Saját szonett
Tél végi, tébolyult szonett...
Viszlát - eljött hát a búcsú ideje,
lassan tovaballag téli február,
és frissességgel jön rá mizuár,
no meg anyám paradicsomlevese.
Tavaszi hónapok már a határban,
értük oly pompás buzgón vágyakozni,
az amúgy már hűvös kalitkában,
türelemmel, virágillatot várni.
Tudom, tudom ez most plátói még,
és lehet, felesleges érte a szó:
Imádlak, mit suttogva hadartam.
Ám, mikor eljő a bársonyos ég,
öleljen mindenkit szerelemlasszó,
miről ismét, megintlemaradtam.
2020.02.05.
Tébolyult szonett...
Mi volna velem, ha nem lennék lökött,
tán akkor is vakarnék reggel tököt?
Reflexből vagy mert jól esik, nemtudom,
de ma kedden tettem, borús alkonyon.
Mint a malac, túrtam kezemmel oda,
jólesően töltött el a boldogság,
szám nem hagyta el szó, ez kész csoda,
lelkemnek és testemnek ez vidámság.
Csak egy hiányzott nagyon mindemellé,
s nem a természetadta fránya eső,
inkább egy lágy és finom pusziszellő.
Ne kérdezd most, se később, hogy mivan,
szavatokkal járok köszönöm elé,
Popocatepeltről frissen, naivan.
2020.02.04.
Magamnak
Oly üresnek érzem most magamat;
mint kiapadt folyó, porhanyós meder,csillagmentes égbolton is csak teher,vagy szűnni vágyó, haldokló akarat. Kínoznak gondolatok, miért fáj lelkem;megtört bennem valami, a vágy talán, az élni akarás már puszta magány, így boldognak lenni, nincs rá tervem. Reménytelen napok egymás után,csak állok és nézem magam sután,így telnek el percek, szökkennek évek. Ha majd megszűnnek a fojtó miértek,ha tudni fogom végre mit is érek,beváltom szavam, mit mások ígértek.A fiú és a lány
Ott álltam, mint akit jég tart fogva...
Egész bensőm reszket úgy izgulok,
(lehet félek is) de meg-megindulok
a leányhoz, ki ott vár rám ragyogva.
Arcát, azt az angyalit, pír lepi el
szemünk találkozóján. Már csak egy-két
lépés... Vajon szívünk verése egyként
gyorsul? Izgalmunk mikor veszik el?
A pillanat választ adott rá, miként
ajkunk köszönti a másikét lágyan,
s emel minket fel a csillagok közé,
hogy ott fényeskedjünk a másikért
míg világ a világ, vagy fényem, vágyam,
szívem ki nem alszik, mi már az övé.
- - - - - -
Nem értem mi tartja most ott fogva...
Tán látja oly messziről, hogy izgulok?
Ha ő nem jön, majd én megindulok
felé, a csillagoktól ragyogva.
Testem kislányos zavar lepi el
ahogy közelít. Jajj, már csak egy-két
méter míg ideér. Szem szemet egyként
fürkészi, a tér köztünk így veszik el.
Vajon hogyan köszöntsem őt, miként?
Öleljem át, vegyem ajkát lágyan,
szerelemtől fűtött ajkaim közé?
Hisz ezért vagyunk itt, a másikért.
Bár céda nem vagyok, de ő vágyam,
nagyon, s adom lényem, mi már az övé.