Gyermekeknek

sonyo•  2011. július 21. 11:59

A MELEGSZÍVŰ HÓEMBER

Kőbánya egyik belső udvarában történt, ott, ahol a kis szoba-konyhás lakások, szőlőlugasos udvart ölelnek át. Itt születnek a mesék, itt éled a varázslat a lugasok alatt. Tél volt, az a csikorgós fajta, kocogó fogú. A szélfiak sikoltva kergetőztek a rózsabokrok jeges levelei között; bebújtak minden télikabát alá, befurakodtak az ajtóréseken. A hó egyre nagyobb pelyhekben esett, már mindent eltakart az udvaron. Peti a meleg szoba ablakából figyelte, mi zajlik odakint.
- Valami baj van a hóemberrel… – kiáltott át a konyhába, édesanyjának.
- Mi baj lenne vele…
- Vacog!
Erre az apukája is felkapta a fejét, felállt és az ablakhoz indult.
- Csak képzelődsz… megint. – vetette oda Máté a kisöccsének és továbblapozott a mesekönyvében.
- De nézd!
Addigra már anya is ott állt és tátott szájjal hallgatott. Az udvar közepén, egy amolyan gyermekforma hóember ácsorgott. Még tegnap építették a fiúk. Olyan volt, mint a többi hóember. Répaorrú, szén-szemű, mosolygós, lábos-kalapban, de valahogy, mégis más… didergett.
- Fázik… szegéény. Hozzuk be!  - határozott az anyuka, de ezt már nem hagyhatta szó nélkül a családfő.
- Na, még mit nem? Fannit még csak-csak elviselem, de… ezt már azért mégsem!
De a család és Fanni kutya könyörgő szeme megenyhítette.
- Jól van Zsuzsi, de ha elolvad, ti takarítjátok fel…
Még be se fejezte, nyitotta is az ajtót és hajadonfő kiszaladt a sűrű hóesésbe.
A többieknek se kellett több. Egymást lökdösve tódultak ki az udvarra. Zsuzsi az anyuka – inkább egy gyereknek gondolná az ember – hóna alatt egy gyúródeszkával még Fanni kutyát is megelőzte. A kis téli lurkót feltették a deszkára és közös erővel becipelték.
- Tegyük a kályha elé! – vezényelte Péter.
Illés, a kiságyból kíváncsian figyelte a cserépkályha ajtaja előtt toporgó hóembert, aki az elgémberedett kezeit dörzsölgette…
- Éppen jókor. Már azt hittem, megfagyok – mondta, és az elképedt arcok láttán még hozzátette
- Mi az? Még nem láttatok hóembert?
- Szemtelen kis havas izé vagy, barátom – jegyezte meg Apacs foghegyről és a fiaira bízva az ügyet, visszaült a könyvéhez.
- Hol fogok aludni? Mi az ebéd? Ki fog velem játszani? Most hagyjatok békén, pihenek…- és csak utasítgatott, kötözködött mindenkivel.
- Jég van a szíve helyén – fakadt ki csalódottan Zsuzsi, aki már kifáradt a sok szaladgálástól.
- Csúnya hójember! – kiáltott Illés és a maciját kihajította az ágyából.
- Elvarázsolt hóember – toldotta meg Péter.
- Segíteni kell neki! – mondta, eközben az új „családtag” dölyfösen végignyúlt, a legkényelmesebb fekvőhelyen…
Már jól benne voltak a februárban, de a kegyetlen hideg, még osztogatta fagyos csapásait. Ebben az évben, többen is megfagytak az otthonaikban.
A család, már egész jól hozzászokott az új létszámhoz és a fiúk is megbarátkoztak az elvarázsolt hóemberrel. Már nem volt olyan zsémbes, zsörtölődő, kötözködő fráter. Egészen megenyhült, de legjobban Petikével érezte jól magát. Az eltelt idő alatt nagyon összebarátkoztak. Együtt játszottak és gyerekes terveket szőttek. Bevonták játékaikba Mátét és Illést is, de csak módjával. Legtöbbször együtt hógolyóztak a parkban - persze csak sötétedés után, nehogy mások is meglássák az igencsak eleven hóembert –
Anya és apa örültek ennek a varázslatos fordulatnak, ugyanis eddig, csak nagyritkán lehetett Petit rávenni a szánkózásra, hógolyózásra. Nem szerette a telet. Fázott. Legörbült lila szájjal tiltakozott a tél ellen, de most, mintha minden megváltozott volna. Derűs arccal vontatta maga után barátját a park felé…
A vidámság nem tarthat örökké és a baj után még nagyobb baj születik. A cserépkályhába, egyre több fát kellett dobni, de a kis lakás mégis egyre hűlt. A mínuszok még mindig tomboltak odakint és Petike is megbetegedett. Apacs és Zsuzsi fel-alá rohangáltak, orvosról-orvosra. Nem használtak a gyógyszerek, Peti állapota egyre rosszabb lett. A hóember el se mozdult az ágya mellől, hideg kezét a kisfiú homlokára szorította.
Drámai fordulat következett be. Ahogy Peti állapota javult, úgy romlott a hóemberé, míg végül már beszélni se tudott. Mindannyian tudták, ha nem is mondták ki. Megolvadt a szíve. A melegszívű hóember haldoklott. Lefejtették a kezeit Peti homlokáról és kivitték az udvarra, hátha meggyógyul. Senki se tudja gyógyítani a hóembereket, de ez jó ötletnek látszott…
A tavaszi nap sugarai szomorúan néztek le a varázslatos kis udvarra. Az udvar közepén, a szőlőlugasok alatt egy szürkésfehér kupac hevert gyászosan. A tetején piros lábas, alatta egy répa széndarabok között. Körülötte két felnőtt, három fiú és egy kutya. Gyászoltak…
Azóta Peti és családja minden télen újrateremti a melegszívű hóembert, aki feláldozta különleges életét barátjáért, egy emberfiúért.
 

