Amikor már késő

Sokszor nem mondom, mert remélem érzed,

Zivatarban napsütés, ha a szemedbe nézek.

Ezerszer is megáznék, hogy tudjad mit is érzek,

Rengeteg szó van rá, de elmondani félek.

Egyedül csak Te vagy, csak Neked adnám életem,

Tehetetlen vagyok, a szívedben rég nincs helyem.

Lehet tévedek, őszintén vágyom rá, hogy így legyen

Egy legyen a jövőnk, s egy a most, a jelen.

Kell várok még, kell várok míg tudok,

...érted...értünk...hiszem hogy ezt tudod...

Finomra hangolt szavak, lágy ritmus amit érzek,

Nem maradt már semmim, belül tiszta szívből vérzek.

Elragadó volt, ahogy forró ajkunk összeért,

Miért van most a távolság  mérföldekbe mért?

Most csak ülök egy padon, kopott emlékkel festett,

Nemtudom, talán hagyom, az idő majd elfeldtet.

Talán megszokom hiányod, talán egyszer megértem,

Talán túl nagy a szívem, de kicsi két egészben.

Én most is odaadnám, cserébe nem kérek semmit,

Csak érezzem szeretsz, de nem érek már ennyit.

Hogy visszakapjalak, hogy szeresselek mer kellesz,

A mindenség és semmi, Te Nekem ennyit jelentesz.

Most már tudom...csak a most már keső,

most már "semmi" vagy a mindenségben végső.

Nekem a levegő, a fény, az éjjel a nappal,

az álomban a valóság, a valóságban angyal.

Nekem rosszban is jó, keserűben is édes,

Nekem Te voltál minden, a szívem érted éhes...