Cseppnyi óriások - Két világ között

/Részlet a Cseppnyi óriások:Két világ között című elbeszélő költeményből.  A mű készülő hangos verziója hatalmas célt tűzött ki maga elé, hogy a versek világát megszerettesse az olyan gyerekekkel és felnőttekkel, akik állandóan mobiljukat nyüstölik,  vagy számítógépeznek, de irodalmi oldalon legfeljebb csak hébe-hóba járnak. Tudjuk, hogy ez szinte lehetetlen küldetés, de szeretjük a kihívásokat. :)

Gyere leljünk rá a versre,

Hát halljunk most egy rím-mesét...

Így született Rímtelenke,

A lelkek mélyén éldegélt.

Minden vágya, verset írjon,

De nem lelte a rímeket.

Szinte magam előtt látom,

Egy lélekzugba ott rekedt.

Már annyira bújna elő,

Mint tavasszal a kis rügyek,

A közelben van egy mező,

S hiszed vagy sem, rímesek.

A rajta élő kék virágok,

Mind-mind beszédképesek,

S hogyha éppen arra járok,

Nos hát eléggé cserfesek.

Hála nekik, írhattam már,

Jó pár féle emberverset,

S ha a próza odakozmál,

Én csak öltök rá majd nyelvet.

Azt mondod ez nem szép dolog,

Én meg azt,hogy mért ne lenne?

Ám de épp nagy gondban vagyok,

Merre lehet Rímtelenke?

Segítsél most légyszi nekem,

Együtt kéne megtalálnunk,

S ha lelkedben épp meglelem,

A Rímek mezején együtt járunk.

Hisz már itt van Rímtelenke,

Első versét költi éppen,

Nézd, gyögyörű szép a lelke,

S érzem, nem lesz többé tétlen.

Egy kék virágot körbetáncol,

Minden lépést rímbe szedve,

S járhatunk majd akár bárhol,

Velünk marad mindörökre.

Adjunk neki másik nevet?

Erre én a fejem rázom,

Ilyen névvel kedves nekem,

Mivel ő a jó barátom.

/Részlet a Cseppnyi óriások:Két világ között című elbeszélő költeményből./

Míg lépdel az úton a földi zarándok,

Bár béklyózná szívét a múló idő,

Nógat az álmom, érkezni vágyok,

S iránytűm, nem kérdés, a benső erő.


Még felkap a szellő, mert szállni imádok,

Így szabad a lélek, nem süllyedő hajó,

Míg leszek az első, ha némák a „bábok”,

Van miért éljek, amíg árad a szó.



Nézd, oszlik a felhő és bólint a látnok,

Hite a fénynek, az a „valami jó”,

Csepp, de majd felnő, s ha szívedbe látok,

Bár szemedbe nézek, így miénk a show.


Mért kéne fényezd, ha áltat az álnok,

Te nem dőlsz be soha, már túl nagy tét,

Hát többé ne érezd, csörrennek láncok,

A tetteink nyoma úgy tépje szét,


Hogy lépdel az útján a földi zarándok,

S míg hite az Élet, épp elég erő,

Bármikor szólj rám, hogyha megállok,

Csak együtt éled a múltból jövő.

/Részlet a Cseppnyi óriások:Két világ között című elbeszélő költeményből./

Néma csendben miért ülnél,

Ha lehetsz az, ki senki más,

Mint a Paganini hegedűnél,

Éppen a finomhangolás.

Legyen a szó most a dallam,

Úgy várja már a nagy világ,

Hangszivárvány a szürke zajban,

Sosem hervadó szóvirág,

Hisz a szó képes csodát tenni,

Mikor a Csend már eltemet,

Ahogy a vonó a húrt érinti,

Érintsd meg úgy a lelkeket.

Nem kell hozzá varázserő,

Csak mond ki,ami szíved nyomja,

A Némák vára ledönthető,

S egy érzés hozzá elég volna.

Hát mire vársz még csendben ülve,

Ha az apró óriás lehet?

S Paganini hegedője

Legyűrve időt és teret,

Megszólalhat végre újra,

S a hangja bárkihez elér,

Mért van így? Csak Isten tudja,

Na meg tán a Déli szél.

/Részlet a Cseppnyi óriások:Két világ között című elbeszélő költeményből. A mű készülő hangos verziója hatalmas célt tűzött ki maga elé, hogy a versek világát megszerettesse az olyan gyerekekkel és felnőttekkel, akik állandóan mobiljukat nyüstölik,  vagy számítógépeznek, de irodalmi oldalon legfeljebb csak hébe-hóba járnak. Tudjuk, hogy ez szinte lehetetlen küldetés, de szeretjük a kihívásokat. :) /

Nekem aranymasnis ajándék az Élet,

Van kinek csak gyertyalángnyi sóhaj.

Minden percem rejthet valami szépet,

És ez nem egy légből kapott óhaj.

Létezésünk titkára majd rálelünk,

Egy nap kibontva az ajándékot teljesen.

Most patakként csordogál az életünk...

S a szellő mintha táncot járna épp nekem.

Nézd... apró pillangó száll a válladra,

Réten üldögélve ilyen előfordul néha,

Ám ki egyre csak a perceket számolja,

Az Idő börtönében ráncos lelkű préda.

Ahogy fogynak a percek a földi világban,

Konok erővel ölelné a múló Időt,

Mikor lelked fényét szemedben láttam,

Többé nem faggattam már a Jövőt.

A pillangó hát persze, hogy elszáll,

De te ott maradsz a réten velem.

Mért kéne, egy szót is szólj már?

Éppen elég az, amit súg a szívem.

Majd az Ajándékot kibontom csendben...

Mosolyod úgy ölel, mint még eddig soha.

Már most jól tudom, mi másra kéne lelnem,

Megérint a Béke, lelkünk közös otthona.

Ez nem elmúlás lesz, hanem a kezdet,

Földi létünk „csak” egy zajos előszoba,

S mikor már sejted, mit ér a szó.. ÉLET,

Parázsból lángra lobban e végtelen csoda.

/Részlet a "Cseppnyi óriások:Két világ között" című verses-zenés utazásból./

Ha egy kismadár a Béke,

Emeld tenyeredbe végre,

Az út szélén ázva-fázva,

Törött szegénynek a szárnya.

Riadtan néz az óriásra,

Ó bár egy nap újra szállna,

Szíve akkor vidám lenne,

De csak gubbaszt oly rég egyre.

Piciny testét összehúzza,

Mintha egy kis pamacs volna,

Köd, vagy kámfor inkább lenne,

Saját magát eltüntetve.

De ez persze csoda volna,

S ilyet tenni nincsen módja,

Mindeközben pislog csendben,

S izeg-mozog tenyeredben.

Furcsa, de már alig fázik,

S félelme sem repetázik,

Nem érti a történteket,

A böhöm lény jó is lehet?

A válasz ott van a szívedben,

Ha egy érzés szólít éppen,

S mit kell tenned, máris tudod,

Apró szárnyát gyógyítanod.

Ehhez nem kell géz, vagy gyógyszer,

Gyógyítható szeretettel,

S ezt úgy hívják, „Embercsoda”,

Mire vársz még, indulj nosza.

Vidd magaddal otthonodba,

A dolgod most ennyi volna.

Piciny ágyat vessél neki,

S ne félj zokon ezt nem veszi.

Sőt hálásan pislog érte,

S a csodáknak még nincsen vége,

Reggel kelve nem találod,

S de furcsa, hogy mégse bánod.

Az ágy alatt nem keresed,

Mégis érzed, hogy megleled.

S nem keresed ajtó mögött,

Mert szívedbe beköltözött.