MESÉK...

Hajnal négy óra van. Sietnem kell, már megint elvacakoltam az időt. Bár a posta egy kilométerre sincs otthonról, taposnom kell a pedált, hogy időben odaérjek. A kiosztó vezető egy rapszodikus fazon, mindenbe beleköt. Ma nem adok okot a hisztijére. Ma nem.
A Lampart olajos szaga, az akácok illatával keveredett. A gyerekkoromat idézte. Sokszor nyaraltam itt a nagyinál. Ma már mi lakunk abban a szoba-konyhás lakásban, ahol annak idején ő élt. Mi. A feleségemmel és három fiammal.
- Azaz üveg, az enyém! – kiáltott rám a földről egy rongykupac.
- A szagod. Az a tiéd. Ha ilyen borokra futja, akkor mért alszol a földön? – vetettem oda félvállról és az üvegeket beleszórtam a biciklim első kosarába. Hatkor nyit az üvegvisszaváltó. Az újságozás közben leadom. Egy kenyérre elég is lesz.

„Külváros, a várossal határos?” – kergetőztek fejemben a kusza gondolatok. A nagyobbik fiamnak kell dolgozatot írni „külváros” címmel, de még nekem se könnyű. Ha a környezetemben élők életszínvonalát nézem, akkor Kőbányának ez a része külváros, a szó szoros értelmében; de ha földrajzilag nézzük, bizony nem a város széle. Néhány sor jutott az eszembe: „E szó, mást takar, mint régen. A város szélső végen, túl időn és téren?
Mit mondasz te nékem: Külváros?
Gyermekként ábrándos, szerelmesen bájos, vénségemre zajos, de azért lakájos.”
Megállítottam a bringát, elővettem egy cerkát, és a tegnapról megmaradt Népszabadság egy üres sarkába felvéstem ezt a néhány sort, majd elgondolkodva még egyet.
„Kőbánya, Budapest munkás osztálya, - nem éppen a város határa – mégis; megkövült emlék mára.”

A kiosztóban állt a bál. A „főnök” éppen Zolit ócsárolta, így nem vette észre, hogy késtem.
- Ezen a héten már másodszor. Nem kötelező itt dolgozni! – mondta volna, de szerencsére ezt most megúsztam. Összepakoltam az újságokat és éppen indulni készültem, amikor azért átszólt a maga gunyoros módján:
- Lopják az újságaidat. Már megint. Figyelj oda jobban, ne lógjon ki a sarka! - A nagyfőnök, engem cseszeget. Hogy csessze meg…
Csak a fejemmel biccentettem és már toltam is kifelé a biciklit.
Egy ideig két járatot viszek, Zsuzsi nyári szabadságra megy. Jó ez nekem. A szeszgyárban hetente feltöltik az üvegemet jó erős hazaival – a boltokban már nem lehet ilyet kapni, külföldre viszik – no, és a Cola gyár. Öt üveg hetente. Coca Cola. Nem valami pancs.
Bekanyarodtam a Hős utcába és be az első udvarba. Figyelnem kell, mert néha ismeretlen tartalmú löttyöt zúdítanak le a folyosóról a figyelmetlenek fejére. Jó szórakozás…

Mennyire más ez a ház, mint a Liget utca duplán belső udvaros háromemeletese. A Salamon utcai kertes-belsőudvarosról meg ne is beszéljünk. Mint egy falu a város közepén. Megihlet. „Tenyérnyi parcellákat ölelő szőlő-rózsa lugasok, szoba+konyhákkal körbezárt belső udvarok; istállóból vedlett melós-otthonok. Éjjeli-tál esti fénye, nagydologra kint a véce. Családonként külön kamra, télre fával megbuggyantva.”
- Nem félsz attól hogy megvernek?
Egy tagbaszakadt fickó állt előttem, testével eltakarva a folyosót.
- Már három napja nem kaptuk meg az újságot…
- Én csak egy helyettes vagyok, de mától megkapjátok visszamenőleg is…nesze! – és a kezébe nyomtam egy Népszabadságot – nem mintha tudna olvasni –
- Állj félre testvér, hadd tegyem a dolgom!
A börtön óta csak kevés dolgon lepődök meg és még kevesebb tud kizökkenteni a gondolataimból.
Átnyomakodtam az álmélkodó hústorony és a korlát között és egy szinttel feljebb mentem.

Tízre értem a Fővárosi Vízművek épülete elé. Ez volt a főállásom. Programozó operátorként dolgoztam itt egy újabb projekten, leolvasói fizetésért.
Nyakamban fényképes, vonalkódos igazolvány. Egy mozdulatomra kinyílt a mágneszár. A gép rögzítette a nevem, no meg a munkába állás idejét. Mint a … tudod, régen… a melósok a hajnali munkakezdéskor…én is blokkoltam.
„Lehet, hogy a külváros nem is egy földrajzi pont, egy adott kerület, egy körülhatárolható gettó? Lehet, hogy nem is egy rajtunk kívül eső terület? Talán bennünk él, predesztinálva a jövőnket?”
Lejegyzem ezeket a sorokat is, talán a fiammal összehozunk belőle egy fogalmazást.
Elindult a lift. Parfümillat facsarta az orromat, a mélyen kivágott dekoltázsok gyöngyöző verejték-szagával keveredve. Főúri nép kifestett antikvázái. Öregek és üresek. Jó képet mímelve vihorásztam velük a másodikig, aztán menekülőre fogtam. A folyosó végén van az irodánk, amolyan Közép-Európai fajta. Számítógépek, nyomtatók és akták hegyekben. Miért is kell a kézi és a gépi adatrögzítést párhuzamosan kezelni, csak az Ég tudja és esetleg a használója…
Erre a napra vártam. Reggel óta csak erre. Ma munka után megvesszük a telket és építkezni fogunk. Egy igazi családi házat. Végre a gyerekeimnek is lesz gyerekszobája…
Akkor még azt hittem, hogy átléphetem az árnyékomat.

