siskaeniko blogja

Szélcsendes nap volt, mégis susogás hallatszott a környéken. Mintha a levelek beszélgettek volna. 

- Ti is halljátok ezt a folyamatos zajt és reccsenést? - kérdezte szomszédait vékony hangon a nyárfa.

- Igen. Jóska bácsi (a vén Platán) mondta, hogy éles nyelvű, nagy hangú szörnyeteg pusztít az utcában. 

- Én láttam, ahogy Szili karját az a vasfogú megrágta és kettétört. - mondta elcsukló hangon Hársony.

- Pedig még fiatal volt! - szólalt meg Akácia néni. Igaz, hogy az a karja már rossz volt szegénynek, de milyen élni akarás volt benne. Tavasszal is szépen megerősödött. Sokkal öregebb vagyok nála, akkor velem mi lesz?

Másnap reggel már nem susogott semmi. A levelek mind lehullottak. Pucér ágak meredtek az ég felé. Talán a lélek szállt ki belőlük. A fasor száraz és élettelen volt. A fájdalom, társaik elvesztése miatt nagyobb volt, mintha őket csonkították és vágták volna félbe. Belehaltak. Megelőzve azt, ami rájuk is várt.

Ma délelőtt a ház bejárata felé tartottam s készültem belépni rajta, amikor hátrafordultam és megpillantottam a mi házi cicánkat.  Egyébként nem nagyon veszek tudomást róla mit csinál, de most annyira aranyos volt.

Éppen a kerítés lábazatára tette fel két első mancsát, mint egy öreg hölgy. Ehhez tudnám legjobban hasonlítani, mert a kis szülőfalumban az idős, nyugdíjas nénik, amikor már kezd tavaszodni, szeretik nézni kerítésen kersztűl, hogy ki jár-kel az utcán.

A mi cicánk is pont így tett. Úgy tűnt nekem, mintha várna valakit. Mintha egy megbeszélt időpontban ment volna a kerítéshez, mert jobbra balra forgatta fejét.
A sejtésem beigazolódott. Valóban várt valakit. Meg is érkezett a randevúra akit már ismertem. Az utca gigolója, a fekete kandúr. Feltette első lábait Ő is a betonra és belesett a lécek között.

Cicusunk észre sem vette, hogy figyelem őket, azonban a fekete kandúr annál inkább. Le sem vette rólam a szemét. Inkább engem nézett, mint a cicahölgyét, aki perceken keresztül illegett-billegett az úrfinak. Tudomást sem vett róla, hogy neki szól a dorombolás.
Cicánk mit sem gondolva tovább kellette magát. Lefeküdt a leaszfaltozott udvarra úgy, mintha egy pihe-puha, gondosan megvetett hitvesi ágy lenne. De a kandúr továbbra is csak ott állt a kerítés előtt, mozdulatlanul.

Cicalányunk el sem tudta képzelni, hogy miért nem történik semmi, miért nem ugrik be a kerítésen várva várt udvarlója.
Mivel a cicafiúval macskaszemet néztem, s látta, hogy nem tágítok, talán arra gondolt, hogy bármi áron megvédeném cicalányunk erényét, meg sem próbált bejutni.
Inkább középgyors léptekkel indult pár háznyira, ahol talán nem talál gardedám gazdit.

Cicánk csalódottan követte míg a kerítés engedte.

Ma megzavartam egy bontakozó szerelmet, de talán holnap visszanéz hozzánk.
Akkor biztos lesz gyümölcse is e tavaszi románcnak.

Sziasztok!

Egy kis történetet szeretnék veletek megosztani. Úgy gondoltam le kell írnom, ha elolvassátok, ha nem. Aki ismer, tudja, hogy született egy harmadik fiam, aki most volt két éves januárban. Nagyon lefoglal a három gyerek és a teendők, ezért verset sem írok mostanában. Be-be nézek néha ide, de sokáig nem tudok időzni.

Gyönyörű verseket írtok, amihez gratulálok mindannyiótoknak!

 Ha van időtök és elolvassátok írásom, előre is köszönöm!

