Cseppnyi óriások - Két világ között

Nem kérek én tőled sokat,

Életedből úgy két percet,

S pihentesd a mobilodat,

Amíg hallgatod e verset.

Csodára lelsz talán benne,

Nos, akár még az is lehet,

Mert a versnek az a terve,

Hogy szívedben kapjon helyet.

Na de mégis miről szóljon?

Ezen agyal most is egyre,

Furcsa lesz,de mégis mondom,

E kis versnek, nos van lelke.

Így hát mi másról is szólna,

Mint erről a furcsaságról,

Ezért biztos nem lesz óda

A mobilizált új világról,

Mely a lényeget zárolva,

Csak egy mosolyromboló,

Mintha csatahajó volna,

És nem lélekfoltozó.

Pedig ez a versnek dolga,

Ami cseppet sem kevés,

Megabájttal hadakozva,

Naponta lélekfércelés.

Ez a vers is dolgát teszi,

Bizakodva,hogy sikerrel,

Hiszen még nem kapcsoltad ki,

És nem is űzted el közönnyel.

Persze csodát ez sem tehet,

Hiszen már abban létezünk,

Öleld át hát az életet,

Ez lehet az ingyenjegyünk,

Egy emberibb, jobb világba,

Valódi érzésekre lelve,

S nem a mobilod imádva,

A lényeg most ennyi lenne.

Tegyük fel, az igazi élet,

Egy kedves kis fürge mókus,

De hogyan kéne becserkészned,

Hisz az ember nem egy mágus.

Vagy tán az,csak nem tud róla,

Így hát nem tesz soha csodát,

Pedig hogyha varázsolna,

A mókusból lenne barát.

Na de persze varázsige

Nem hatna az apró lényre,

Valami más kéne ide...

Őkelmét tán csaljuk lépre?

Ha csak furfangosak leszünk,

Varázserő nem is kéne,

Egy ketrecbe makkot teszünk

És majd biztos bemegy érte.

Na persze csak sompolyogva,

Érzi nincsen minden rendben,

Ám a makkot úgy imádja,

Fogollyá lesz a ketrecben.

Arra kérlek ne tedd vele,

Nem lesz így a jó barátod,

Csak szomorkás lesz a szíve,

Ugye ezt te is belátod?

Éppen ezért azt javaslom,

Amit teszel, szeretetből,

S bár csak érzem, és nem tudom,

Jó baráttá válik ettől.

Ilyen egyszerű az egész,

S a pakliban úgy leszel Jóker,

Hogyha végre igazán élsz,

Mert szeretni nem vagy sóher.

Úgy döntöttem varázsolok

Hamarosan e kis versben,

Mivel ilyet tenni tudok,

De előtte szépen kérem,

A kék manót, s nem halkan,

Arra,hogy a dolgát tegye,

Ő fantázia birodalmam

Kapujának az őrzője.

De persze most ne őrizze,

Hanem tárja ki szélesre,

Ha érkezne egy kis lepke,

Elég volna pár centire.

Belépve az első dolgom,

Na de mégis mi más lenne,

Felveszem,mert mindig hordom,

Varázsköpönyegem persze.

Most pedig jön a varázslat,

Tehát csodát kéne tennem,

Így hozzád kell,hogy szóljak,

Aki éppen hallgatsz engem.

Téren, s időn átsuhanva,

A dolgom most éppen annyi,

Hogy ennek a versnek hála,

A szívedbe mosolyt csenni.

Azonban,ha nem sikerül,

Bukott varázslóvá leszek,

És a szívem alámerül,

A Bánat Tóba elsüllyedek.

Nyugi,kopoltyúkat növeszt,

S látszólag így nincs nagy baj,

Ám a kudarc olyan nekem,

Mintha rám omolna egy várfal.

Kilesek most épp alóla,

Ha nem nyertem el mosolyodat,

És hát ez nem túl jó móka,

Persze lehetek még szabad,

Ha végighallgatod e verset,

Az is egy varázslat lenne,

Nem tudom,hogy mi a terved,

Rábízom maga döntésedre.

Mindössze csak 83

Strófa van most még hátra,

Jó, ez rossz vicc volt belátom,

A rímkapu mindjárt zárva.

Ez most már a búcsú versszak,

S magamból itt mosolyt hagyok,

Lehet majd bármilyen évszak,

Legyen nagyon szép a napod.

Jöjj hát és lépj be velünk...

Ez fantáziánk birodalma.

Itt ezernyi csodára lelhetünk,

Hisz az élet mi más volna,

Mint egy csodás ajándék,

És kibontjuk szépen lassan,

Csak érezd,hogy még, még, még,

S a Közöny  lángja fel,nem lobban.

Itt lehetsz egy kis pillangó,

Kalandról, kalandra szállva,

Vagy épp akár sebes folyó,

És utadat hiába állja

A hétköznapok serege

Homokzsákokba töltve,

Kishitűnek itt nincs helye,

Hisz miért lennél törpe,

Hogyha lehetsz óriás,

Végre már igazán élve,

S miért volnál bárki más,

Mint aki hét mérföldet lépve,

Egy jobb világba majd elér,

Megannyi akadályon át,

S szívednek súgja a szél,

Elkísér sok-sok jó barát.

Ha ez az egész egy színdarab,

S Időapó a rendező,

A valóság majd ránk szakad,

Mert csodára várni nincs idő.

Nézd, a pillanat elszalad,

De ma még utól érheted,

Csak legyél végre önmagad,

Hisz varázserőd a szeretet.

Ha a jó tündér eléd állna,

S egy kívánságod lehetne,

Felzavarnád a padlásra,

Mert már nem hiszel benne.

Bár felnőttél jó magasra,

Mégis apró maradtál,

Mert mosolyod elnapolta

Egy sírdogáló Napsugár.

Persze nem szokványos fajta,

Mivel neki is van lelke,

A barátját nem találja,

Így a Bánat vágta zsebre,

Azt a kis lényt,aki persze

Még hírből sem kék tehén,

Napról-napra játszott vele

A lelkednek mezején.

Mellőzöd már egy ideje,

S világgá ment meglehet,

Butaságod messze űzte

A benned élő gyermeket.

Kijártál már három sulit,

Mégis le vagy maradva,

Mivel én tudom a tutit,

Hát figyelj rám jól te bamba.

A Boldogság egy kis mókus,

A lélekerdő közepén,

Ki becserkészi, embermágus,

És ez réges-régi tény.

Felnőttként egymagadban,

Erre esély sem lehet,

Ám a Remény lángja lobban,

Csak vidd magaddal a gyermeket.

Ki még akkor is benned él,

Ha Időapó már bottal jár,

Nekem megsúgta a Szél,

A kis mókus épp rátok vár.