snowball blogja

 Két nappal később, szabadságom alatt, ahogy gondolatelterelés címszóval elkezdtem pakolászni és valamilyen módon rendszerezni a "valamiremajdcsakjólesz" dolgaimat, kezembe akadt egy kirakó, ami egy motoros sárkányrepülőst ábrázolt az őszi naplementében. Talán hatodikos lehettem, mikor kaptam, de hogy kitől, arra már nem emlékeztem. Akkor hónapokba telt kirakni a 480 darabból álló képet.

 - Ez az! - kiáltottam fel. - Ez tökéletes lesz gondolatterlőnek!

 A délután közepéig elbíbelődtem a bigyókkal, izékkel és hogyishívjákokkal. Majd nekiláttam a kirakónak abban a reményben, hogy még másnap is rakni fogom, de csalódnom kellett. Valamivel több, mint két óra alatt kiraktam.

 - Be kell szereznem egy nagyobbat - mondtam magamnak -, vagy többet. - Az órámra pillantva láttam, hogy aznap már nem lesz belőle semmi, mert a busz már elment Dunaújvárosba, a következő meg már túl késő. - Nem baj - biztattam magam, és nekiálltam szétszedni a képet -, majd holnap reggel. Úgy is hétvége, nincs meló.

 Másnap reggel tehát buszra szálltam, és irány Dunaújváros. A teljes délelőttöm ráment a játékboltok, áruházak bejárására. Volt, ahová többször is visszatértem. Fáradozásom eredménye egy 500, egy 1000 és egy 3000 darabos kirakó lett. Boldogan indultam haza.

 Hazaérve szembesített anyu egy, vagyis inkább két óriási problémával, mikor megmutattam neki a szerzeményeimet.

 - Ez mind szép és jó, de a két nagyobbat mire fogod rakni? - kérdezte. És igaza volt! Erre nem is gondoltam.

 Az 500 darabos még éppen ráfért az egyik társasjáték lapjára, de az 1000 és 3000 darabosakat nem fogom tudni addig kirakni, míg nem teszek szert egy akkora felületre, amin elférnek. Ráadásul könnyű kell, hogy legyen, ha mozgatni kell. A feladat adott volt. Már csak meg kellett oldani. Bútorlap, OSB lap szóba sem jöhetett. Azok túl nehezek. Aztán kigyulladt a kis lámpa a fejemben: furnérlemez. Azt tökéletes. Könnyű, vékony, bár egy kicsit hajlik, de az még belefér.

 A délután közepe táján átmentem Z. haveromhoz. Neki volt majdnem mindene. Ha neki nincs - gondoltam -, akkor nem rakom ki a két nagyot. Reméltem, hogy otthon lesz.

 A hűvös idő ellenére Z. az udvaron tett-vett.

 - Szevasz, Z! - köszöntem rá, miközben benyitottam a kapun.

 - Hello, Kopasz! Mi a helyzet? - kérdezte.

 - Van egy kis gondom - mondtam. - Kellene nekem egy darab furnérlemez. Egy aránylag nagyobb darab.

 - Mekkora az az aránylag nagyobb darab? - kérdezte.

 - 130x90 centis - feleltem -, meg egy 80x60 centis.

 - Ajajj! - kezdte baljóslatúan. - Tegnap daraboltam össze a régi bútorokat, lehet, hogy akkora nagy nem lesz, de a kisebbre van esély. Megnézzük, gyere.

 - Köszi, remélem, lesz.

 - Mire kell neked pont ekkora? - kérdezte.

 - Ki fogsz röhögni - kezdtem -, ha elmondom. Tegnap vettem három kirakót. A 3000 darabos ekkorára fér csak rá. Az 1000 darabosnak elég a kisebb.

 Tényleg kiröhögött.

 Hiába keresgéltünk, nem találtunk akkora darabot, amekkora nekem kellett volna a 3000 daraboshoz, de az 1000 daraboshoz igen. Pontosan méretre vágtuk.

 - Ez még ráadásul szép, egyenes is - mondta Z. - Nincs benne görbület.

 - Köszönöm, a nagyobbhoz meg...

 - Menj át P-hez - szakított félbe. - A héten cserélte le a szekrényeket. Ha szerencséd van, még nem vágta szét.

 - Köszi, Z. - hálálkodtam, - jövök eggyel.