sonyo•  2011. július 1. 16:08

AZ A BORONAHÁZ

Ez a mese egy házról szól és azokról, akiknek közük volt hozzá.
Mint mindig, ez is egy nyári napon kezdődött. Mintha ma lett volna, bár már több nyár is eltelt azóta… Elmesélem.
Szombat volt és a Nap már elérte a delelőt, megpihent.
Minden a megszokott mederben folyt, még a Verna patak is nyugodtan csordogált. Hetek óta nem esett, így ő is lassan folyatta idejét. Még a szomszéd cinkék is csendben szunyókáltak, a rigók se trilláztak szerelmüknek. Sikló Szilvia a Napon sütkérezett népes családjával. Nagy volt idén, a siklóáldás. Ők az egyetlenek, akik élvezték ezt a rekkenő hőséget – no meg a gyíkok, de ők még szóra sem érdemesek. Annyi van belőlük, hogy már a mókusok se mozdulnak rájuk, megunták, megcsömörlöttek. –
Itt a mi világunkban a Verna patak partján, csak a meztelen csigák élnek népesebben.  Az a kínai fajta. Senki se eszi, boldogan sokasodnak. Lassan betöltik az élőhelyünket. Még szerencse, hogyha a fagy jön, ők mennek. Hogy hová bújnak, arról gőzöm sincs. Néhány kínai kacsa kéne, azok tán megennék. 
Szóval, ezzel a nappal kezdődött minden. Ezt az idilli békét, egy ócska teherautó sivító, durrogó, csattogó zaja törte össze. Öcséimmel összegyűltünk az öreg jegenye alsó ágán, onnan figyeltünk.
Az a rozoga autó hogyan tudta áttörni azt a dzsungelt, amit a sokévi elhagyatottság növesztett rajta, azt nem tudtuk elképzelni. De átvágott. A telek közepe táján, nem messze a lakásomtól megfeneklett. Se előre, se hátra. Na, innen már nem megy sehová. Jól nézünk ki. Egy új szomszéd. Ember. Nincs sok jó tapasztalatom felőlük.Talán még nem mondtam eddig. Nyest vagyok. A fess nyest. Fajtám legkiválóbb példánya. Csak szerényen, köztünk legyen szólva, minden nyestszuka bukik rám. Csak úgy vonyítanak, ha meglátnak. Nem lesz könnyű választanom, szeretem mindet.
No, de a sztori. Már megint elméláztam.
Két ember szállt ki a kocsiból, szóval nem is csak egy, rögtön kettő. Fajuk két hétköznapi példánya. Apa és fia. Vége nyugodt életünknek. Még Huu Hugó is felébredt, pedig ő, ilyenkor alszik a legédesebben. Körülnézett és ijedten csak ennyit mondott: - Huuuu…- és visszazuhantak szempillái. Kimerült volt. Egész éjjel a közeli arborétumban vadászott. Jeliben. Az utóbbi időben, elszaporodtak ott a patkányok, fogott is Huu úr jó néhányat. Teli beggyel könnyű aludni.
  
