Cseppnyi óriások - Két világ között

Mindjárt éjfélt üt az óra,

S letekint rám a Hold,

Mert legszebb álmom elrabolta,

Egy furcsa kis kobold.

Nem érti,hogy mért engedtem,

Hisz már majdnem valóra vált,

Belerokkanhat a lelkem,

Hogy a kobold épp rá talált?

Jól lenyúlta szépen csendben,

Haragra mégsem lobbantam,

Ludas vagyok a történtekben,

Tétlen, tudatosan voltam.

A kis kobold a lelkemben él,

S szomorkodik már rég óta,

Mert úgy érzi nincs rá esély,

Hogy róla majd egy vers szólna.

És mivel a legszebb álmom,

Hogy boldog legyen végre,

Üldögélve meggyfa ágon

Egy szép napon kitervelte,

Megszerzi magának éppen,

És boldog lehet ezáltal.

S mivel nem volt elzárva széfben,

Na meg nem óvta varázsdal,

Így hát mikor félrenéztem,

Nem malmozott őkelme,

Azt tette, mit vártam éppen,

Mivel ügyesen elcsente.

Ám de csalódott szegényke,

Valóra váltani nem tudta,

Ezért tervét jól benézte,

S magát csaknem elsírta.

Ó jajj, nem lelt boldogságra,

Hanem várta sokkal más,

Amely most csak egy szó volna,

S így hangzik, lelkifurdalás.

Lélekmezőn sétálgatott,

persze lehorgasztva fejét,

„Legyen nagyon szép a napod.”

Így köszönt rá egy kis menyét.

Ám de ő a fejét rázta,

S ment tovább néma csendben,

Köddé vált a legszebb álma,

Így hát cselekedtem mentem.

Belekezdtem e kis versbe,

Hadd leljen rá mosolyára,

Amit tett, ezért tette,

Így méltó a bocsánatra.

Lesz ki legyint majd e versre,

Mert koboldok nem léteznek,

De a lényeg nem az lenne,

Miben hiszel, s miben hiszek,

Tudom, megleszel most lepve,

De ettől még elárulom,

A Boldogság kedves lepke,

S rálelhetünk egy szép napon.

Ám az esély sekély erre,

Ha a lelked vaskalapos,

Hiszen az volt Isten terve,

Hogy majd legyen gyakran napos.

Fantáziád ne tartsd féken,

Hiszen az egy oly jó móka,

És ha hited nem lesz tétlen,

Rálelhetsz a pillangóra.

Az itt olvasható vers,a Cseppnyi Óriások speciális, főképp felnőtteknek szóló, "A Béke nevében" című részében szerepel.

Ez a vers most arról mesél,

Az ember hallgat, fütyül a szél,

A tér közepén szemben állunk,

És már csak egy jelre várunk.

Az egyik te vagy, én a másik,

Nyár van, csak a lelkünk fázik,

A Vén Kaszás ott áll köztünk,

Miközben mi fegyvert töltünk.

 

Ha hátralép, az lesz a jel,

Most a percet túlélni kell.

Meddig lesz a fegyver néma?

Ez ugye csak egy rossz tréfa.

 

A ravaszon már ujjunk ott van,

Szívünk még mennyit dobban?

Döntened kell, én is teszem,

Velem leszel, vagy ellenem?

Hogyha rám lősz, én is lövök,

A kaszás meg rajtunk röhög.

Neki vicces ez az egész,

Ne rá, hanem szemembe nézz.

Most először láss meg engem,

S dugába dől összes terve.

Furcsa érzés aprót sercen,

Még ott más is mintha lenne,

 

Érzed te is jelenlétét?

Értünk adta egykor vérét.

Na most mond meg, ez a hála?

Könnye hull a föld porába.

 

A ravaszon már ujjunk ott van,

Szívünk még mennyit dobban?

Döntened kell, én is teszem...

Velem leszel, vagy ellenem?

Lehet ősz,vagy tél,fújhat jeges szél,

Megmártózhatsz benne bátran,

Nem kell jobb esély, a Szél erről mesél,

Rálelhetsz bárhol a világban.

Ha belegázolsz szépen lassan,

Megáll végre a mókuskerék,

És ledöbbensz azon-nyomban,

Mivel kék lett újra az ég.

