stapi blogja

Gondolatok
stapi•  2017. március 17. 18:42

Kutyaság

Kutyaság


              Nem is tudom, hol kezdjem… Legjobb, ha az elején, igaz?


Miután Zsuzsám nagyon gyors lefolyású betegség után magunkra hagyott minket, igyekeztem a gazdaságot zökkenőmentesen tovább gördíteni. A jószágállomány nem volt nagy, a kert sem volt több 400 négyzetméternél. Az udvar és a hátsó udvar... Szóval nem nagy gazdaság. És még kisebb gazdagság. Ami gond, az az egészség hiánya, no meg a kor előrehaladta.

 

De próbálkoztam. A 10 db. tyúk már öreg volt, kivagdaltuk a lányommal és helyébe vettem 35 db. csirkét. Ebből lett később a bonyodalom, így a hízókról, kertről nem is beszélek, hiszen két évi keserves kínlódás után lemondtam - a lányomékkal együtt - a további kísérletezésről. Később a tyúktartásról is.


Történt ugyanis, hogy a hátsó szomszédasszony „beszerzett/megörökölt“ a lányától (aki „imádja“ az állatokat, de nem tudta elhelyezni a városi lakásában) négy kölyök kutyát. Ezek aztán gyönyörűen kirágták, letaposták, agyongyötörték a kerítésünket. A tyúkjainkkal kezdték. Három nap leforgása alatt 25 azaz huszonöt tyúkomat fojtották meg. (– Kifizetem – volt a válasz a reklamációmra. Potom összeget mondtam, hiszen mégiscsak szomszéd, aminek kicsit több mint felét fizette ki a szomszédasszony. A többi azóta is függőben van – ide s tova három éve.)


Nem sok nap múlva a ház melletti léckerítésen is akkora lyukat rágtak, hogy simán átjöttek az udvarunkba. A frász kerülgetett, mikor megláttam őket. – Mi lesz, ha a három éves unokámat megtámadják? – gondoltam... Nem mertük felügyelet nélkül hagyni egyetlen percre sem a saját házunk táján. Végül azt láttuk, hogy egy dróthálós taposórácsot tett a lyukra, de egyetlen szót sem szólt a kedves asszonyság, nem hogy elnézést kért volna. Kártérítés? Mit is képzelek én...



A kutyák gyönyörűen felcseperedtek, olyannyira, hogy a 160 cm magas kerítésen macskákat megszégyenítő ügyességgel másznak ki az utcára. Többeket megharaptak. Egy asszonyt annyira, hogy kórházba kellett szállítani – melyet a szomszédasszony vállalt is. Nem tudom, útközben milyen beszélgetés zajlott le köztük, de feljelentés nem lett. Legalábbis attól az asszonytól nem. Másoktól igen. Az egyik szomszédom sapkáját szedték le, amint elbiciklizett a kerítés előtt...



A feljelentés után már két ízben lett figyelmeztetve, hogy a kerítést magasítsa meg, vagy zárja hátra a kutyákat. Foganatja nincs. (Bár a vejemet megkérte, hogy hegesszen nekik egy kennelt, amit ő meg is tett... Pár napig voltak becsukva, aztán megsajnálta őket és kezdődött minden elölről. Mondtam is a vejemnek: „Te rosszul hegesztetted meg azt a ketrecet. Nem csak minden oldalról, de alul és fölül is be kellett volna hegeszteni!)


              Nemrég kaptunk két aranyos kismacskát. Három hét után az egyik átment az udvarukba, és nem jött vissza többé. (Ezt nem rovom fel a szomszédasszonynak, hiszen az ő udvara, minek eresztettük oda. De azért mégis elgondolkodtató.)


Zárás képen kérdezem:

1., Minek vannak Magyarországon törvények, ha nem lehet foganatosítani?

2., Meddig tűrjük, hogy az állatoknak több legyen az élethez való joguk, mint az embernek?

 

              Valódi törvényt akarok, amely megvédi a tisztességes embereket!

 

2017. március 17.

stapi•  2017. március 1. 13:53

Az én uram pállott majom…

Az én uram pállott majom…

(Petőfi Sándor: Az én torkom álló malom)

(Stílusgyakorlat)

 

Az én uram pállott majom:

Nem látja meg üres bajom!

Árva szívem éhét veri…

Ő csak a borát vedeli.

 

Nincsen nékem másik uram,

Jól kiszikkadt már a kutam;

Jő a szomszéd, hozza vedrét,

Tele tölti üres medrét.

 

Míg az uram hörpölget csak,

Ez portáján jó rendet rak.

Tíz percet fog csak az egész,

Miközben az bögrébe néz.

 

2014. április 14.

stapi•  2017. február 22. 10:35

Városi bolha

Városi bolha

 

              Volt egy kutya, akit már annyira gyötörtek a bolhák, hogy elege lett mindenből. Elhatározta, hogy véget vet a szenvedésnek, a napestig való vakarózásnak, vonyításnak. Addig sündörgött a gazda körül, hogy az megsajnálta és kopaszra nyírta, ő meg ész nélkül vágtázott körbe-körbe a ház körül. A gazda meg eltakarította a lenyírt szőrt, s bedobta a kukába, a rengeteg élősködővel együtt.

 

            Igen ám, de az egyik kíváncsi vérszívó megtapadt az inge ujján, s amikor az bement átöltözni, hogy indulhasson a városba dolgozni, bolhánk átügyeskedte magát az éppen felhúzott tiszta nadrágjára. A munkahelyen pedig a szekrényéből a réseken átmasírozott az egyik városi munkatársa ruháira. Így került ez a ravasz bolha a városba.

