Egy sorozatgyilkos naplója 1.

2011. január 4.

Ma hajnalban eldöntöttem, hogy sorozatgyilkos leszek. Úgy gondoltam, hogy a vészhelyzettel és a Dr. Csonttal kezdem az évet, de meggondoltam magam. Mi lenne, ha a valódi jelentését venném alapul? A tudat hogy ölhetek, megrészegített. Lázas agyalás közepette választottam ki az első áldozatomat, Bélát a nyárról itt ragadt szúnyogot. Vártam hátha rám száll és akkor  beteljesülhet minden vágyam.

A csapdába hamarosan besétált azzal hogy a kézfejemre szállt. Apró kis szívókját a bőröm pórusába mélyesztette. Nem teketóriáztam. Az ujjaimmal megcsippentettem a szárnyát és egy jól begyakorolt mozdulattal - mintha egész életemben ezt csináltam volna – tövestől kitéptem. Béla abban a pillanatban abba hagyta a szívást és elkezdett ficánkolni. Szimpla szárnyát úgy csapkodta mint néptáncos gyerek a lábát a tanévzárón. Esélye sem volt. Egy másodperccel később mint bukott angyal hullott alá az asztalra. A már odakészített ollóval levágtam a szívókáját. Vártam hogy vér spricceljen ki belőle, ha nem másik, legalább az enyém, de csak halovány sárgás váladék szivárgott Bélából.

Bélának befellegzett. Nyughelye egy gyufás skatulya melyet a kabátom belső zsebébe rejtettem a szívem felé. Béla hozzám nőtt. Az első áldozatát az ember sohasem felejti el. Ezek után nagyobb dolgokra vágyom. Valami lélegző, gondolkodó szőrös valamire, de tudom addig még hosszú az út.