Teli a begyem
zuzám zúzza, legyen; a
fejem már üres.   

Csak úgy kivágtam ezt a haikut. Látszik, rámragadt valami a költöző madarakról.  
Állandóan elveszítem a fonalat. A fülesbagolynál tartottam. Kedves fickó, ránk nem vadászik. Az összes szomszéddal jó a viszonya. Azt mondogatja, hogy:
– ne piszkíts oda, ahol eszel…–
Én nem tudom, hogy mi köze van ennek a vadászathoz, de nem is érdekel. Elég az, hogy itt béke van. Az a két ember egyenlőre nyugton volt. Ebédeltek. Egy kicsit közelebb mentem hozzájuk, talán barátságosak. Lehet, hogy még játszanak is velem. Az öcséim, már elég unalmasak.
Ebéd után megtisztítottak egy kis területet és vastag cölöpöket ástak a földbe. Egy farakás mögé bújtam, onnan figyeltem. Szóval ők azok, akik télen fát vágtak az erdőnkben. Összedarabolták és előre cibálták. Csak most ismerek rájuk. Akkor még kaját is hagytak itt. Én ilyen vacakot nem eszek, de a többiek örültek neki. 

Nem kell nekem
ilyen vacak
esetleg egy
pocok pocak.  

Csak így csípőből. Vissza kell fogni magamat. Csodálkoztok, hogy a csajok belém zúgtak? Ugye nem!? 
A fiú, egy vassal lehántotta a gerendák kérgét, az apja illesztéseket vágott a két végükre és ketten összerakták. Így haladtak sorról-sorra. Láttam már ilyet. A falu határában a hegyen, borosgazdák töltik a szabadidejüket. Ott múlatják az időt. Van olyan este, amikor nem lehet aludni a vidámságuktól. Idehallik. Pincesornak hívják azt a helyet. Azt mondják, az egy skanzen. Hogy mi az, ne kérdezzétek. Azokat a pincéket építették úgy, mint ez a két ember a házát, csak azok vaskos tölgyből, míg ezek a csórók itt, égerfából. Hogy meddig áll a házuk, azt az Ég tudja.

Évek jöttek, évek mentek. Békében éltünk emberszabású szomszédjainkkal. A ház közben gerendáról-gerendára, sorról-sorra épült. Őszig a kocsiban laktak, majd amikor felrakták a tetőt, akkor a házban. A telet albérletben húzták ki. Akkor is kijártak hozzánk látogatóba.
Egyik nyáron, egy tavat építettek a ház elé, kétakkorát mint a házuk és halakat telepítettek bele. Jól jött, mert azon a nyáron nagyon nagy volt a szárazság, még a patak is kiszáradt arra a nyárra, a tóban viszont mindig volt víz. A távolabbi erdőségből is jöttek hozzánk, vendégek. Ivócimborák lettek. Még egy kócsagpár is hosszasan körözött a nádas fölött, hogy fészket rakjon.
Csak az emberek nem jöttek. Senki se akart segíteni barátainknak. Sőt. Lebontással fenyegetőzött a polgármester. Még a barátaik se segítettek nekik. Néha láttuk őket, amikor nagyritkán benéztek hozzájuk. Nagy szavakkal dobálózva, széles taglejtésekkel magyarázták, hogy miért kellene inkább – az apának és fiának - egy házat vennie, ezt meg lebontani. De ők szegények voltak. Nem hogy házat nem tudtak venni, de még a téli albérlet is gondot okozott. A fiú iskolába járt, az apja alkalmi munkákat végzett. Mikor, mit.
És a ház, még mindig nem készült el teljesen. A téli hideg ellen nem védett. Nem volt még leszigetelve.  Barátaik, akiknek hőseink gyakran segítettek, végül összejöttek és kihirdették a határozatukat: „Nem segítünk abban, hogy befejezzétek, de a bontásában, szívesen.”
Ki érti az embereket?  
A faluban él egy festőművész, Nádler Laci bácsi. Sokszor néztem az ablakon keresztül, hogyan dolgozik. Szép lovas képeket is festett, de ezek már nem kellenek senkinek. Most szobrokkal próbálkozik. A Jeli arborétum felé tartó úton van a galériája. Ha arra jártok, nézzetek be hozzá. Ő mindenkit ismer és minden történetet tud. Szeret is ezekről mesélni. Még egy fogadó is van a faluban. Bizony. „Aszaló fogadó” a neve. A falu szélén, Gólya Gizi portyázója tőszomszédságában. Marci bácsi a tulaj. Jókedvű ember. Ha arra jársz szüleiddel, ki ne hagyd őket! 
A ház azóta is ott áll, magányosan, két lakója elment. Máshol próbáltak szerencsét. Furcsa világ ez. Én már csak tudom. Nem mindenhol látnak szívesen. Az, hogy összetévesztenek egy görénnyel, az hagyján, de hogy rám, ha meglátnak sikoltozva az kiáltsák, hogy „Fúj de ronda”? Az azért sok.
A mesét a házról és rólunk, majd máskor folytatom. Most már mennem kell, anyu hív. Az öcséimet is össze kell még szednem. Lassan lemegy a nap, Huu Úr is elkiáltotta a nyolc órát. Aludjatok jól, álmodjatok szépeket.
 

