A mesemondó

A mesemondó kalandjai – A mesemondó

            Most egy mesés mesét fogok mondani egy mesélőről, aki nagyon szerette a gyerekeket. Szeretnétek? Igen? Nos, akkor hát tessék, itt van:

Volt egyszer egy mesemondó, aki nem csak írni akarta a meséit, de fel is akarta olvasni a gyerekeknek. Érdekes neve volt, alig merem leírni... Úgy hívták, hogy Papa. Volt egy unokája, az hívta papának, aztán később a szomszédok, az óvodások, sőt, az óvó nénik is így szólították. A papa meg örült neki. Sokszor mondta magában, mosolyogva: no, Papa, most aztán már tegyél ki magadért!

            Egyszer éppen kitenni készült magáért, amikor érdekes dolog történt. Ahogy a számítógépe előtt törte a fejét, milyen mesét is írjon, amit aztán felolvashat, megjelent neki egy tündér. Gondolhatjátok, hogy meglepődött! Azt hitte, a szeme káprázik, vagy elment az esze, és most hallucinál, de a tündér megszólította:

–        Jó napot, Papa!

–        Csókolom a kezét, tündérke! – válaszolta kissé bizonytalanul, hiszen nem akart hinni a szemének – Mi járatban van errefelé? Keres valakit?

–        Én bizony egy mesemondót keresek. Úgy hallottam, itt találok valakit, aki szeretné mondani is a mesét, nem csak írni. Jó helyen járok? – válaszolt a kis tündér, mintha nem tudná biztosan, hogy akit keres, az éppen a Papa.

–        I-i-i-igen… – dadogta Papa, aki teljesen elképedt, hogy ez a kis mesebeli lény mindent tud róla.

–        Akkor jó. A mesét három nap múlva, Nevenincs-ország Nevenincs városának Nevenincs óvodájában kell elmesélni, hát igyekezzen!

Mire a mesemondó felocsúdott, már teljesen egyedül volt a szobában. Rémülten gondolt vissza a történtekre, azt gondolta, “elmentek otthonról” nála, és az egészet csak képzelte vagy álmodta, de ahogy körülnézett, a billentyűzeten megpillantott egy picinyke aranyhajszálat. Épp ilyen haj borította a kis tündér fejecskéjét is… – Csak nem álom volt hát! – gondolta.

Ezen felbuzdulva nekilátott a gépelésnek, és hamarosan olyan mesét kerekített, amilyet még ő sem hallott, nemhogy a gyerekek! Azonnal nekilátott csomagolni, hogy minden készen legyen az útra. Már mindkét bőröndje tele volt, ő maga szépen fel volt öltözve ünnepi ruhájába – amit már az elhatározása után azonnal megvett, hogy abban mehessen egyszer mesélni – amikor eszébe jutott, hogy azt sem tudja, hol van Nevenincs-ország. – Hú, a kutya meg a mája… Most aztán hogy induljak el?

Rövid gondolkodás után újra leült a számítógépéhez és a keresőbe begépelte: Nevenincs – és a többi már nem is kellett, mert azonnal megjelent a keresett ország neve, a városok nevei, sőt, az ország egyetlen óvodájának a neve is. Fénykép is volt róla, a bejáratán a felirattal: Nevenincs óvoda. Ahogy jobban megvizsgálta, egy apró betűs szöveget is felfedezett alatta: “Szeretettel várjuk Papát, a legjobb mesemondót.”

–        Ez már igen! – kiáltotta, csodálkozva, hogy van, ahol tudnak róla és így megtisztelik, pedig ő még nem is sejti, fel tudja-e olvasni a saját meséjét, hiszen még sosem próbálta, legalábbis gyerekek előtt nem. – Micsoda hírverést végzett ez a csodálatos tündér! Bárcsak a mecénásom lenne! – sóhajtotta még, és láss csodát, mintegy varázsszóra, előtte termett a kis tündér.

–        Legyen ahogy kívánod. – mondta csendesen. – Látom, komolyan vetted amit mondtam, és nem csak megírtad a mesét, de az útra is elkészültél. Én meg közben megvettem az űrtaposókat.

–        Hótaposót akartál mondani, ugye? Talán az északi sarkra megyünk? – kérdezte ijedten Papa.

–        Nem. Űrtaposó. Nem messzire megyünk, csak ide, a Hold másik oldalára. Nem nagy ügy, egykettőre ott leszünk.

A híres mesemondó erre olyan fehér lett, hogy a sarki hó is megirigyelte volna. Nem tudott megszólalni, csak tátogott, fújtatott és – elájult. Olyannyira, hogy még a tündér se tudta felébreszteni, kénytelen volt elővenni a varázspálcáját. Azzal egy jó nagyot ütött a fenekére és azt mondta: – Felkelni, te hétalvó! Vár reánk a rétszabó. Hétrét görnyedhetsz a talpon, óvodások hangját hallom! – S láss csodát, minden csomagjukkal együtt az űrben találták magukat, lábukon az űrtaposóval. E nélkül bizonyára elsüllyedtek volna a puha űrben, de így olyan könnyű volt ott közlekedni, hogy pár pillanat múlva már a Hold másik oldalán lépkedtek az óvoda bejárata előtt.

Ekkor a Papa már megint majdnem rosszul lett, mert annyi gyerek várta az oviban, hogy annyi talán még az univerzumban sincs, nemhogy a földön. A holdon meg pláne… Már majdnem inába szállt a bátorsága, amikor a tündérke megszólalt:

–        Kedves gyerekek! Elhoztam hozzátok a várva várt mesemondó bácsit. Köszönjetek neki szépen!

–        Üdvözöljük itt a holdon, megkérjük, hogy mesét mondjon!

–        Üdvözletem hozom én is, a mesém egy hipotézis. Ez a mese kaffog, károg, ha elmondom, tapsot várok. – válaszolt nekibátorodva Papa, és amint odabenn mindenki helyet foglalt, neki is kezdett.

És a Papa, a “legjobb mesemondó”, olyan szépen, hiba nélkül olvasta fel a meséjét, hogy az még a gyakorlottaknak is becsületére vált volna. Na, lett is olyan tapsvihar, hogy nem akart alábbhagyni. A Papa már vagy hatszor meghajolt, de még mindig tapsoltak. Erre aztán olyan mélyen és erőteljesen meghajolt, hogy a fejét beleverte a… Alig merem kimondani… Az asztal szélébe! Igen, az asztal, a saját asztala szélébe, és erre felébredt.

– A kutya fáját! – mondta sajgó fejét tapogatva, simogatva, és lassan ráeszmélt, hogy az egészet csak álmodta. Hát persze. Hogy is lehetett volna ez valóság, amikor még a saját unokáját is alig meri elkísérni az óvodába, nemhogy a sok okos kisgyerek előtt mesét mondani. Meg aztán mit is olvasott volna fel, amikor a mesével még mindig csak ott tartott, hogy:

Volt egyszer egy mesemondó…