Novellaim 2013_tol

Kandrács Róza: Vörös, mint a rubin 

 

Erzsike egyszerű falusi kisleány volt. Iskoláit kis iskolájukba végezte. Tanárai szerették a csendes mindig szót fogadó leánykát. Jól tanult nem esett nehezére, esze jól fogott. Mindent megértett elsőre. Sok dicséretet is kapott érte. Szülei büszkék voltak az okos gyerekre. Hát még mikor a tiszteletes úr a misén megdicsérte. Az volt ám a nagy öröm. Így telt el az utolsó iskolaév is. 
- Valamit kezdeni kell ezzel a leánnyal - mondta a tanító néni. - Túl okos ahhoz, hogy itthon csirkét etessen. Tovább kell taníttatni!
Na hiszen lett is sopánkodás. Hová menne egy ilyen kicsi gyerek abba a nagy idegenbe egyedül. De amikor a tiszteletes úr is ezt javasolta, megnyugodtak kissé a kedélyek. Már csak Isten szolgája tudja mi a jó az ember leányának. Neki is indultak a városnak, hogy iskolát, szállást keressenek Erzsikének. Mivel jó ajánló levelük volt, mind a tanító nénitől, mind a tiszteletes úrtól, nem kellett sokat keresgélni. Erzsike tanító képzőbe került. Jó lesz majd a faluba, ha végez, úgyis öreg már a tanító néni. 
Szállást egy távoli rokon adott egy kis élelem fejébe. Így mindent elrendeztek, s a szülők hazatértek. Várta őket a munka az állatokkal és a földeken. 
Megkezdődött Erzsikének az új élet. Bizony nem volt az könnyű. Már az első nap kinevették falusi ruhái végett. Aztán befont haja, majd mindig volt valami, amiért csúfolták. Nem értette ő, aki mindig első volt mindenben, most miért csak gúny tárgya. De neveltetése nem engedte, hogy visszafeleseljen. Talán nem is tudott volna.
Így figyeltek fel rá a városi suhancok is. A mindig félre húzódó leányka izgatni kezdte őket. Egyre többször megszólították, hívták sétálni. Erzsike eleinte félénken elhárította ezeket a próbálkozásokat. De amikor látta, hogy társnői is így sétálgatnak, ő is engedett a szép szónak. Mikor legközelebb hívták, igennel felelt. Nos, most a ficsúrokon volt a meglepetés sora. Ki is vigye el Erzsikét. Ők csak viccből hívogatták a leányt. Mindnek volt városi barátnője. Jóska éppen most veszett össze vele, így rá hárult a feladat. Úgy tervezték egy idő után, majd megunja a leány és abbamarad a dolog. 
Már aznap a kiserdei sétányon sétáltak. Sokat beszélt a fiú, mert nem is ismerte Erzsikét. Ő eleinte hallgatott, majd boldogan mesélt falujáról, az ottani életről. Jóskát nem igazán érdekelte a leány beszéde. Esze volt barátnőjénél járt. Erzsike mindezt észre sem vette. Tetszett neki a csinos, divatos ficsúr. Ám ahogy teltek a napok, Jóska jobban megnézte a leányt. Nem is volna olyan csúnya, csak ez a sok gönc ne lenne rajta. 
Egy délután a boltba vezette Erzsikét, mondván kéne már neki valami divatos holmi. A barátai kinevetik hogy ilyen a ruhája. Erzsike nem bánta ő is látta mennyire mások az itteni leányok. Ő is olyan akart lenni. Sikerült is jó pár ruhát kiválasztani. Nagyon boldog volt. Csak mikor a fizetésre került sor vette észre, kevés a pénze. 
- Semmi baj - mondta Jóska, s könnyedén kifizette a maradék pénzt. 
Elindultak hazafelé. Erzsike egész úton csacsogott. Nem tudott betelni a sok szép ruhával. Megígérte mikor apja a városba jön, elkéri a pénzt, s visszaadja.
Jóska nevetve azt felelte:
- Nem kell neki a pénz, inkább egy csók. 
Erzsike elpirult de látta ő már a többiek is így csinálják, hát nem tiltakozott.