sonyo•  2011. július 1. 15:35

A JÉGTÜNDÉR

Ezt a történetet, még nem mondtam el senkinek. Túl gyerekesnek tűnhet. Mindezidáig titokban tartottam előttetek is. Azóta már ti is megnőttetek, nem halogathatom tovább. Kitálalok. 
Egy alpesi túrán hallottam először róla. Kisfiú voltam akkor és a barátaimnál töltöttem az ünnepeket. 1978 decembere volt.
Az Aflenz-i kiskocsma egyik sarkában ültem és a teámat iszogattam, amikor egy helybeli hegyi vezető lökte be az ajtót. Kint hóvihar tombolt, ami az ajtórésen betódulva lesöpört egy-két poharat. A vezető arca olyan fehér volt, akár az Alpok ebben az időben. Odatámolygott a pulthoz és rendelt magának egy pálinkát. Egy szót se szólt, de mindenki tudta...
Reggel egy hat fős csoporttal indult neki a csúcsmászásnak. Rutin feladat a számára, mindennapos esemény. Szép derűs volt a hajnal, a csillagok sejtelmesen kacsintgattak az alpinistákra. Bár a levegő csípett, nem vette el jókedvét a vidám csapatnak. Már egy órája haladtak a gerincen és a nagy, függőleges falra készülődtek, amikor beütött a baj. Egy mindent elsöprő szélvihar támadt, jégszilánkokkal borítva be a fáradt arcokat. A táborba való visszatérés az egyetlen értelmes lépés ebben a hófúvásban - ezt mindenki jól tudta - de valami elvette a józan eszüket. Jürgens hiába kiáltozott, hiába átkozódott, nem tudta megfordítani a megtébolyodott társaságot.
– Már megint megfogott a bestia! – mondta, miután lenyelte az italát. 
A helyiségben halotti csend lett. A legények az asztalra tették a kártyapaklit és a megtört emberre figyeltek. Mások az italukat kortyolgatták, szorosabbra húzva vállukon a kabátot. Két paraszt abbahagyta a sakkjátszmát, Hans a vendéglős közelebb ült a kandallóhoz. Nagyot szívott pipájából és egy új hasábot dobott a parázsra.
– Most jött el az ideje, Jürgens! – mondta rövid megfontolás után
– Holnap lesz Szenteste.
Akkor még nem tudtam, hogy a Jégtündérről beszélt.

                                                                       2.