ÉLŐ TÖRTÉNELEM

Tegnap volt Jóska bácsi 99 éves. Anyukám sokat mesélt róla, mivel Őt jár gondozni kétnaponta felváltva egy másik hölggyel. Csodálkoztam egy-két elbeszélésén. Azon, hogy a bácsi a  napirendjét milyen pontosan betartja. Ami alatt az értendő, hogy mindig egy időben van a reggeli, azután fogmosás, majd délelőtti séta, ebéd, aztán ismét fogmosás, séta, uzsonna és vacsora. Minden egyes törölköző külön funkciót lát el. Egy csak kéztörlésre, másiknak, harmadiknak, negyediknek más-más a rendeltetése. A részletekre nagyon odafegyel a bácsi. Valamint ott vannak a történetek, amiket nap mint nap elmond, hol ugyanazt, hol újakat. Anyukám pedig tovább adja nekünk, amit csodálattal hallgatunk.
Sosem találkoztam még ennyi idős emberrel. Mivel tegnap ünnepelte a születésnapját, a testvéremmel, a legkisebb fiammal a két éves Dáviddal és természetesen anyukámmal elmentünk felköszönteni. Itt megjegyzem, hogy már nagyon kíváncsi voltam rá.
Jóska bácsi meglepődött, bár várt minket, de már elmúlt este fél 7 amikor megérkeztünk. Anyukám bemutatott neki, hogy én vagyok a másik lánya, mert a testvérem már ismerte. Kezet fogtunk, megmondtam a nevem, s abban a pillanatban leblokkoltam. Anyu úgy intett, mondjam már, hogy boldog születésnapot. Akkor eszméltem és persze puszival felköszöntöttem.
Ott állt előttem teljes valójában, akit eddig csak elképzeltem. Olyan volt, mint a gondolatomban. Vagyis, görnyedtebb annál, de azért a 99 év mégis csak 99 év.
A kisfiamnak is kellett egy kis idő, míg feloldódott aztán már felszabadulva fedezte fel a magas belterű polgári lakást. Hellyel kínált minket és süteménnyel, amit anyukám sütött.
Kis idő múlva Jóska bácsi megkérdezte anyukámat, hogy én a lánya vagyok, az anyuka?
Ő így jegyezte meg, hogy én vagyok az idősebb és már anya vagyok mert a húgomnak még nincs gyereke.
Igen, Ő az, három fia van. – szólt édesanyámtól a felelet.
Erre Jóska bácsi felállt és a szekrény felé nyúlt, ahol a könyvek voltak. Kereste a fényképalbumot, hogy megmutassa a régi fotókat.
Elővett egy képet, amin rajta volt az egész család. Az édesanyja és édesapja középen ültek, a fiúk pedig álltak körülöttük. Hét fiú. Jóska bácsi volt a hatodik szülött és már csak Ő él egyedül.
Aztán elkezdett mesélni és kérdezni.
- Tudod, mi volt Auschwitzban? – kérdezte
- Igen, tudom –válaszoltam.
Viszont átfutott az agyamon egy pillanat alatt, hogy dehogy tudom. Mit is tudhatnék? Csak tanultam. Igen. A gimnáziumban a történelem tanárnő beleverte a fejünkbe, hogy mi történt Auschwitzban, mi a holocaust. Azt mondta, ha álmunkból felkeltenek is tudnunk kell, s ha bármikor megkérdezi és nem tudjuk a pontos meghatározást, egyest ad. Ezt valóban belevéstem a fejembe. Amikor erről tanultunk, az idő tájt vetítették a moziban a Shcindler listája című filmet, s beleélve magunkat, sírva néztünk meg mindannyian. Mert amikor a film véget ért, mindenki szótlanul távozott a moziból, könnyes szemmel. Ami persze nem ugyanaz, mint valóságban átélni azt a borzalmat.
S most, itt ülök Jóska bácsi mellett, aki mindezt hitelesen elmondja.
- édesanyámat és édesapámat elhúrcolták, bezárták a gázkamrába, majd szappant főztek belőlük. (ezt a mondatot azt hiszem soha nem fogom elfelejteni)
értem? – kérdezte (ez a szó egyfajta megszokásként többször elhangzott a beszélgetés során)
- egy testvérem és én menekültünk meg. A testvérem azért, mert jól tudott angolul és németűl. A többiek meghaltak.
Csönd lett a szobában.
Sokkal megrendítőbb volt mindezt olyan személy szájából hallani aki ott volt, túlélte, mint filmvásznon nézni.
Aztán Dávidnak ki kellett mennie, s a beszélgetés abbamaradt. Azt hiszem a sors akarta így. Később sem tudtam megszólalni.
Nem maradtunk sokáig, hogy tudjon lepihenni a nehéz nap után, mivel nagyon elfáradt. Meglátogatta a fia, a menye, az unokája és a szomszédok is.
Dávid fiamra is nagy hatással volt, mert egész este a nevét mondogatta. Nem volt ezell egyedül, mert bennem is mély nyomot hagyott egy olyan ember, aki sokat szenvedett a munkatáborban, aki a történelem egyik legszörnyűbb időszakát megélte, s Ő maga egy élő történelem, aki mára a 100. életévébe fordult.
Isten éltesse még sokáig!

Egy csókot lopott Ősz a Nyártól,
ám árnyéknyi románcuk a Szél,
mint faleveleket az ágtól,
kettejüket választotta szét.
 
Utolsó mosollyal köszönnek
az örök alkalmi szeretők,
ölelésük avarba zörren,
a búcsú immáron sietős.
 
Perzselő erejű tűzgolyónk,
orcáját elfordítja Délre,
e féltekén ereje fogyó,
csak fényéből juttat a télre.

Minden este izgalommal várlak,
hogy csendedre feküdjek némán.
Fivéred előbb érkezik nálad,
s von félhomályt, nyugalmat énrám.

Röpke percig simítja arcomat,
nem tartott soká vele a kéj,
s míg búcsúját inti az Alkonyat,
halkan ölembe simul az Éj.