Hőség

Kedves olvasó!

Hőség című versem két változatban teszem fel ide. Ha időd engedi, kérlek, hogy mindkettőt olvasd el és véleményezd, melyik tetszik jobban. Nyugodtan írhatsz éles kritikát is, elviselem, mert fejlődni szeretnék. Ha van verskedvelő vagy költő ismerősöd, vele is olvastasd el. Köszönöm!

Hőség

(1. változat)

 Delelőre hágott a nap,

 és most megállt pihenni fenn;

 izzó tekintettel, vígan

 szemléli, mi van idelenn.

Térképet lát és rajzokat,

 mezőt szeletelő utat,

ember-rajzolt krix-kraxokat,

 s hogy eleség után kutat.

 Modern az ember, gépe van,

 aranymezőt szel keresztbe;

 kenyér szélibe belemar,

 vetőmagot szór keretbe.

Pihenője csúcsán napunk

szélesre tárja mosolyát,

nem bánja, hogy miként kapunk

hév sugarától hőgutát.

Búzatarlóra kémlel épp,

egyik szemével kíséri;

egy gyík keresi üregét,

mely neki hűsét ígéri.

Traktor mellett az emberek

 kornyadoznak, bőrük sötét,

 családjuknak teremtenek

kenyeret, ételük zömét.

Odébb kissé, mező füvén

 birka béget, gulya legel;

 napsugár perzselő tüzén

a juhász fűben vesztegel.

Ám a fű, mely sarjadozik,

megállni kénytelen, s pihen,

 növésében akadozik,

s száradni indul íziben.

Ember, állat sóhajtozik,

 vizet keres, hűs árnyékot;

sötét felhőt óhajtozik,

szelet, záport, esőszagot.

A faluban - ki teheti, -

a szobákban lustán hűsöl;

 kis pihenő, - átmeneti,

de ez mindenkit megbűvöl.

Cseréptető szinte ropog,

vörös színe messze izzik;

utca köve forrón kopog,

lovak ha a terményt viszik.

Déli csendben vadvirágon

a méhecskék döngicsélnek;

gyűjtögetnek a nektárból

téli étket sok-sok méhnek.

A legyek meg szemtelenek,

a csapótól sem félnek már,

 tudják ők, hogy az emberek

megmozdulni sem bírnak már.

Forró nyár van, semmi kétség,

nagyon kéne a hűs eső;

de fent az örökös kékség,

s közepén áll a gyíkleső.

Kis István Mihály

2010 04 12

Hőség

(2. változat)

Delelőre hágott a nap,

és most megállt pihenni fenn;

 ezüst korong az ég alatt

kíváncsi, mi van idelenn.

 Térképet lát és rajzokat,

 mezőt szeletelő utat,

 ember-rajzolt krix-kraxokat,

 s hogy eleség után kutat.

Modern az ember, gépe van,

aranymezőt szel keresztbe;

kenyér szélibe belemar,

 vetőmagot szór keretbe.

Pihenője csúcsán napunk

 kinyitja mind a két szemét,

 nem kérdi, mi a bánatunk,

 neveti munkánk ütemét.

Búzatarlóra bámul épp,

egyik szemével kiséri;

 egy gyík keresi üregét,

mely neki hűsét igéri.

Traktor mellett néhány munkás

zsákot pakol, bőrük fénylik,

 amíg töltik, kis megnyugvás,

 s kihordják a táblaszélig.

Odébb kissé, mező füvén

 birka béget, gulya legel;

 napsugár perzselő tüzén

 a juhász fűben vesztegel.

Ám a fű is szomjas, szenved,

 növése megáll, és pihen,

 látott jobb napokat, szebbet;

 most elszárad egyszeriben.

Ember, állat sóhajtozik,

 vizet keres, hűs árnyékot;

 vén akácfa álmodozik

 szelet, záport, esőszagot.

A faluban - ki teheti, -

 a szobákban lustán hűsöl;

 kis pihenő, - átmeneti,

 s az udvaron kutya szűköl.

Cseréptető szinte ropog,

 vörös színe messze izzik;

 utca köve forrón kopog,

 lovak ha a terményt viszik.

Déli csendben vadvirágon

 a méhecskék döngicsélnek;

 gyűjtögetnek a nektárból,

 s készítenek téli étket.

A legyek meg szemtelenek,

 a csapótól sem félnek már;

 zúgva-döngve telepszenek,

 arcodon százszor körbejár.

Forróság van, olvadozunk;

 bárcsak lenne egy jó eső!

 Akárhogy is tiltakozunk,

 fentről csak hull a tűzeső.

  Kis István Mihály

2010 04 20