Cseppnyi óriások - Két világ között

/Részlet a Cseppnyi óriások:Két világ között című elbeszélő költeményből./

Néma csendben miért ülnél,

Ha lehetsz az, ki senki más,

Mint a Paganini hegedűnél,

Éppen a finomhangolás.

Legyen a szó most a dallam,

Úgy várja már a nagy világ,

Hangszivárvány a szürke zajban,

Sosem hervadó szóvirág,

Hisz a szó képes csodát tenni,

Mikor a Csend már eltemet,

Ahogy a vonó a húrt érinti,

Érintsd meg úgy a lelkeket.

Nem kell hozzá varázserő,

Csak mond ki,ami szíved nyomja,

A Némák vára ledönthető,

S egy érzés hozzá elég volna.

Hát mire vársz még csendben ülve,

Ha az apró óriás lehet?

S Paganini hegedője

Legyűrve időt és teret,

Megszólalhat végre újra,

S a hangja bárkihez elér,

Mért van így? Csak Isten tudja,

Na meg tán a Déli szél.

/Részlet a Cseppnyi óriások:Két világ között című elbeszélő költeményből. A mű készülő hangos verziója hatalmas célt tűzött ki maga elé, hogy a versek világát megszerettesse az olyan gyerekekkel és felnőttekkel, akik állandóan mobiljukat nyüstölik,  vagy számítógépeznek, de irodalmi oldalon legfeljebb csak hébe-hóba járnak. Tudjuk, hogy ez szinte lehetetlen küldetés, de szeretjük a kihívásokat. :) /

Nekem aranymasnis ajándék az Élet,

Van kinek csak gyertyalángnyi sóhaj.

Minden percem rejthet valami szépet,

És ez nem egy légből kapott óhaj.

Létezésünk titkára majd rálelünk,

Egy nap kibontva az ajándékot teljesen.

Most patakként csordogál az életünk...

S a szellő mintha táncot járna épp nekem.

Nézd... apró pillangó száll a válladra,

Réten üldögélve ilyen előfordul néha,

Ám ki egyre csak a perceket számolja,

Az Idő börtönében ráncos lelkű préda.

Ahogy fogynak a percek a földi világban,

Konok erővel ölelné a múló Időt,

Mikor lelked fényét szemedben láttam,

Többé nem faggattam már a Jövőt.

A pillangó hát persze, hogy elszáll,

De te ott maradsz a réten velem.

Mért kéne, egy szót is szólj már?

Éppen elég az, amit súg a szívem.

Majd az Ajándékot kibontom csendben...

Mosolyod úgy ölel, mint még eddig soha.

Már most jól tudom, mi másra kéne lelnem,

Megérint a Béke, lelkünk közös otthona.

Ez nem elmúlás lesz, hanem a kezdet,

Földi létünk „csak” egy zajos előszoba,

S mikor már sejted, mit ér a szó.. ÉLET,

Parázsból lángra lobban e végtelen csoda.

/Részlet a "Cseppnyi óriások:Két világ között" című verses-zenés utazásból./

Ha egy kismadár a Béke,

Emeld tenyeredbe végre,

Az út szélén ázva-fázva,

Törött szegénynek a szárnya.

Riadtan néz az óriásra,

Ó bár egy nap újra szállna,

Szíve akkor vidám lenne,

De csak gubbaszt oly rég egyre.

Piciny testét összehúzza,

Mintha egy kis pamacs volna,

Köd, vagy kámfor inkább lenne,

Saját magát eltüntetve.

De ez persze csoda volna,

S ilyet tenni nincsen módja,

Mindeközben pislog csendben,

S izeg-mozog tenyeredben.

Furcsa, de már alig fázik,

S félelme sem repetázik,

Nem érti a történteket,

A böhöm lény jó is lehet?

A válasz ott van a szívedben,

Ha egy érzés szólít éppen,

S mit kell tenned, máris tudod,

Apró szárnyát gyógyítanod.

Ehhez nem kell géz, vagy gyógyszer,

Gyógyítható szeretettel,

S ezt úgy hívják, „Embercsoda”,

Mire vársz még, indulj nosza.

Vidd magaddal otthonodba,

A dolgod most ennyi volna.

Piciny ágyat vessél neki,

S ne félj zokon ezt nem veszi.

Sőt hálásan pislog érte,

S a csodáknak még nincsen vége,

Reggel kelve nem találod,

S de furcsa, hogy mégse bánod.

Az ágy alatt nem keresed,

Mégis érzed, hogy megleled.

S nem keresed ajtó mögött,

Mert szívedbe beköltözött.

/Részlet a Cseppnyi óriások: Két világ között című elbeszélő költemnényből./

Mutasd hát magad, de azt az arcod,

ami sosem látható,
ha csenddé fakad a legszebb álmod,
mit ér ez a földi show?

Most csak az legyél, aki legbelül,
s ne mindössze bárki más,
ki éppen hogy él, fel nem repül,
rám nézve csak engem láss.

