Cseppnyi óriások - Két világ között

Elárulom a lényeget,

Mert titkolózó nem vagyok,

Ha varázserőnk a szeretet,

Mind lehetünk mágusok.

De majd úgy lehet hatása,

Ha nem csak egy kicsiny tó,

„A szeretet áradása.”

Ez a három varázsszó.

De Életfolyónk apadni kezd,

Ha a partján ülnek sokan,

Ezért inkább mellőzzük ezt

És így élhetünk boldogan.

A helyzetet bonyolítja,

Más érzés is van itt bőven,

Irígykedni nem jó móka,

Mégis teszik egyre többen.

Na meg itt van az önzőség,

Van,ki sajnál mindent mástól,

Mégis mondja, még, még, még,

Mivel éppen most harácsol.

Persze ők is szerethetnek,

De leginkább önmagukat,

Így hát nem a parton ülnek,

Mert utánuk örvény marad.

A közönytől vezérelve,

A parton még sokan vannak,

S a megoldás annyi lenne,

Hogy ott tovább nem maradnak.

Hisz ha értik a lényeget,

Akkor nincs még semmi veszve,

Pár lépést bárki megtehet,

Ez ilyen egyszerű lenne.

Bajban kerülne mindenki,

Ha bonyolult dolog volna,

De tiszta szívből szeretni,

A világ legegyszerűbb dolga.

Ha tán még a parton ülsz,
Tedd végre azt,amit kell,

S ne félj attól, hogy elmerülsz,

Ha egy érzés átölel.

Tehát ne ülj kint a parton,

S ne is ülj fel a padlásra,

Hadd ne legyen még csak álom,

A Szeretet áradása.

Figyelj Ember most rám jól,

Igen te, aki hallgatsz épp,

Ha életed arról szól,

Hogy kell a pénz még, még, még,

Ám ha akad néhány perced,

Hogy üldögélj egy parkban,

A mobilod elő kell venned,

Hát persze,hogy nyomban.

Érzed, de nem érint meg

Az ébredő tavasz sóhaja,

Egykedvűen dobban szíved,

Fontosabb a lájkok ostroma.

Egy mókus figyel kíváncsian,

A szemben lévő tölgyfáról,

De te úgy,mint nagyon sokan,

Megfeledkeztél e világról.

Lelkedet épp birtokolja

Egy arctalan zord világ,,

Álmaidat lekódolja,

Hol nem nőhet csak fémvirág.

A mókus kíváncsi fajta,

Irány hát az ágnak széle,

Vissza magát most sem fogta,

S a furcsa lényt jól megnézte.

Nem értette mért ül egyre,

És valamit bőszen bámul,

Ha nála egy kis makk lenne,

Odadobná most galádul,

De persze csak jó szándékból,

A semmittevést hagyja abba,

Ám de marad ez csak óhaj,

Mivel nincsen éppen makkja.

Süt a nap,s a szellő táncol,

Ennyi neki elég éppen,

S élhet a világban bárhol,

Na de persze nem egy széfben,

A nagy lénnyel nem cserélne,

Ki perceit tékozolja,

Újra igazán élni kéne,

A szebb jövőnek ez a kulcsa.

Nem kérek én tőled sokat,

Életedből úgy két percet,

S pihentesd a mobilodat,

Amíg hallgatod e verset.

Csodára lelsz talán benne,

Nos, akár még az is lehet,

Mert a versnek az a terve,

Hogy szívedben kapjon helyet.

Na de mégis miről szóljon?

Ezen agyal most is egyre,

Furcsa lesz,de mégis mondom,

E kis versnek, nos van lelke.

Így hát mi másról is szólna,

Mint erről a furcsaságról,

Ezért biztos nem lesz óda

A mobilizált új világról,

Mely a lényeget zárolva,

Csak egy mosolyromboló,

Mintha csatahajó volna,

És nem lélekfoltozó.

Pedig ez a versnek dolga,

Ami cseppet sem kevés,

Megabájttal hadakozva,

Naponta lélekfércelés.

Ez a vers is dolgát teszi,

Bizakodva,hogy sikerrel,

Hiszen még nem kapcsoltad ki,

És nem is űzted el közönnyel.

Persze csodát ez sem tehet,

Hiszen már abban létezünk,

Öleld át hát az életet,

Ez lehet az ingyenjegyünk,

Egy emberibb, jobb világba,

Valódi érzésekre lelve,

S nem a mobilod imádva,

A lényeg most ennyi lenne.

Ezt a verset neked mondom,

Ki most meghallgatod éppen,

Mint pillangó virágszirmon,

Egy kicsikét legyél tétlen.

Gondok hadát zárd a spájzba,

És lettél máris gondtalan,

Pillangónak legszebb álma,

Félvilágnyi szárnya van.

Hogyha fáznánk, ránk teríti,

S szívünk már nem didereg,

Ám de ő csak olyan cseppnyi,

Hogy a lelke pityereg.

De ha egy nap arra járnál,

Elűzhetnéd a bánatát,

A lelkében vele szállnál,

S így lehetnél jó barát.

Azt mondod, ez butaság,

Én erre azt, hogy vállalom,

Úgy lesz kerek ez a világ,

Ha mosolygós a holnapom.

Hát a rímeket rámolom,

A világban szerteszéjjel,

S nem a pénzem számolom,

Döjfös,kapzsi szenvedéllyel.

Számodra is ezt javaslom,

A döntés persze rajtad áll,

S ha nem csak ülsz kint a gangon,

A pillangó majd rád talál.

Ha szeretet láng volna,

Fel, egészen az égig érjen,

Ám ha csak egy csokitorta,

Belőle mindenki kérjen.

De mi van,ha apró törpe,

S egyre fél az óriástól?

Emeld fel a tenyeredre,

S pöcköld meg a fülét párszor.

Jó, nyugi, csak vicceskedtem,

Hiszen attól megijedne,

Mosolyogj rá szépen csendben,

S attól megnyugszik a lelke.

Na persze,ha egy pillangó,

Nehezebb lesz már a dolgod...

„Kell hozzá majd lepkeháló”.

Ugye nem komolyan mondod?

Üldöznéd csak szegényt egyre?

Menekülne megszeppenve.

Százszor jobb megoldás lenne,

Ha rászállna tenyeredre.

Persze ne várd, azon-nyomban,

Hipp-hopp ott lesz máris rajta,

Azon túl , hogy elég szótlan,

Jelentősen félénk fajta.

De sétálva lelked mezején,

Rálelhetsz majd hamarosan,

Áll egy kis tehén a közepén,

És füvezik alaposan.

Ott pihenget épp a hátán

A kedves kis pillangócska,

Hát egy percet most se várjál,

Mert úgy a perc ócska volna.

Ülj le tőlük pár méterre,

És ha rászáll a válladra,

Megvalósul Isten terve,

S nem kell várni a csodára,

Hisz az érzés nem csak matat,

Így lehetsz majd tényleg ember,

Mert a csoda te vagy magad,

Szívedben a szeretettel.