Saját szonett
SzerelemA fiú és a lány
Ott álltam, mint akit jég tart fogva...
Egész bensőm reszket úgy izgulok,
(lehet félek is) de meg-megindulok
a leányhoz, ki ott vár rám ragyogva.
Arcát, azt az angyalit, pír lepi el
szemünk találkozóján. Már csak egy-két
lépés... Vajon szívünk verése egyként
gyorsul? Izgalmunk mikor veszik el?
A pillanat választ adott rá, miként
ajkunk köszönti a másikét lágyan,
s emel minket fel a csillagok közé,
hogy ott fényeskedjünk a másikért
míg világ a világ, vagy fényem, vágyam,
szívem ki nem alszik, mi már az övé.
- - - - - -
Nem értem mi tartja most ott fogva...
Tán látja oly messziről, hogy izgulok?
Ha ő nem jön, majd én megindulok
felé, a csillagoktól ragyogva.
Testem kislányos zavar lepi el
ahogy közelít. Jajj, már csak egy-két
méter míg ideér. Szem szemet egyként
fürkészi, a tér köztünk így veszik el.
Vajon hogyan köszöntsem őt, miként?
Öleljem át, vegyem ajkát lágyan,
szerelemtől fűtött ajkaim közé?
Hisz ezért vagyunk itt, a másikért.
Bár céda nem vagyok, de ő vágyam,
nagyon, s adom lényem, mi már az övé.