 Öt perccel később már P-nek ecseteltem, mire és minek lenne szükségem. Azt mondta, nem vagyok normális. Egyet kellett értenem vele. Szerencsémre még nem állt neki szétdarabolni a szekrényeket, így hamar találtunk akkora darabot, amiből ki tudtuk vágni a megfelelő méretet. Ez sem volt görbe. Boldogan indultam haza a szerzeményeimmel. Úgy döntöttem, hogy aznap már nem állok neki egyiknek sem.

 Még percekig álltam ott, földbe gyökerezett lábbal. Egy kérdés tisztázódott, de újabbak keletkeztek.

 - Na, Bélám, gondolkodj! – alkalmaztam egy személyre a klasszikust. Mivel a Tolvoy a buszmegálló szomszédságában volt, csak pár lépést kellett tennem. Kértem egy felest meg egy korsó sört, és letelepedtem a teraszon. Most még nagyobb lett a zűrzavar bennem, mint eddig volt. De valami furcsa okból kifolyólag ez a zűrzavar kellemes volt.

 Miért mosolyog úgy rám néha? Miért hagyta, hogy fogjam a kezét, miért nem húzta el, ha van barátja? Miért érzem határtalanul boldognak magam, mikor találkozunk? Miért visel újabban - a mai szóhasználattal élve (már nem is emlékszem, akkor hogy neveztük az ilyen ruhákat, lehet, hogy egyszerűen csak szexinek?) - ilyen dögös ruhákat? Így szórakozik velem? Miért vagyok egyáltalán féltékeny? És ami a legfontosabb: miért érzem úgy, hogy Ő egy földre szállt angyal?

 Persze ezeknek a kérdéseknek egy részét, ha akarná, meg tudná válaszolni. De csak akkor, ha fel merném tenni. Ami eszem ágában sincs! Hogy hülyét csináljak magamból? Szó sem lehet róla. Ha alakulni akarnak a dolgok kettőnk között, akkor a maguk idejében meg fognak történni.

 A feles pillanatok alatt eltűnt. Mára vége a gondolkodásnak.

11

 Október utolsó hete lehetett. Az idő kellemes volt. A nap melegen sütött - szinte nyár végi meleg volt -, magasan állt az égen. Kellemes, langyos szellő fújt. Lágyan ringatta az ősz színeibe öltözött fák leveleit. Ekkor láttam Őt legközelebb. És egy kicsit dühös voltam Rá. Majdnem elkerekeztem Mellette. Nagyot fékeztem, visszafordultam, és … és… A lélegzetem bennakadt, s a szívem is kihagyott egy ütemet.

 A legelső, ami feltűnt, hogy a haja nem volt lófarokba fogva, sem lazán összekötve. Ki volt engedve! A szellő szabadon járt barna hajszálai között, kissé összekuszálva azokat. A hajzuhatag majdnem a derekáig ért. Tökéletes feneke és lábai úgy feszültek a farmerja alatt, hogy az államat úgy kellett összekaparnom a földről. Michelangelo sem tudott volna szebbet faragni! A csípője és dereka tökéletes összhangban mozdultak lábaival és fenekével. 

 Ahogy hirtelen hátrafordult, hajkoronája is mozgásba lendült. A napfény szemkápráztató csillogással táncolt a hajszálakon, és mosolygott. Csodaszépen mosolygott! Az államat ismét a földről kapartam össze.

 Spagetti pántos fölsőjén apró virágok tömkelege volt. A testhez simuló anyag tökéletesen kiemelte keblét. Az állam ismét a földön.

 - Szia, Sanyi!

 - Szi...szia, Hanna!

 - Valami baj van? - kérdezze.

 - Hogy baj? - kérdeztem vissza kissé zavartan. - Igen, csak az van! - feleltem határozottan. - Az utolsó találkozásunk óta kicsit össze vagyok zavarodva.

 - Én zavartalak össze valamivel? - kérdezte ártatlanul.

 - Minden kétséget kizáróan, igen! És ezért - próbáltam a viszont látás örömét eltüntetni az ábrázatomról, és helyére egy kissé dühös képet varázsolni - egy kicsit haragszom Rád. Vannak kérdéseim, amikre őszinte választ szeretnék.

 - Látom az arcodon, hogy próbálsz úgy csinálni, mintha haragudnál, de a szemedben nem ezt látom - kezdte mosolyogva -, és ennek nagyon örülök - fejezte be azzal a mindent tudó mosolyával. - Kísérj el a buszmegállóba, s míg megjön a busz, megbeszéljük. Rendben?

 - Rendben. Arra - mutattam a háta mögé.