Eisen Geis – így hívták a helybeliek azt a jelenséget, ami a lexikonokban aflenz-i muzsikaként van bejegyezve.
A mai napig íratlan törvény azon a vidéken, hogy nem vezetnek túrát karácsony előestéjén a Jouring–alm vidékén. Az a néhány szerencsétlen, akit a szükség mégis arra vitt, messze elkerülte a barlangot, ahol – a monda szerint – a Jégtündér lakott.
A második találkozásra 1986 nyarán került sor.
Akkoriban Bécsben jártam egyetemre a Hochschule-ba. A nyarat jó szokás szerint Aflenz-ben, Weissenbergéknél töltöttem. Felhőtlen idők voltak ezek. Egész nyáron a hegyekben csavarogtam Bundással, házigazdám kutyájával. Megmásztam az összes nevezetes csúcsot, bebarangoltam a hegyeket, kifürkésztem a közeli barlangokat. Naphosszat töltöttem azzal, hogy egy keskeny sziklahasadékban megbújva figyeltem a zergecsaládok magánéletét. Nagyon félős jószágok és ezért roppant nehéz megközelíteni őket. Sok rajzot készítettem rejtekhelyemről, amit este betettem a naplóm feljegyzései közé.
Manapság is sokszor előveszem és azokra a békés nyarakra gondolok. Már sok év telt el azóta, mégis melegség jár át most, mikor erről mesélek nektek.
Ez a nyár is békében telt volna el, ha a szomszédban lakó Karina az évek során fel nem cseperedett volna és nem sorakozik be a locsi-fecsi asszonynép soraiba. Tetszetős, vidám jelenség volt; csillogó zöld szemében gyermeki kíváncsiság. Hosszú, összenőtt haja a derekáig ért. Alig ismertem rá, amikor megláttam, úgy megváltozott. Természetes ez ilyen korú lányoknál, ő mégis meglepett. Talán a különcsége miatt volt más, mint kortársai. Nem formás alakja, saját maga készített csinos ruhája tette különlegessé, hanem a haja. Sötétvörös. Eddig is ilyen volt, de összefonva nem szembetűnő, ám így kibontva … kócosan … egy sámán benyomását keltette. Volt azonban, ami nem változott. Mindenbe beleütötte kis pisze orrát.
- Ez micsoda…és az? – kérdezte, miközben szétpakolta holmimat az asztalon.
Nehéz volt szabadulni tőle és egy idő után már nem is nagyon akart az ember.
Egyik este átjött Weissenbergékhez vacsorára és későig maradt. Weissenberg asszonyt gyötörte kérdéseivel. Én egy kényelmes fotelban ültem és átadtam magam a semmittevésnek. A tűz ropogása és a női fecsegés egy felszínes álomba ringatott...…
Kellemes meleg simogatta arcomat. Magasan járt már a nap, hosszú útján egy pillanatig megpihent és most pont felettem időzött. Én egy tisztáson feküdtem. Narancssárga, citromsárga és piros karikák táncoltak a szemem előtt, mint óriási színes pillangók. A fű és a közeli kaszáló illata, mákos kalács illatával keveredett. Soha nem akarok felkelni, itt akarok maradni…Karina hangjára eszméltem amint türelmetlenül kérdezte talán már nem is első ízben, hogy hiszek-e a tündérekben. Mivel az igazságon kívül más nem jutott hirtelen az eszembe elmondtam neki őszintén, hogy én már felnőttem. Nem hiszek a gyerekmesékben. Azonban, ha őt boldoggá teszem vele, szívesen meghallgatom. Végkép megpecsételtem sorsomat.
A szeme boldogan felcsillant és ettől kezdve már be sem állt a szája.
Elmondott néhány helyi históriát boszorkányokról, akik uralták a mocsarakat, kővé varázsolva, akit csak akartak. Mesélt tündérekről, akik a hegyekben laktak, gondoskodva állatairól. Manókról, akik az erdőben éltek és folyton lustálkodtak...és mondta, mondta, mondta…szünet nélkül az újabb és újabb, régebbnél-régibb regéket.
Nem is hittem, hogy a XX. században még ennyi mese fennmaradt, és ami még érdekesebb, hogy sokukban még ma is hisznek.
Elbódulva a monoton meséktől és a fáradtságtól, egy áthatolhatatlan ködbe veszve vártam az est végét és az ágyamat vágytam.
Ekkor egy nevet mondott ki a lány, amitől azonnal magamhoz tértem és az álom kiszállt a testemből.EISEN GEIS.
Újra az éreztem amit 1978 decemberében. Az évek során végig bennem élt a kérdés. Ki ez a félelmetes lény? Csak mese, vagy valóság. Szégyelltem magam előtt is, de most engedtem a kísértésnek. Kiderítem az igazságot.
Másnap, késő estig beszéltettem a lányt. Mindent tudni szerettem volna a tündérről. Elgondolkoztató volt, amiket mondott…a hasonlóság hihetetlennek tűnt…ma is megtörténhet, csak másképp…A részletekkel nem szeretnélek untatni benneteket. Elég az hozzá, hogy egy elvarázsolt lányról van szó, kinek szépségét megkívánta majd elvette gonosz mostohája, jéggé varázsolva szívét. Ami felette érdekes az-az, hogy Karináék családi emlékei között találtunk egy töredéket, ami hasonló esetről számol be. Hogy egyazon történetről van-e szó azt nem tudtuk megfejteni, de azért leírom. Sebtében lefordítva így szól:
 