Az intézet lakói a tv-szobába tértek, hogy valami érzelmes sorozat soron következő epizódjába merüljenek el. A nappali kánikula feladta a leckét az ápolóknak. Most ők is fáradtan rogytak le a társalgó kényelmes foteljeibe és sokadik feketekávéjukat kortyolgatták.
Dr. Magyar ezt az időszakot szerette a legjobban. Ilyenkor elült a nappalok nyüzsgő forgataga és lecsillapodott monoton zsivaja. Hátradőlt hintaszékében és a régmúltra gondolt; régi fényére, amit már belepett a por. Híres munkája az emberi társadalom jövőjéről, megrendítette a tudósokat. Először ujjongva köszöntötték a forradalmi tudományos megközelítést, de miután felismerték, hogy az ideológiájukat is megkérdőjelezi, a társadalomra nézve veszélyesnek ítélték.
A kintről beszűrődő fény halvány körvonalakat rajzolt a szoba falára. A kertből, rózsák édeskés illata szállt fel, besurranva a rácsos ablakon. A tücskök új dalba kezdtek, lágy altatódalt rögtönöztek, álomport hintve szét a tájon. Csendben eleredt az eső. A természet felébredt fullasztó, izzadt álmából. A madarak mintha megrészegedtek volna a frissítő égi áldástól, egymás szavába vágva énekeltek, túlharsogva az altatódal taktusait.
A hálószoba duplaszárnyú ajtaja kitárva, mint barátait fogadó ölelő karok. Hozzá bárki bátran betérhetett, nála mindenki megpihenhetett. Nemcsak a szomszédos szobákból, de a hétvégéken a kisvárosból is meglátogatták. Miért volt ilyen népszerű a bajokkal terhelt emberek között, jólehet visszahúzódottan élt, azt senki se tudta. Elég legyen annyi, hogy vonzódtak hozzá kicsik és nagyok, fiatalok és öregek, ápolók és betegek. 
– Szabad, professzor Úr? – hallatszott be egy kellemes hang a folyosóról. –
– Nem zavarom?
– Jöjjön csak be barátom! – válaszolta Dr. Magyar és belelapozott jegyzeteibe.
– Már vártam Önre. Kérem, foglaljon helyet!
A belépő, egy negyven körüli mosolygós fiatalember, kerek pápaszemmel és kefe bajusszal. Felakasztotta fehér köpenyét a fogasra, és körülnézett a kis helyiségben. Könyvek és jegyzetek hevertek szerte-szét, elfoglalva minden ülőalkalmatosságot. Leült hát az ágy szélére. Tisztelettudóan megvárta, míg Dr. Magyar leteszi olvasmányát az asztalra. Kortyolt egyet cikóriakávéjából és száját elfintorítva nekidőlt a falnak.
– Már régóta járok ide Önhöz professzor úr, hogy megismerjem elméletét. Kérem, folytassa! 
–  Nem hisz nekem ugye, kedves barátom?
– Dehogynem, professzor úr! Nagyon is hiszek. Már vártam az előadását.
A tanító, korát meghazudtoló csillogó szemmel, egyre nagyobb lelkesedéssel tárta fel a már rég feledésbe merült hitét, mely az idő múlásával egyre inkább bizonyossággá vált a számára.
Tudományos munkákból idézgetett, vonalakat, köröket, képleteket rajzolt papírlapokra széles taglejtések közepette. Arca kivörösödött, beteges összeaszott teste új erőre kapott. Lelkesedése átragadt fiatal barátjára, aki buzgón körmölt jegyzetfüzetében. Sercegve rohant a toll lapról-lapra, nyomot hagyva az utókornak.
Mint Prométeusz ki ellopta a tüzet és vállalta, hogy szívét béklyókkal átverve örök tétlenségre kárhoztassák a meztelen, védtelen emberért, úgy Dr. Magyar is feláldozta magát, egy beteg társadalomért. Hogy ez gyermekbetegség, vagy már a végső agónia, nem neki kellett eldöntenie. Az újabb nemzedék feladata ez. Rátekintett ifjú utódára, ki hite letéteményese, és meglátta a távoli jövőt. Szeméből kihunyt a fény, arca megfakult.
A kezéből kicsúszott jegyzetek, mint ősszel a fáradt falevelek, zizegve hullottak alá. Csapzott ősz hajtincsei izzadt homlokához tapadtak előre bukott fején. Sziluettje mozdulatlanul dőlt előre, idézve Rodin Gondolkodóját, ami rá csakugyan igaz volt hosszú, keserűségtől meggyötört életén át. A tanítvány felszedte mestere jegyzeteit, és mappájába csúsztatta.
Garai szavai jutottak eszébe:
„Visszapörölni, ami elveszett vigasztalanul, köszönni hogy volt, és meg nem ismétlődhetett.”
Hálás tekintetét mestere viaszszínű arcára függesztette és megérezte felelősége ólomnehéz súlyát. 

Dr. W. Európa egyik leghíresebb elmegyógyintézetének vezetője. Se az intézet, se híres professzora nevét nem árulom el. Hétpecsétes titok övezi az épület vastag falai mögött zajló kutatómunkát és eredményeit. Annyit azért megtudtam, hogy Dr. W. egy könyvet készül kiadni melynek címe:
 ”A szinguláris fejlődés szerepe, az emberi pszichében”.  

Átraktam a 'gyermekeknek' blogomba'