 Elindult a jelzett irányba. Míg a lábam átemeltem a vázon, tekintetem fel s alá járt a testén. A látvány lenyűgöző volt! A szemből sütő Nap fénye csillogó tánccal tört meg a haján, és úgy tűnt, mintha glóriát vonna a feje köré. Tényleg csak úgy tűnt? Pár hosszú lépéssel beértem. Rápillantottam profiljára. A glóriát még most is látni véltem.

 - És hová utazol, ha nem titok? - kérdeztem.

 - Dunaújvárosba - felelte.

 - Ott laksz?

 - Nem - válaszolta. - Egy találkára megyek - folytatta, megválaszolva kimondatlan kérdésemet. - Egyébként - állt meg, és fordult felém -, Dömsödön lakom.

 - Aha - nyögtem csalódottan, dühösen a találka hallatán, és hirtelen olyan féltékenység mart belém, amit képtelen voltam elrejteni.

 - Azt mondtad - terelte a szót más irányba mindent tudó mosolyával, mintha észre sem vette volna heves érzelmi reakciómat -, pár kérdésed lenne.

 Közben odaértünk a buszmegállóba. Letámasztottam a bringát, és leültünk a padra.

 - Igen. Az utolsó találkozásunk után felmerült pár kérdés, amire nem találtam választ - kezdtem -, és csak Te tudsz válaszolni.

 - Hallgatlak. Ha tudok, válaszolok - mondta.

 - Az első - kezdtem bele mélyen a szemébe - azokba a gyönyörű barna szemekbe - nézve - az ajándékkal kapcsolatos, ami nagyon szép, és látszik rajta, hogy szívvel-lélekkel készült, de... - tartottam egy kis szünetet - mit keres rajta a teljes nevem monogramja, már, ha az, és Te honnan tudtad?

 - Igen, az - válaszolta. - A monogramod. És nagyon egyszerű a válasz. Emlékszel az utolsó találkozásunkra, amikor útbaigazítást kértem?

 Minden egyes szóra - gondoltam, de hangosan csak annyit mondtam: - Igen.

 - Mikor odaértem, megkérdezték, hogy könnyen odataláltam-e, mire elmondtam, hogy egy kedves, segítőkész, hosszú hajú srác igazított útba. Addig-addig kérdezősködtek, míg el nem mondtam mindent, amit tudok rólad. Hogy mindig bringával jársz, nyilván festő lehetsz, mert mindig festékes ruhában láttalak, kivéve egyszer. Egyszóval kivallattak, hogy hogy nézel ki. Aztán én kérdeztem rólad, és ők csak mondták és mondták. Amit tudtak rólad, mindent elmondtak. Ők mondták meg a teljes neved is, kedves Laci.

 - Ne nevezz így! - sziszegtem mérgesen. - Senki nem hív így!

 - Bocsáss meg! - mentegetőzött. - Nem akartalak megbántani!

 Egy pillanatra megdöbbenést láttam a szemében.

 - Semmi baj - nyugtattam meg, és őszintén mosolyogva kézfejére - milyen bársonyosan puha! - tettem a kezem, amitől kellemes, bizsergető érzés járta át a testem, és bátorítás képp egy kicsit megszorítottam. - Ez a nagyon kevés dolgok egyike, ami így ki tud hozni a sodromból. Te látsz itt valakit - kérdeztem körül nézve -, aki Lacinak nevezett?

 - Nem - mondta pillanatnyi habozás után.

 - Akkor jó! Én sem. Egyébként a haverok és barátok közül alig egy-két ember tudja csak ezt, de nem mernek így szólítani. Egyszer valaki megtette, azóta se senki. Tudják, hogy a használata következményekkel jár. És a Sanyit sem használják. Évek óta - talán négy vagy öt is meg van már - nem hallottam a szájukból.

 - És akkor hogy szólítanak? - érdeklődött.

 - Kopasznak.

 - Ezzel a hajjal?! - csodálkozott kacagva.

 Ahogy nevetett, tenyeremen át melegség futott végig a karomon az arcomig. Lesütöttem a szemem, és akkor tűnt fel, hogy még mindig fogom a kezét. Ő nem húzta el, én meg nem nagyon akartam elengedni! Mennyei érzés volt!

 - Igen - feleltem. - Jó sztori, majd egyszer elmesélem, ha szeretnéd - ígértem meg abban a biztos tudatban, hogy úgy sem fog sor kerülni rá. Megint óriásit tévedtem.

 - Oké - egyezett bele. - Majd alkalomadtán szavadon foglak! Most viszont mennem kell - mondta, és finoman kihúzta kezét a tenyerem alól. Értetlenül néztem Rá. - Itt a busz.

