Az égben

Az égben

(Tóth Árpád: A marson)

 

Barátom, tegnap este,

Bizony! oly furcsa volt!

Elrepültem az égbe,

Huss! mily messze a bolt!

 

Repülőm gyémántkemény

szárnyán váltott a mód,

amikor letekertem

a gravitációt.

 

De, mondom, ez az út is,

Jaj, csak erre való?

Előttem vörhenyek közt

fekszik a vén csaló.

 

Fázik. Nagy most a csend, és

fölül nem is oly kék,

alant meg szinte látom:

kacatok szerteszét.

 

Az űrben a hely oly nagy!

Elfér a sok beszéd,

azaz férne, hogyha nem

borítaná szemét.

 

Tüstént visszafordultam,

de az utat mára

elterelték odalenn

a felfordulásra.

 

Míg repülőm kóválygott,

tettem, amit bírtam:

végső akaratomat

papírlapra írtam;

 

asztroizé kesztyűim

csöndesen levettem,

ég és föld közt lebegve

szörnyet haltam helyben.

 

2013. november 7.