A birkapörkölt

A birkapörkölt

 

 

              Vendéget vártam. Egy régi barátomat hívtam meg vidékről, akivel valaha egy albérletben laktunk, rajtunk kívül még két társunkkal együtt. Onnan jártunk el – jómagam dolgozni, a többiek pedig gimnáziumba, illetve ez a barátom főiskolára. Miután 47 év közben már eltelt, végre meginvitáltam hozzánk, ugyan melegítenénk már fel a régi barátságot.

 

              A találkozásra Szarvason került sor, mivel aznap volt ott egy fúvószenekari koncert, melyre szintén meghívtam, és amely immár 20. alkalommal került megrendezésre – mindeddig telt ház előtt. Előbb viszont ajánlatos volt megebédelni, hát elballagtunk a Vadászkürt Vendéglőbe, mert – már előzőleg utánanézve – ígéretesen nagy adag, és aránylag olcsó birkapörkölt hirdettetett az Internet megfelelő oldalán.

 

Helyet foglaltunk az asztalnál, kértük és megszemléltük az étlapot, majd rendeltünk. Míg elkészült, megágyaztunk neki egy-egy féldeci Kaszinó Rummal, hogy kellő tiszteletet adjunk mind az ételnek, mind a megújult barátságnak, hátha így az szilárdabb lesz.

 

Két eléggé túlsúlyos ember várta hát beszélgetve, egyre vidámabban a megrendelt csodát, ami hamarosan megérkezett. Előbb az egyikünké, majd a másiké. A kettő között pedig néztünk hol egymásra, hol a már asztalon gőzölgő, igen púpos tányérra, és azt kérdeztük szinte egyszerre: „Lehet, hogy fél adagot kellett volna rendelnünk?“ A hatalmas adag láttán azonnal felrémlett bennünk a vacsora képe, amely a koncert után volt várható – lévén, hogy arra is hivatalosak voltunk –, és némi önbizalom hiányt érezve pislogtunk.

 

Nem volt mit tenni, miután a másik adag is megérkezett, nekiláttunk – kellő tisztelettel, és „magázva“ nyúltunk hozzá, attól való félelmünkben, hogy esetleg az asztalterítő is a kifizetendő darabok közé számít, ha véletlenül a tányérról arra helyezzük a pöri egy részét.

 

              Végül is nagyon ügyeseknek és elég éheseknek mutatkoztunk, mert a végén csak a csontos tányéron volt az adagból valamennyi, ami viszont eléggé fövetlennek és kopogósnak bizonyult. Gondolom, később valamely jól tartott eb rendesen elszórakozott vele... Bár a mai (szerintem buta) ide vonatkozó törvényekkel telt világban lehetséges, hogy egyszerűen a szeméttelepen kötött ki.

 

Végére hagytam, de nem kevésbé fontos megemlítenem, hogy a hölgy, aki kiszolgált, nem csak fiatal és csinos volt, de meglepően udvarias, előzékeny és kedves is! Ezúton is köszönjük Neki, hogy időt pazarolt ránk!

 

              A hangverseny ebben az évben is telt ház előtt zajlott. Mivel 20. alkalommal került megrendezésre (évente egy óévbúcsúztató), stílusosan 20 zeneszám hangzott el. A műsor alatt kissé teltnek ugyan, de nagyon jól éreztük magunkatt – sőt, még a vacsorával is megbírkóztunk a végén. Így aztán azt hiszem, nem hazudok, ha azt mondom: remekül zártuk az évet!

 

              Minden bizonnyal hosszú barátságnak nézünk elébe.

 

 

2020. február 13.