Egyszer volt régen
Túl fennsíkon, réten
Sziklák ölében
Élt Empati.

Szép volt a lány, de
Szebb volt a lelke;
Tündérek között is
Vígabb a kedve. 

Szerette őt mind, ki
Hegyeket járta
Együtt lüktetett, a
Teremtett világgal. 

Megirigyelte őt
Gonosz mostohája
Vérszemű asszony
Békáknak-békája.

Ügyes kezű asszony
Lehetett volna ő;
Sima volt az ínye
Beszéde megnyerő 

Egho volt a neve
Tudósok mestere
Csak magára gondolt
Ratio kedvese. 

Az ezek után következő betűk annyira elmosódottak voltak, hogy nem tudtuk elolvasni a következő két sor kivételével: 
Azóta a lány
Mint zúgó harangszó… 
És nincs több. Ingerültem meresztgettem szememet. Sokáig kísérleteztem még, hogy kitaláljam az olvashatatlan írás értelmét, de mindhiába. Mi lett ezzel a lánnyal? Nem hagyott nyugodni a gondolat.  

                                                                      3.  

Izgatottan csomagoltam össze holmimat. Hazatelefonáltam, hogy csak az ünnepek után utazok vissza Budapestre, mert még van egy kis dolgom egy titok körül. Édesanyám nem neheztelt rám, tudta milyen hóbortos vagyok.
Autóval mentem, így délfelé már a szálláshelyemre értem. Egy motelben szálltam meg, nem messze Aflenz-től. December 23. volt.
Még egy nap és a titok az enyém. Már alkonyodott, amikor elindultam. Kikerültem a kisvárost és Aflenzen túl, az országút egyik leágazásánál megálltam. Egy ösvény indult kanyarogva, a hegygerinc felé. Gyalogosan kellett folytatni az utamat. Megigazítottam lábszáramon a kamáslimat, szemembe húztam sapkámat, és elszántan megindultam.
Nagy pelyhekben hullott a hó. Friss volt még, térdig süppedtem minden lépésnél. Egy óra alatt magam mögött hagytam a fényeket és eltűntem a fenyőrengetegben. Sejtelmesen világított át a hold a ködös égbolton, mint egy párás üvegburán.
Hideg volt, és a szél is kezdte megmutatni erejét, jeges hódarával szórva tele a szememet. Kabátomba kapaszkodva szeretett volna visszatéríteni az utamról. Egyre elszántabban haladtam. Körülbelül nyolc óra lehetett már, mikor kiértem az erdőből. Kis törpefenyők, mint megannyi fehérsapkás manó, állták el utamat. Beletelt egy kis időbe, míg átvergődtem rajtuk. Nem akartam nagyot kerülni, mert ez itt a gleccserhasadékok világa, tele veszéllyel. Felértem a köd fölé. Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Amerre a szem ellátott, csak felhő és köd gomolygott. Csak a nagyon magas csúcsok álltak ki belőle, mint lakatlan szigetek az Óceán közepén. Csodálatos látvány. Ha egyszer látja ezt az ember, soha sem felejti el.
A levegő friss és tiszta. Nyoma sincs a derengő félhomálynak. Világosan láttam a hold sarlóját, amint a barlang felé mutat...
Megszaporáztam lépteimet és egy kis völgy széléhez értem. Barlangokkal, sziklacsipkékkel volt tele, mintha egy óriás készítette volna csipketerítőnek. Felerősödött a szél és fütyülve száguldott le a völgybe. Kezdetét vette a koncert. Ez volt hát az éji zene, ami már annyi halandót összezavart.
A szél körbe-körbe száguldozott barlangról-barlangra, egyre fokozva a muzsika erejét.
Csontjaimban dübörgött ezt a magával ragadó oratórium és mint egy fináléként, harangok kondultak meg a fejemben, majd szép lassan szétáradt az egész testemben.
Néma csönd lett olyan hirtelen, mint amikor elszakad a húr. Az agyamban legbelül egy hangot hallottam. Nyugodt, kellemesen bársonyos hangot. A nevemen szólított. Ismert. Már évek óta várt. Elöntött a forróság és egy olyan különlegesen fennkölt érzés, amit egy hős, vagy egy mártír érezhet áldozata pillanatában. Mélységes nyugalom, teljes elégedettség… A szemem előtt felsejlett egy sziluett, egy gyönyörű lány átlátszó alakja. Mint egy tökéletesen megmunkált drágakő, vagy inkább egy művészien megformált jégkristály. A csillagok fénye megtört törékeny alakján és a szivárvány színeiben pompázott. Közelebb lépett és még közelebb. Hogy miért nem menekültem? Eszembe se jutott. Tudtam, hogy mit kell tennem. Elé léptem és megöleltem. Ölelésemre jégszilánkok hullottak le ruhájáról. Megcsókoltam. Hópelyhek lengtek körül, mint sokezer színes konfetti, ünnep idején. Körültáncolt, mint a tűzijáték színes parazsa, majd eltűnt csillámló szilánkokra hullva. Hallottam meleg hangú köszönetét és szívemet öröm járt át…
Sokáig álltam még ott gondolataimmal. Már csak a szél elfojtott hangját hallottam. Szomorúan mentem haza, mint aki elveszített valamit, valami nagyon fontosat. Otthon elővettem a verstöredéket és megírtam a befejezést.