Teltek a napok, repültek a hónapok, de ők még mindig együtt voltak. A fiú barátai már nagyon várták mikor számol be Jóska a nagy esetről. De ő csak hallgatott, pedig bizony már jól benne voltak a szerelem közepében. Erzsike falusi leányként ismerte az élet törvényét. Ismerte az állatok párzási szokásait, így nem lepte meg mikor Jóska szép szavaival levarázsolta róla a bugyiját. Eljött az iskolaszünet, a leányok boldogok voltak. Örültek a szabadságnak. Csak Erzsike sírt keservesen, mikor apja érte jött, s haza vitte. 
Hiába vigasztalta Jóska, hogy hamar eltelik az a hónap, s megint együtt lesznek. Ő csak sírt, s nem akart haza menni. De hiába volt minden, menni kellett. Otthon már nem az az Erzsike volt, aki elment. Hiányzott a megszokott nyüzsgő élet, a séták, a szerelem. Számolta a napokat mikor mehet már vissza. 
Egy reggelre nagyon rosszul érezte magát. Alig bírt felkelni, szédült s hányingere volt. Nagy nehezen kiment a kert végébe s bizony jól kihányta magát. Így ment ez nap nap után. Alig evett, arca beesett. Anyja már orvoshoz akarta vinni, de ő csak azt hajtogatta, majd a városban jobban lesz. 
Eljött az idő, vissza is utaztak a városba. Erzsike boldogan ment az iskolába, mert tudta, órák után jönnek a fiúk, s már alig várta, hogy láthassa Jóskát. 
A csengőszó után rohant a kertbe az ő fájukho,z ahol mindig találkoztak. Ott is volt Jóska, de a régi barátnője karjaiban. Erzsike csak állt némán, nézte a csókolódzó párt, majd csendesen összecsuklott. Az arra járó emberek kiáltozására figyelt fel Jóska. Odarohant, élesztgetni kezdte az ájult leányt. Az lassan kinyitotta a szemét, ránézett, s csak ennyit kérdezett:
– Miért?
Ekkorra ért oda Jóska barátnője. Rákiáltott a már ülő leányra. 
– Mi a fene bajod van? Kelj fel és tűnj el! Csak nem hitted, hogy tied a Jóska? Játszottak a fiúk egy kicsit veled. 
Erzsike felállt, leporolta szoknyáját, s Jóska elé lépett. 
– Ez igaz? - kérdezte. 
A fiú csak hallgatott, nézte a leány sápadt arcát, majd mérgesen rákiáltott:
– Mi a bajod? Most miért vagy úgy oda? Más sem jár örökké egy csajjal. 
Erzsike nem szólt, csak elindult hazafelé. Esze már csak zakatolt, mi lesz most. Tudta, hogy terhes, így a faluba nem mehet vissza. Apja agyon is veri. Anyja belehal a szégyenbe. Mi lett belőle? Megesett leány ő, aki a falu esze volt. Nem is látott a könnyektől, így azt sem vette észre, hogy Jóska a kapuban áll.
A fiú a vállánál kapta el. Maga felé fordította, s megkérdezte:
- Mit bőgsz? Azért még veled is lehetek néha. Nem fogy az el – mondta röhögve. 
– Nem, az nem, csak ez nő itt. - mondta Erzsike, kezét hasára téve.
– Mit beszélsz? Csak nem terhes vagy te falusi lotyó? Azt hiszed így elveszlek?
Ezzel pofon vágta Erzsikét s elrohant. A leány még pár percig nézett utána majd bement a kapun. Útja a fürdőszobába vezetett. Teleengedte a kádat vízzel és beleült. Elmondott egy még otthon tanult imát, s a kezében lévő borotvával felvágta mind a két kezén az ereket. A vér már beborította az egész kádat, mikor kicsapódott a fürdőajtó s a villany fénye megcsillant a rubin vörös víztükrön.

 

 

 

 

 

 

Hozzászólás küldése

 