 

            – Hmm! – mondta a bolha magában, amint belekortyolt az új alany vérébe – Ez embervér! Méghozzá városi! Hurrá, városi bolha lettem! – kiáltotta végül diadalmas büszkeséggel.

 

            Hogy milyen kalandokon ment át, hány gazdát cserélt életében, nem tudom, de a legutolsó lakása megint egy kutya volt. Egy városi, remek illatú kutya. Jó sora lett, együtt mentek mindenhová. Hol a járdán, hol az úttesten, hol meg jó nagy tereken sétálgattak, néha meg még villamosoztak is. Igaz, a levegő egy kicsit – vagy inkább nagyon – más volt, mint amit a tanyán megszokott, de mindennek ára van. Néha le kell mondani valamiről a jobb sorsért. Így hát elviselte a füstös, áporodott levegőt, csakhogy élvezhesse az úri létet.

 

            A kutyának bezzeg más volt a véleménye. Izgága lett, dörzsölődött, kaparózott, morgott, rágta magát. Egyszer aztán már a gazdájának is feltűnt, hogy megváltozott kedvence viselkedése. Mivel eddig még nem volt ilyesmivel dolga, elvitte az állatorvoshoz, aki rövid vizsgálódás után kaján mosollyal azt mondta:

 

–    A kutya egészséges, sőt, úgy látom, a bolha is, ami a szőrébe költözött. Írok ki fertőtlenítő sampont, fürdesse meg vele. A sarki gyógyszertárban meg vegyen egy bolhairtó nyakörvet neki.

 

A gazda irulva-pirulva megköszönte a tanácsot, fizetett és távoztak – a sarki gyógyszertáron át – haza, egyenesen a fürdőszobába.

 

            A bolha először lelkendezett, hogy milyen jól megy neki, még strandra is ingyen viszik! De bizony alább hagyott a jókedve, amikor a vízben oldott gyógyszer hatni kezdett. Először csak álmos lett, aztán hallucinált, később pedig teljesen elaludt. Nem is ébredt fel többé soha. Így lett vége a szép városi életnek. A kutya viszont csak most lett igazán vidám! Végre visszanyerte előző jókedvét.

 

            De mi ebből a tanulság? Kitaláljátok? (Én csak annyit árulok el, hogy: „Nem mind arany, ami fénylik!”)

 

2017. február 22.

stapi•  2011. március 1. 09:46

A harmat

              Elmélázott. A harmatos reggeli fűre gondolt. Hogy is történt? A biciklis gyorsan kanyarodott a hajdani vályogvető gödör mellett, a fű vizes...

 

...játszani kellene! Talán futva is lehet utánozni. Korán kelni, amikor még a nyári nap tüze nem perzseli fel a zsenge harmatot. Rohanni és kanyarodni. Hátha... hátha elcsúszunk. Mint az a biciklis.

 

              – Kati! Gyere, kitaláltam valamit!

Csillogó szemmel hallgatott. Bólogatva ismételgette:

              – Reggel korán kelünk.

 

              A nap álmos hunyorgása költötte, amint a gangon át kukucskált be az ablakon. Tűzpiros fénye a szemközti falra esett, kirajzolva az ablak formáját, vörösre festve a pingált képeket.

 

              – De gyönyörű! – sóhajtotta, de a következő pillanatban már rohant ki az ajtón, bele a bokáig érő porcsinba. Csupa víz és sár lett.

              – Ez az! – rikoltotta és futott a szobába, mindent összekenve.

              – Kati! Kati, kelj fel! Jó a harmat. Csúszik.

              – Hhháááóó... Khhh... mi van?

              – Kelj fel. Megbeszéltük... harmat van!

 

Kati hirtelen felült a kuckóban. Ott szeretett aludni, jól érezte magát a kemence társaságában. Városi lány volt, de szinte minden rokona a tanyákon robotolt. Most felült, szandálját a kezére húzta és kisétált. Fél perc múlva tért vissza, kezén a vizes szandált mutogatva.

              – Aha – mondta álmosan. – így vissza tudok feküdni, nem piszkoltam össze magam. S pár pillanat múlva már álomországban játszott tovább.

 

              – Minek is keltem fel?... most micsinájjak? Sáros a lábam...

Kiszaladt. Futott az ösvény füves partján, lábai egyre vizesebbek. Növelte a sebességet. Jön a kanyar! Balról a gödör, jobbról a szénakazal. Ahogy csak tudott, beledőlt a kanyarba és... és semmi sem történt. Csalódottan állt meg...

 

              ... mosolygott. – Igen, mert lelassítottam. Féltem. Féltem, hogy tényleg elcsúszok, mint az a biciklis. Mikor is volt? Nyolc éves voltam. Éppen ötven éve lesz a nyáron! S Kati... Kati már 26 éve nincs. Autóbaleset.

 

2011. február 28.

stapi•  2010. augusztus 13. 10:04

Eltűntek a költők?

Eltűntek a költők?

(Vajon hogy látná Arany János?)

 

Ég a szégyenétől a költészet arca!

Vesztett csatát vív ma a versírás harca.

 

„Lenni vagy nem lenni?" - imígyen a kérdés;

zabálsz, vagy megdöglesz! - ekképpen az értés.

 

Eltűntek a költők, szabad lett a vers is.

Aki írni tudna, inkább lesz ma verklis!

 

Hamburger-zabálók népes táborában

születik a nóta, a fű mámorában.

 

Van-e legény, van-e talpon a vidéken,

otthonából aki kilépne serényen?

 

Kalamárist töltve írópennát markol,

igét keresgélve országot barangol...

 

Ilyen legény nincsen, vagy csak nem ismerem,

bizonyára elbújt, elnyelte a verem.

 

De majd előbújik, s akkor jaj lesz nektek,

MacDonald’s lakói, versben lesz nevetek!

 

2010. június 16.