KATARZIS

Judit, az egésznapos fárasztó, bár nem sikertelen hét után beült kedvenc foteljébe, hogy végre befejezze azt a regényt, amit nagyon élvezett, de soha nem jutott rá elég ideje rá, hogy olvasson. Most végre egyedül maradt otthon, a fia elment a barátaihoz, ott is alszik, tehát semmi nem zavarhatta meg élvezetében. Bekapcsolta a rádiót is és arra gondolt, hogy a zenével még kellemesebbé teheti estéjét.

Már egészen belemélyedt az olvasásba, amikor megütötte a fülét az a zene, amit legkevésbé kívánt volna most hallani. Ettől egyetlen pillanat alatt vált semmivé nyugodtnak igérkező estéje. Behunyta a szemét, mintha így meg nem hallottá tette volna a hangokat. Ki is akarta kapcsolni a rádiót, de már nem volt hozzá ereje sem, mert szinte lebénult és váratlanul rátört a mindent elsöprő zokogás.

Talán egy óra is eltelt ezzel a félig öntudatlan állapottal.  Ez idő alatt - mint erre később csodálkozva gondolt vissza - semmi nem járt az eszébe, egyetlen emlék, se szép, se csúf még csak fel sem villant az agyban. Rá kellett jönnie, hogy idegrendszere nem volt képes már a kemény akarattal magára kényszerített önfegyelemmel megbírkózni.  És ezt néhány ismerős hang robbantotta fel.

Miután egy kissé lenyugodott, megtörölte a szemét, kiment a fürdőszobába, hideg vízzel megmosta arcát, duzzadt személyát bekenegette, majd visszaült kényelmes foteljába, és a görcsös sírástól megkönnyebbülve próbálta végiggondolni, mi is történt vele az imént.

Lehet, hogy a néhány éve már végetért kapcsolatát még mindig nem tudta volna feldolgozni, mint hitte?  Hiszen büszke volt magára, hogy milyen erős tudott lenni, hogy többé már nem alkudott meg a megalázó helyzettel, a hazugságokkal, az álságos igérgetésekkel. Tudta, ki kell szállnia ebből a gyötrelmes kapcsolatból, mert különben tönkremegy az egész élete. Pedig milyen nagy szerelem volt!

Egy vállalati összejövetelen történt, sok évvel ezelött. Judit néhány hete volt csak a cégnél, még alig ismert valakit. Az ünnepség végén kellemes zenére táncoltak a kollegák. Ő csak ült, bámulta  a táncolókat és megakadt a szeme Péteren, aki az egyik sarokba állva szintén csak a táncolókat figyelte. Aztán egy pillanatra az jutott az eszébe, hogy igazán felkérhetné őt ez a pasas, mert ő is szívesen táncolt volna. Ebben a pillanatba Péter is feléje forditotta fejét, ránézett, elnyomta a cigeráttáját, majd odalépett hozzá. Bemutatkozott, majd megjegyezte, hogy még nem ismerik egymást, de reméli, hogy ez nem akadálya, hogy táncoljanak. Mire a szám végetért, már mind a ketten érezték, hogy valami történt közöttük, s - mint később elmesélték egymásnak - a másik közelgése áramütésként érte őket.

Hát így kedődött. Most pedig, annyi év után,  itt ül magában és teljesen elképedt attól, hogy életének akkori eseményei olyan élességgel villantak elő emlékezetében, mintha mozivásznon látná. . Az első  együtt töltött hétvégének boldog várakozása. Szegényes motyójukkal zötykölödnek a vonaton. Fiatalok, nem érdekli őket a külső világ, sem a kényelmetlenség, sem a hangos utitársak. Várja őket a Balatonon a kölcsönkért kis vitorláshajó s  az elkövetkezendő két nap kalandja. Mindent csodálatosnak éreznek, miközben csak zsíros kenyeret esznek, mert nincs  pénzük többre, éjjel vizet mernek a hajóból, csípnek a szúnyogok....

Másik kép. A cégtől néhány utcasaroknyira találkoznak munka után. Hideg van, nincs hova menniők. Aztán egy másik hideg napon  egy kölcsönkapott lakásba rohannak, hogy együtt tölthessenek egy kis időnyit. Így is boldogok, fiatalok és nagyon szeretik egymást. a bűntudatot  mindketten magukba zárják, nem gondolnak a holnapra, se távoli jövőre

Az emlékezet vásznán az így együtt töltött jónéhány évnek csak a helyszinei változnak.

Aztán váratlanul beugrik két arc, az egyik egy nőé, a másik....akivel ő vigasztalódik. Aztán magányos bolyongás, nem tud Pétertől szabadulni.  De a SORS, a nagy rendező,  egy ilyen bolyongáson egymásba botlanak. Ismét nem tudnak egymás nélkül meglenni.  És évekig tart ez ez a se vele, se nélküle állapot. Majd egy utolsó eset, amikor úgy érzi, nincs tovább és jobb a biztos rossz, mint a bizonytalan állapot. Bizonyosságot akar szerezni. Természete, izlése, egész valója  ellenére cselekszik, amikor rájön, hogy csak úgy szerezheti meg azt a bizonyosságot, ha in flagranti éri tetten. Megtette. Meg kellett tennie, mert tudta, hogy ez az egyetlen lehetősége arra, hogy újból tükörbe tudjon nézni, Nem neki való volt a becsapott, megcsalt szerető szerepe. 

Nehéz idők voltak, de élni kellett, gyereket nevelni, felelősségteljes munkáját el kellett látni. Előtünnek karrierjének epizódjai, sikeres és kevésbé sikeres eseményei. Judit emlékezetében élesen él még ma is, hányszor jutott eszébe , hogy mindent odaadna, szemrebbenés nélkül , a biztos Társért. De nincs biztos. Társ se. Talán már nem is lesz.

A képek még változnak, majd lassan eltünnek. A képi emlékezést felvátja  a merengés, a mi lett volna, ha...? soha meg nem válaszolható kérdése. Most, hogy megnyugodott és kitisztult a tudata, rádöbbent, mindennek így kellett történnie, az ő életébe ez volt bekódolva. Azt is mondhatná, hogy az ÉLET adta lehetőségek közül ő ezt az utat választotta. Nem rontott el semmit, hiszen nem cselekedhetett máskép, mint  ahogy. Neki ez adatott meg, hogy kizárólag önmagának legyen alárendelve, csak a saját agyának, lelkének és idegeinek legyen kiszolgáltatva.  Elszakíthatatlan kötődés. A béklyó nem neki való. A szabadságnak nagy ára van, de - hiszi - megéri.

Idáig jutván gondolataiban elöntötte őt egy eddig soha nem tapasztalt nyugalom. Milyen egyszerű - gondolta kissé apatikusan - csak fel kell vágni az elgennyedt sebet és ki kell tisztítani. Igaz, ez meglehetősen fájdalmas, de az ember mégis megkönnyebül utána. S egyszer, majd, csak egy elhalványult  heg emlékeztet mindösze a fájdalomra.