Saját szonett

Ott álltam, mint akit jég tart fogva... 
Egész bensőm reszket úgy izgulok,
(lehet félek is) de meg-megindulok
a leányhoz, ki ott vár rám ragyogva.


Arcát, azt az angyalit, pír lepi el
szemünk találkozóján. Már csak egy-két
lépés... Vajon szívünk verése egyként
gyorsul? Izgalmunk mikor veszik el?


A pillanat választ adott rá, miként 
ajkunk köszönti a másikét lágyan, 
s emel minket fel a csillagok közé,


hogy ott fényeskedjünk a másikért
míg világ a világ, vagy fényem, vágyam,
szívem ki nem alszik, mi már az övé.
                          - - - - - - 
Nem értem mi tartja most ott fogva... 
Tán látja oly messziről, hogy izgulok?
Ha ő nem jön, majd én megindulok
felé, a csillagoktól ragyogva.


Testem kislányos zavar lepi el
ahogy közelít. Jajj, már csak egy-két
méter míg ideér. Szem szemet egyként
fürkészi, a tér köztünk így veszik el.


Vajon hogyan köszöntsem őt, miként?
Öleljem át, vegyem ajkát lágyan, 
szerelemtől fűtött ajkaim közé?


Hisz ezért vagyunk itt, a másikért.
Bár céda nem vagyok, de ő vágyam, 
nagyon, s adom lényem, mi már az övé.