A szürkék tánca a földre ránt
hosszú évek óta már,
nincs varázspálca , vagy jó barát,
hogy átöleljen a nyár.

Hát összegyűlnek az ereszeden
a csendből gyúrt jégcsapok,
és köréd ülnek ők éppen heten
a didergő angyalok.

Mosolyod volna a legszebb álmuk,
de teljesen hiába,
csak ülsz egy széken, legyintve rájuk,
önmagadat sajnálva.

A szívbéklyó, a magány csendje,
réges-rég a múlthoz láncol,
hát végre élni ideje lenne,
de úgy Istenigazából.

Én, amit súg a szívem, azt teszem,
s habár csak ember vagyok,
nézd... körénk gyűlnek ők épp heten,
a már mosolygó angyalok.

EMBERCSODA

Ha egy kismadár a Béke,

Emeld tenyeredbe végre,

Az út szélén ázva-fázva,

Törött szegénynek a szárnya.

Riadtan néz az óriásra,

Ó bár egy nap újra szállna,

Szíve akkor vidám lenne,

De csak gubbaszt oly rég egyre.

Piciny testét összehúzza,

Mintha egy kis pamacs volna,

Köd, vagy kámfor inkább lenne,

Saját magát eltüntetve.

De ez persze csoda volna,

S ilyet tenni nincsen módja,

Mindeközben pislog csendben,

S izeg-mozog tenyeredben.

Furcsa, de már alig fázik,

S félelme sem repetázik,

Nem érti a történteket,

A böhöm lény jó is lehet?

A válasz ott van a szívedben,

Ha egy érzés szólít éppen,

S mit kell tenned, máris tudod,

Apró szárnyát gyógyítanod.

Ehhez nem kell géz, vagy gyógyszer,

Gyógyítható szeretettel,

S ezt úgy hívják, „Embercsoda”,

Mire vársz még, indulj nosza.

Vidd magaddal otthonodba,

A dolgod most ennyi volna.

Piciny ágyat vessél neki,

S ne félj zokon ezt nem veszi.

Sőt hálásan pislog érte,

S a csodáknak még nincsen vége,

Reggel kelve nem találod,

S de furcsa, hogy mégse bánod.

Az ágy alatt nem keresed,

Mégis érzed, hogy megleled.

S nem keresed ajtó mögött,

Mert szívedbe beköltözött.

- VALÓSÁG -

MESÉLŐ

A gyermek ekkor felriadt,

Furcsa, robaj szerű zajra...

Az álomburok felfakadt,

Ha valóságban is hallja.

Sötét lepel, hogyan került

A Néma Hegynek ormára?

Biztos jócskán meg is rémült,

Az apró szellőlányka.

De az ajtó nyílt szép csendben,

Majd aggódó léptek zaja...

Ki mást érhetünk így „tetten”?

Ő nem más, mint egy édesanya.

KATALIN

Tudom nagyon csúnya egy zaj,

Ha dühöng a szél odakint,

Ne félj kicsim, nincs semmi baj,

Csak vihar készül már megint.

ANGÉLA

Vihar lesz, de óriási!

Utánam jött az álmomból.

Ablakot mind be kell zárni,

Engem akar, jajj tudom jól.

KATALIN

Itt maradok végig veled,

Amíg a csúf vihar kitart.

ANGÉLA

Anya te ezt nem értheted,

Álmom biztos nagy bajt kavart.

Tán Sóhajka apukája,

Látta, „leső” kislány vagyok.

KATALIN

Lesni egyre szájat tátva,

Tényleg nagyon nem szép dolog.

MESÉLŐ

Kiflit formált ő az ágyon,

Gyermekét jól átölelve.

S ha meggy volna, meggyfa ágon,

Mellette a gyermek lenne

KATALIN

Te vagy nekem legszebb álmom,

S lehet neki bármi terve,

Nem engedem, azt hogy bántson,

S elbandukol innen messze.

ANGÉLA

Butaságot beszélsz egyre,

A szélvihar nem bandukol.

Anya, te élsz sok-sok éve,

De ezt ovis is tudja jól.

KATALIN

Hé, nem vagyok vén annyira,

Akár a vasorrú bába.

ANGÉLA

Az irigységtől lilulna,

Hogyha téged épp most látna.

 

KATALIN

Ő, meselakó örökre,

Nem jöhet át onnan senki.

ANGÉLA

S, ha házunk előtt reggele,

Ott szökdécsel vígan Bambi?

KATALIN:

Megfogtál most kicsim engem,

Vitába nem tudok szállni.

ANGÉLA

Anya viseld el ezt csendben,

Néha napján veszít bárki.

KATALI

Halkulni kezd kint a lárma,

Csitul már a szél haragja.

 

ANGÉLA

Akkor Sóhajka apukája,

Biztos megbocsájtó fajta.

MESÉLŐ

Megnyugodott hát a gyermek,

Nem történt meg még a nagy baj,

De én attól előre félek,

Nem marad így ez az óhaj.

Az első rész most véget ér,

S akit a folytatás érdekel,

Az mind, mind visszatér,

S tán megannyi titokra lel.