... Hát, egy hatalmas elefánt teteme feküdt a fűben. Kerülgették, hogy miképpen tudnák elvinni, de sehogy sem bírták. Hogy is bírták volna, mikor egy egeret sem bírtak elvinni, ahhoz is segítség kellett. Az éhes hangya megint ott maradt vigyázni, míg a másik elment jelentést tenni a hangyakirálynőnek. Az meg összeállított egy óriási szállítóegységet és útnak indította őket.

              Eközben az őrzésre otthagyott hangya körbe-körbe járt a tetem mellett, vigyázott rá, mint a szeme fényére. Még az éhségéről is elfelejtkezett, annyira büszke volt, hogy egy ilyen óriási lakomát őrizhet. Igen ám, de emberek jöttek arra, (akik levadászták az elefántot,) és feldarabolva elvitték a faluba, hiszen nekik is kell valamit enniük, mert nagy a család... Nem is maradt ott csak egy csomó vér, meg néhány bőrcafat.

Közben megérkezett a szállító hangyacsapat, és ő rémülten mesélte el, hogy mi történt. Odarohantak, és nézték a silány maradványt, amikor egyikük felkiáltott:

              – Ne higgyétek! Ő ette meg! Tudjátok, hogy milyen tanyahasú, biztos, hogy ő ette meg!

Szegény éhenkórász meg csak nézett szepegve, majd rémülten elrohant, nehogy a többiek meglincseljék. Mivel nem tudom, meddig szaladt, ez a mesém itt abbamaradt.

Találjátok ki ti, hogy mi lett vele!

2017. március 8.

Nyuszi-vers

Nyuszi vagyok, nagy a fülem.
Erről felismertek?
Vadász bácsi hadat üzen,
ha ti nem is mertek!

Répát eszem, s a kertekben
az a szólás járja,
hogy a répa a sejtekben
a vitamin sztárja!

A nevét a doktor bácsi
kimondatja véled,
mikor torkod a mohácsi
rendelőbe téved,

hogy a rusnya kaparásra
írjon neked gyógyírt,
s jövő héten dudorászva
vigyél neki jó hírt.

Ezért eszem én a répát,
s egyelek a kertben,
bár a kertész ezt a sétát
nem díjazza versben!

Vadászt kiált, sürög-forog,
bunkósbotot forgat...
Ó, de kényes ez a dolog,
fogam is elsorvad!

Jön a vadász, közeledik,
puskavégre kapna,
de a fülem jól elfedik
a rögök, - s az Anna!

2017. március 4.

Sosemvolt mese

              Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy költő bácsi. Úgy gondolta, ő írja a legszebb verseket, hát elindult világot látni, hogy minél több embernek megmutathassa, amiket évek hosszú során írt.

              Ment, mendegélt, már hetedhét-határon is túl járt, amikor összetalálkozott valakivel, akinek a hátán púp volt. Megsajnálta és odament hozzá, hogy részvétéről biztosítsa, amikor történt valami: Az a másik, mikor látta, hogy közeledik hozzá, megállt, és azonmód levette a hátáról a púpját, és lerakta a földre.

              – Eleget cipeltelek, pihenni akarok. – mondta, s azzal leült mellé, és egy akkorát sóhajtott, hogy hősünket majdnem visszafútta a szél a hazájába. Szegény költő meg ijedtében egy olyan verset kapart gyorsan, hogy még ő maga is csodálkozott, milyen jól sikerült! Valahogy így hangzott:

Láttam én egy púpos vakot,

hátán púpot, hegyet, nagyot.

Engem látva irgett morgott,

majd a púpja mellé rogyott.

Ja, de elébb azt lerakta,

mintha fábul vón’ faragva,

mellette ült, míg ott vótam,

és eme sorokat róttam.

Amikor visszaolvasta magának, olyan nagyon tetszett neki, hogy még címet is elfelejtett neki adni. Inkább gyorsan felolvasta újdonsült barátjának, aki erre úgy begyulladt, hogy azon nyomban felkapta a púpját és elrohant, vissza se nézett.

              – Hinnye, de nagyon teccik neki! – kiáltotta boldogan emberünk, amikor megállt valaki mellette és nagy hangon megkérdezte:

              – Nem látott erre egy embert egy óriási hátizsákkal a hátán? Már hetek óta keresem, de nem találom. A zsákjában van egy kötetre való versem, amit ki akarok nyomtatni, de az a toprongyos alak nem akarja visszaadni. Azt meri mondani, hogy boldogabb lesz a világ a verseim nélkül, ő bizony elviszi a világ szélére és beleszórja a nagy semmibe. Ott aztán olvashatja, aki utána megy.

              Szegény költő ettől akkorára tátotta a száját, hogy az a hatalmas púp, akarom mondani hátizsák versestől, komástól belefért volna, és még akkor is maradt volna hely az ő csodálatos írásainak is. Meg tán még neki magának is... Jó időbe telt, mire szóhoz jutott és elmondta a történetet. Az a másik meg, mikor meghallotta, hogy emez púpnak nézte a hátizsákot, akkorát nevetett, hogy még azt is elfelejtette, hogy hová indult. Pláne, miután elolvasta a hevenyészve írt versét a mi költőnknek. Na, azután már akkor se akart volna a versei után rohanni, ha skorpiókkal kényszeríttették volna. Inkább megmondta, mit csináljon, hova tegye a versét a hosszú utat megjárt költő, aztán elment a dolgára. Csak magában motyogta útban hazafelé, hogy: az enyémek is ilyen csapnivalók voltak, jó, hogy elvitte a csudába az az alak.

              A hős verstudor pedig ott maradt bánatosan, meg nem értetten, magába roskadva, az otthonától távol. Senki se tudja, hazatalált-e valaha.

Itt a vége, fuss el véle.

2017. március 2.

Miről írhatnék mesét?
Mondjátok meg, gyerekek!
Hisz amit én mondanék,
csipogják a verebek.

Minden mese foglalt már,
ami szóba jöhetne,
meseország rég bezár,
mire újabb követne...

Mondjátok hát meg nekem,
mi legyen a témája.
Mese-múzsa nincs velem -
A kutya meg a mája!

Nem tudjátok ti se hát?
Mondd meg nekem, Emese!
- Buta kérdést mond a szád.
Téma legyen: a mese! -

Meséről szól hát a szám,
kezemben a libatoll.
Leírom, de nem nagy szám,
'mit enged a protokoll.

Mert aki itt mesét ír,
készüljön fel rendesen!
Aki pedig csak itt sír,
hallgasson el csendesen.

Ennyi volt hát a mesém,
amit írtam szombaton,
itt csücsül a toll hegyén
az utolsó mondatom.

2017. március 2.

Kicsi Benő nagyon ügyes, tudjuk,
úgy is látjuk, ha szemünket hunyjuk.
Kukoricát morzsol a kis kópé...
Estig vajon kiürül a góré?

Az első cső csutkaszava intő:
nincs ily legény a faluban, mit ő!
Ha rátalál a mágikus csőre,
este alszik, s befogva a csőre.

Dolgozik is keményen a fickó,
nézegeti kajánul a disznó:
ha vége a morzsolásnak estig,
a magok a vályút be is festik.

Végre itt a legutolsó cső már,
nem kétséges, a nap végén ő sztár.
Fáradtságra a vacsora nem kell,
fürdeni megy, aludni így restell.

Reggeli nap fénye ha felkölti,
az idejét tanulással tölti.
Apukája szavára figyelve,
tudománnyal csurig lesz ma telve.

2017. február 25.