… Megátkozta lányát
Némaságba zárta
Szakadéknak mélyén
Gránit hasadásba. 

Mi lesz így a lánnyal
Jégbörtönbe zárva
Önnön sorsát sirató
Teremtett Világgal?  

Hogyan szabadulhat
Egho börtönéből
Örömkönnyet csalva
Szomorú szeméből? 

Te lehetsz a herceg
Átoktörő csókkal
De minden varázsige
Elenyész a szóval. 

Szabad lesz majd ismét
A hegyeket járva
Együtt lüktetve, a
Teremtett világgal.  

Azt a jelenséget, amit a lexikonok aflez-i muzsikaként ismernek, amitől évszázadokon keresztül rettegtek a helybeliek, megfejtetem. Testközelből gyönyörködtem benne, átöleltem…
Nem volt más, minthogy Eisen Geis, a többszáz éves kislány sírt.1986. december 23-a óta ez a jelenség nem követelt újabb áldozatot.
 

sonyo•  2011. június 7. 23:02

MÁJUSI TÁNC

Szálingózó vattacukor
keringőjét járja,
Szellő Rézi hosszan nézi…
Ő legyen a párja!
Belékarol, megpörgeti,
kebelére zárja…
Hová lett a hiú fiú?
Azóta is várja…

sonyo•  2011. április 7. 14:49

PÁRNACSATA ÁLOMMANÓVAL

Te jöttél, ringatni édesen?
Akkor ne affektálj kényesen!
Az álmom csúnyán felkavarod
tedd a dolgod, ha azt akarod...

Lány-manó vagy?
Még ilyet?
- ha rámenős vagyok,
még megijed -

Ki vagy te, zümmögő kislányka?
Álomport hintesz az ágyamra?
Honnan jössz, hol van az otthonod?
Játszok majd veled… azt gondolod?

Ne légy szomorú, no
játszunk hát…
vágd hozzám bátran, a
kispárnát!

Mit csinálsz ott fenn a csilláron?
Azt hiszed, megúszod szárazon?
Hopp, találtam. Telibe!
Hiába bújsz be a fridzsibe.

Hogy vigye el a
kánya
már vidám a kis
fránya!

Elég a cikk-cakkos flikk-flakk-ból!
Manócskám, mássz le az ablakból!
Védd magad, ne hunyorogj a pilláddal
keményen sújts le a párnáddal…

Ásítva nyúlt el, a
díszpárnán
édesen alszik
szép álomlány.