skorpio blogja

 

 

 

Kováts Péter : Verset mondok.

 

 

Amikor megkapom a felkérést, hogy mondjak verset valakitől, már eleve furcsa izgalom van bennem. Vajon sikerül-e megtalálnom az azonosságot azzal, akinek a versét mondom majd.

Vajon használok-e a művészetének, mert ártani is lehet szerintem egy rossz tolmácsolással.

Persze lehet egyszerűen „csak felolvasni”. Nem ne értsetek félre, nem becsülöm le, aki felolvas, tisztán érthetően, szépen formált szavakkal, mintegy hátralépve nem engedi egyéniségét „ráülni” a versre, és rábízza a hallgatóság fantáziájára a hangulatot.

Nincs különösebb érzelem, ügyel vesszőre, pontra, s a felkiáltójelet is hangsúlyozza, és mégis… nekem kevés, nem szívesen csinálom, csak, ha muszáj.

 Nos, először csak elolvasom, ízlelgetem kicsit, s néha még értetlenül is nézek: ez mit akar?

Aztán elmondom hangosan is, bosszant, ha döccen a dallam, botlik a rím, de kritikát nem mondhatok, nem tisztem most. Olvasom lassan, olvasom gyorsan, és emésztem a gondolatot, keresem az okot! Azt a valamit, amiért megíródott. Meg kell találnom, mert ha nem elvesztem és csak sima felolvasás lesz belőle.

Félredobom és nem is gondolok rá. Hagyom, hogy érlelődjön bennem, a tudatalattiban, hogy magától törjön utat, és bukkanjon fel, mintha én írtam volna. S amikor megjelenik néhány sora az agyamban és bosszant, hogy nem tudom folytatni, újra előveszem. Már tudom miért!

Már érzem az indulatokat, a hangulatot. És elkezdek vitatkozni vele. Mert nem így és nem ezekkel, a szavakkal. Még nem fogadtam el. Még külön vagyok tőle és néha nem is értem miért vállaltam el. El fogom rontani. Túl nagy felelősség olyan versét mondani, aki ott ül a hallgatóság körében és joggal vár jobbat, mint amit most tőlem hall. Ő tudja, mikor milyen hangsúllyal mondaná, hiszen Ő pontosan tudja mit és miért irt. Megint félredobom és nem is gondolok rá. Aztán megkeresem a verset a honlapon, és elolvasom a kritikákat. Kevés a használható. Néhány gondolat visszaköszön, és akkor megnyugszom, nem csak nekem jutott az eszembe ez-vagy az.

Aztán elő a technikát. Felmondom a verset a gépre. Többféle megközelítésben, szenvtelenül csak az írásjelekre hagyatkozva, aztán egyszerűen felhadarva, aztán túlhangsúlyozva minden kiemelést SZAVALVA, mint rossz diák az iskolában. Aztán több napon visszahallgatom és érzem mi a rossz és mi a jó az előadásban.

És aztán újra kiteszem a mikrofont, és amikor megszólal a versbe rejtett lélek, akkor már nem én beszélek. A verset nem én mondom, én csak a hangom adom hozzá és érzem ez olyan lesz, hogy amikor megszólal, elcsendesül a hallgatóság. A megkezdett mondat félbeszakad, még a gyerek is leteszi a játékautót és rámnéz nagy csodálkozó szemmel. Megszólalt a VERS és mikor vége zavart csend után hangzik csak fel a taps. És látom az alkotó is örül, mert úgy hallotta versét, ahogy benne volt a születés előtt mindaz, ami most megjelent.

Hát alkotás-e mondjátok, ha így mondok verset?