 - Mi a.…, már? - lepődtem meg. - Egy óra múlva megy a következő, nem...

 - Sajnos nem lehet - mondta őszintén. - Tudod, a találka.

 - Tudom - a hangomban mérhetetlen szomorúság és némi féltékenység vegyült.

 - Legközelebb folytatjuk és befejezzük ezt a beszélgetést - ígérte, majd olyan hirtelen adott két puszit, hogy mire észbe kaptam, már a buszon ülve integetett. És mosolygott. A mindent tudó mosolyával! Én meg csak bámultam a busz után bambán.

10

 A következő két hét alatt semmire sem jutottam. Akárhogy is igyekeztem a könyvtáros hölgy javaslatára más szemszögből nézni a dolgokat, szinte mindet értelmetlennek találtam. Miért is akarna, mi oka lenne rá, hogy egy szinte vadidegen srácnak végtelen bölcsességet jelentő szimbólumot ajándékozzon? Az örök szerelemnek láttam volna értelmét, ha… De hát ott volt az a fickó. Hosszú élet? Hát, talán!

 Alig vártam, hogy újra találkozzam Vele. És nem csak azért, hogy válaszokat kapjak bizonyos kérdésekre, hanem…

 - De tényleg, miért is akarnád látni Szeplőtarisznyát? - kiabálta bennem a kérdést a kis ördög.

 - Hogy miért? Mert… mert… Ne merészeld mégegyszer Szeplőtarisznyának nevezni!

 - Ho-hó! Neked teszik! Nagyon is tetszik! Tán csak nem…

 - Hallgass! - parancsoltam rá ellentmondást nem tűrően. Azóta sem szólalt meg. De kétségkívül igaza volt!

9

 Nyitáskor ott álltam a könyvtár ajtajában felfegyverkezve jó pár szendviccsel és pogácsával. Tagságom igazolása után elővettem a papírt a szimbólummal, és a pultra tettem a könyváros hölgy elé.

 - Olyan könyveket keresek - mondtam -, amik régi, ősi jelképekkel foglalkoznak. Leginkább ez a jelkép érdekel - mutattam a papírt. - Tudna ebben segíteni? 

 A hölgy hosszú másodpercekig tanulmányozta a rajzomat, majd suttogva megszólalt, mintha valaki meghallaná, mit mond, pedig csak ketten voltunk.

 - Nem szabadna, de... Egy pillanat türelmet kérek - azzal felált, és eltűnt a polcok között. Pár perc múlva vagy egy tucat könyvvel tért vissza.

 - Ugye tudod, hogy egyszerre csak három könyvet lehet kikölcsönözni? - kérdezte. - Jól válassz!

 - Köszönöm, tudom - válaszoltam -, de most nem akarom kivenni egyiket sem, csak át szeretném olvasni, hátha meg lesz, amit keresek. Leülök velük oda az ablak mellé.

 - Hát - sandított a könyvtoronyra -, sok sikert, fiatalember.

 - Köszönöm. - Felnyaláboltam a könyveket, majd letelepedtem az asztalhoz. A könyvek gerincére pillantva láttam, hogy sok kultúra képviselteti magát. Volt ott görög, egyiptomi, kelta és jó pár keleti.

 Már a délután jó része is eltelt, mire átnéztem a könyveket. Zsongott a fejem. Toronyba halmoztam a könyveket, majd visszavittem a pulthoz.

 - Köszönöm szépen a kedvességét - tettem a pultra a könyveket leverten.

 - Igazán nincs mit, de úgy látom - kezdte a hölgy -, nem jártál sikerrel.

 - De igen - feleltem -, és pont ez a baj.

A hölgy kérdőn felvonta a szemöldökét. - Vagyis?

 - Minden kultúra, amit átnéztem használt nagyon hasonló szimbólumokat - kezdtem -, de mindegyiknél mást jelent. Az enyém a keltákéhoz hasonlít a legjobban, de ott is több jelentéssel bír. Úgyhogy, okosabb lettem egy kicsit, de a problémámat nem oldottam meg. Mégegyszer köszönöm a segítségét. Kézcsók - köszöntem el, és már indultam is.

 - Szia! Próbáld más szemszögből nézni a dolgokat - szólt még utánam.

Micsoda zagyvaság - gondoltam már a buszon ülve. - Végtelen bölcsesség és szerencse, együttérzés, örök szerelem, örökkévalóság, reinkarnáció, hosszú élet. Ahány kultúra, annyi jelentés. Ezzel sem vagyok beljebb.