Sűrű, szürke lepel fedte,

Mióta a mókus loholt,

Ám mivel ezt már nem tette,

Kicsiny szíve oly vidám volt,

Hogy beugrott a Rímtengerbe,

S épp mellettünk evickél,

Ne félj attól, elsüllyedne,

Mert arra itt nincs esély.

Ha kimaradt az úszólecke,

Két kedves delfin segít nyomban,

Majd az egyik hátán ülve,

Már nem is lesz semmi gondban.

Aztán beúszhatunk bátran,

A cápáknak itt nincsen helye,

Csak betűhalakat láttam,

Velük van a tenger tele.

Ha az ember versvarázsló,

Összeállnak szépen sorba,

A neve csak egyetlen szó,

Mely nem más, mint Költő volna.

Nekem úsznak épp most sorban,

De ezt bárki elérheti,

Ha nem mondja, minden jól van,

S közben a mobilját lesi.

Vár e-tenger minket

Akár minden egyes napon,

Nem látod, de tán érzed,

A mókus aggódik nagyon,

Mert futkározni a kerékben,

Nos hát sajnos nagyon uncsi,

Szívedet hát ne tartsd féken,

S jöjj a Rímtengerbe úszni.

Itt majd bárki csodát tehet,

S a betűhalak sorakoznak,

Javaslom,hogy írjál verset,

De ne csak egyet, inkább sokat.

Jöjj hát és lépj be velünk...

Ez fantáziánk birodalma.

Itt ezernyi csodára lelhetünk,

Hisz az élet mi más volna,

Mint egy csodás ajándék,

És kibontjuk szépen lassan,

Csak érezd,hogy még, még, még,

S a Közöny  lángja fel,nem lobban.

Itt lehetsz egy kis pillangó,

Kalandról, kalandra szállva,

Vagy épp akár sebes folyó,

És utadat hiába állja

A hétköznapok serege

Homokzsákokba töltve,

Kishitűnek itt nincs helye,

Hisz miért lennél törpe,

Hogyha lehetsz óriás,

Végre már igazán élve,

S miért volnál bárki más,

Mint aki hét mérföldet lépve,

Egy jobb világba majd elér,

Megannyi akadályon át,

S szívednek súgja a szél,

Elkísér sok-sok jó barát.

Ha ez az egész egy színdarab,

S Időapó a rendező,

A valóság majd ránk szakad,

Mert csodára várni nincs idő.

Nézd, a pillanat elszalad,

De ma még utól érheted,

Csak legyél végre önmagad,

Hisz varázserőd a szeretet.

A vers része a "Cseppnyi Óriások:Két világ között" című, 21 szereplős verses-zenés elbeszélő költeménynek.

Kelj életre Rímfióka,
S a költőnek sok a dolga,
Szavakkal kell majd etesse,
Különben csontsovány lenne.

Hogyha szépen cseperedik,
Egyre többen észreveszik,
„Milyen madár? ” kérdezgetik,
Válaszol majd szívük nekik.

Apró még a Rímfióka,
S ha betenném majd fiókba,
Szegény ott csak szomorkodna,
Egy kis ázott veréb volna.

Kilesve rám, szépen kérne,
Engedjem őt élni végre,
Mivel így csak sorvad lelke,
S lesz belőle Rímtelenke.

Egy nap szegény azt gondolja,
Legjobb lenne, ha nem volna,
Fekszik összekuporodva,
S nem reagál többé szóra.

Én majd persze élesztgetném,
Csiholna sok rímet elmém,
De örökre mozdulatlan,
Nem létezhet egy fiókban.

Így hát oda nem tettem én,
Élj szabadon, cseppnyi rímlény,
A döntés csak rátok vár már,
Hogy veréb lesz, vagy sas madár.

Ím eljutott most hozzátok,
Hiszen éppen olvassátok,
Még csak piciny, de már szállna,
Mosolyotok varázspálca,

S ha érinti, csodát tenne,
Összeborzong úgy a lelke,
Elkezd nyomban növekedni,
Mert szeretne otthont lelni.

Amikor majd szárnyát bontja,
Vissza már senki sem fogja,
Mert az Élet nem csak próza,
Hanem sok-sok rímfióka.

Persze lesz majd mindig másik,
S Csendkucsmában ülve fázik,
Fogadd be és neveljed fel,
Ő egy rímlény, te meg ember.

Szükségetek van egymásra,
Fagyoskodnak tán százszámra,
Szépen mindet gyűjtsük össze,
Hozzuk így a frászt a Csöndre.