Cseppnyi óriások - Két világ között

Egyéb
Denn•  2018. november 14. 17:28

A Néma Hegy megszólal

Mint oly sok családban bárhol, 
Pontosan úgy indult a nap. 
Egy kislány édesanyjától
Cuppanós búcsúpuszit kap. 

Ám azonban, mi tudjuk jól, 
A Látszat nagy csaló lehet. 
Az álmod néha hozzád szól, 
Valóságban kaphat helyet.

Később, jött az „anyu-pótló”
És délután négyig maradt. 
Nem volt túl sok „hollárihó”, 
Szívből játék ritkán fakadt. 

Ebéd után aludni tért, 
Egész délelőtt ezt várta. 
Jól átölelte a Reményt, 
Hátha lebben majd a szárnya. 

- "ÁLOMVILÁG" -

Semmit sem ért a tiltó szó, 
A hegytetőig meg sem állt. 
Hisz ő sem lehet mindig jó. 
Ennyit eddig sosem szállt. 

Fent lehuppan
t, zsupsz a fűbe, 

És fújtatott egy keveset, 
S fáradtságát jól legyűrve, 
Szó vette át a terepet. 

- Néma Hegy, azért jöttem fel, 
Hogy bánatodat elűzzem. 
Hát nincs mese, most szólnod kell. 
Vagy inkább talán betűzzem? 

Másodpercből eltelt néhány, 
A hegy azonban nem felelt, 
Erre aztán apró leány 
Az óriással így perelt. 

- Anyut érted csaltam lépre, 
Apuról nem is beszélve. 
Kapd hát össze magad végre, 
Legalább pár szó beszédre! 

A hegy súlyos baritonján, 
Szavak mellett döntött végre. 

- Jöhet akár dühödt orkán, 
Bánatom nem söpri félre. 

Szállni, és járni nem tudok, 
Miképp érjek el bárhova? 
Csak szép dolgokra gondolok, 
Mégis sújt a Sors ostora. 

Magányra lettem ítélve, 
Pedig nincsen semmi bűnöm. 
Kapaszkodva a Reménybe, 
Sorsomat csak egyre tűröm. 

- Lélekmosolyt úgy találnék... 
Hidd el, lesznek még szebb napok. 
Most érzem, hogy ajándék, 
Mindig szabadon szállhatok. 

De akár csak egy órára, 
Veled szívesen cserélnék. 
Szellőóriás felszállna, 
Én meg aprócska hegy lennék. 

- Ez aztán szép volna tőled, 
De varázslók mi nem vagyunk. 

- Az ég felé nézve kérjed, 
S tán varázserőt kaphatunk. 

- Hát kértem én már oly sokat, 
De sajnos senki sem felelt. 

- Lehullhat majd a nagy lakat, 
Csak biztos kérésed jegelt. 

A hegy már válaszolt volna, 
Ám lesz, ki mindent felkavar. 

- Bajban vagyunk enyhén szólva, 
Mert jő apám, a Szélvihar. 

A fákon az összes levél
Remegni kezdett egyszerre, 
Mert bizony nem csekély esély, 
Hogy mindegyiknek van lelke. 

- Szóval otthonról elszöktél... 

- Hogy elűzzem a bánatod. 

- Vén, ráncos lelkem attól fél, 
Atyai pofont megkapod. 


- VALÓSÁG -

A gyermek ekkor felriadt, 
Furcsa, robajszerű zajra. 
A kétely-burok felfakadt. 
Tán nem az álmában hallja? 

De nyílt az ajtó szép csendben, 
Majd aggódó léptek zaja. 
Ki mást érhetünk így „tetten”? 
Ő bizony egy édesanya. 

- Tudom, az aztán csúnya zaj, 
Ha dühöng a szél odakint. 
De ne félj, nincsen semmi baj, 
Csak vihar készül már megint. 

- Vihar lesz, de óriási! 
Utánam jött az álmomból. 
Ablakot jól be kell zárni, 
Ő engem akar, tudom jól.