Share on facebookShare on twitterShare on google_plusone_shareShare on e

Kata elvégezte az iskolát. Most már munka után kell néznie, mert bizony kevés a pénz, anyának még négy kicsit kell kiiskoláztatni. S egyedül, apa nélkül, ez nem könnyű feladat. Ő is iskola mellett minden munkát elvállalt csak, hogy segítsen az otthoniaknak. Jól, könnyen tanult, így nem esett nehezére a munka. Most, mint képzett ápolónő, már rendes állás után szeretne nézni. Az első útja az öregek otthonába vezetett. Szereti az öregeket, tud is velük bánni. Megtanulta az évek folyamán, hiszen munkája ebből állt. A bemutatkozás jól sikerült, rögtön fel is vették dolgozni. Boldogan indult elintézni a felvétellel járó dolgokat. Észre sem vette az elébe forduló kerekes széket. Az ütközés kicsit kemény volt. Ő a földre pottyant, míg a kocsiban ülő férfi oldalra dőlt. Gyorsan felpattant, megpróbálta felemelni a férfit. Ez bizony nem volt könnyű feladat, de sikerült. Persze a férfi is segített. Ekkor vette csak észre milyen fiatal. Karjai erősek, szinte ő maga emelte magát a kocsiba. Kata nagyon zavarban volt. Már az elején ilyen ügyetlenséget követett el. Mit fognak gondolni róla ezek után. Bocsánatot kért a férfitől, de az csak legyintett.
- Nem történt semmi - s tovább gurult, de a távolból megnézte a leányt...
„Milyen fiatal, csinos. Vajon mit akart itt a nyomorult, beteg, magára hagyott emberek között?”
Kata is azon törte a fejét, mit keres ez a fiatal férfi az öregek között?
De sok ideje nem volt a töprengésre, holnap már munkába kell állnia. Sajnos kevés az ápolónő, sok a beteg. Így sietett elintézni mindent. 
Otthon nagyon örültek a sikernek... csak anyja figyelmeztette, ne kapkodjon. Legyen higgadt az öregekkel és türelmes.
Másnap reggel Kata boldogan indult a munkába. Kis öltözőjükbe átvette fehér köpenyét, s már az a Kata volt, aki mindig tudta mit csinál. A munka nem volt ismeretlen számára. Gyakorlati ideje nagy részét otthonokban töltötte. Ment minden mint a karikacsapás. 
Délben az ebédnél villámcsapásként érte a felismerés. Az egyik asztalnál a felborított férfi ült. Zavarba jöttek mind a ketten, de mint ezt kell, kivitte az ebédjét, s folytatta a munkát. 
Így teltek a napok… 
Egyre többet találkoztak. Közben megtudta, a férfi balesetet szenvedett, felesége elvált tőle. Bekerült az otthonba, mivel nincs senki aki ellátná. Láb nélkül pedig nehéz az élet. 
Egy viharos délután mindenki a társalgóban ült. Feri - mert így hívták a férfit - szintén kijött szobájából. Ami nagy ritkaság volt, mert mióta bekerült, csak ritkán ment emberek közé. 
Kata mellé ült, még mindig bántotta a balesetük. Ezt szerette volna újra rendbe tenni, de a férfi belefojtotta a szót.
- Nem történt baj, nincs miről beszélni.
Kata nem ment el. Újra beszélni kezdett a férfihez. Semleges témákról, az itteni életről. 
Így ment ez nap-nap után. Most már Feri kereste Kata társaságát. Elmesélte életét, balesetét s az egész történetét. Kata maga sem vette észre, egyre jobban vonzódott a férfihez. Már alig várta, hogy munkába mehessen. Minden túlórát elvállalt csak, hogy láthassa, beszélhessenek. 
Feri érezte, hogy ez bizony már nem csupán munkahelyi kapcsolat. Ő bizony beleszeretett a leányba. De hogyan mondhatná ezt meg neki, egy nyomorék...? Mit szólna ehhez Kata?
Egyre nehezebben bírta a titkolózást... 
Egy éjszakai műszakban egymás mellett ültek mint mindig. Feri keze megfogta Katáét. A leány döbbenten nézett rá. Ijedten engedte el, azt hitte undorítja a leányt. Kata nem értette miért kapta el a kezét Feri, hiszen már hetek óta erre várt. Ám a férfi elindult a szobája felé, szó nélkül bement, magára zárta az ajtót. 
Kata döbbenten nézett a csukott ajtóra, megfordult és a kezelőbe ment. Sírva vetette magát a fotelba...
- Miért? Hiszen szeretem. - kérdezte önmagát. 
Eltelt az éjszaka, fáradtan ment haza. Feri nem jelentkezett, mint szokott a reggeli búcsúzásra sem.
Másnap már alig várta az estét. Rohant az öltözőből Feri szobája felé. 
Mikor odaért, döbbenten nézte a nyitott ajtót. A szoba üres volt. 
Szaladt a kolléga nőjéhez.
- Hol van Feri?
- Ma kiköltözött. – jött a felelet. 
Katában egy világ dőlt össze... „Mi lesz ezután? Hol keresse?”
Nehezen telt az éjszaka. A reggeli portás jött meg elsőnek. Tőle tudta meg, Feri albérletbe ment. Senki nem értette miért. Nem magyarázkodott, de nem is kérdezték. Megszokták, hogy ő más. 
Kata elkérte a címet és egyenesen oda ment. Az ajtó előtt kicsit megtorpant.
„Mit fog gondolni?”
Nem érdekelte. Becsengetett…
Jó sokára nyílt az ajtó... Feri a tolószékben kisírt szemmel ült.
Kata hozzá lépett, fejét az ölébe húzva mondta.
- Szeretlek! Ezt soha ne tedd meg többé.

Halk esti szél suhan a fák között. A levelek zizegve, suhogva bújnak egymáshoz. A bokrok között pacsirta énekli dalát. De az én szememre nem jő most az álom, emlékeimnek élek én. Emlékszem… nyár volt… karodba tartottál, öleltél, csókoltál. Szavaidtól lágy édes érzés járta át szívem. Körülöttünk minden élt virágzott, az égen megjelentek az első csillagok. Előbb halványan pislogva majd egyre fényesebben ragyogták be az egész világot. Boldog voltam! Azt hittem te is. Én naiv. Nem vettem észre a szüneteket, a néma csendet két ölelés közt. Lassan feljött az öreg hold, mosolyogva néztem kerek sárga képét. Láttam benne az életünket. Istenem, most értem csak milyen elvakult voltam. Álomban éltem... az én elképzelt vágyálmomba. Hittem a szerelmedben bíztam a jövőnkbe. Azt gondoltam, örökké együtt leszünk. Jönnek a gyerekek, unokák, majd az öregkor. Az a boldog öregkor. Séta a téren, kézen fogva. Esti beszélgetések a kandallónál. Emlékezések a fiatal korról, vágyakról, álmokról. Hová lett? Hol van már ez az álom? Feljött a nap vörös fényével nyitogatta szempilláim.
Arcod sápadt, kezed remeg. El kell mennem… ennyi volt csupán, s nincs tovább. Mire a nap az ég feléig ért magam voltam, csendben ültem a fűbe. Miért, kiért, hogyan? Ezer érzés kóválygott fejembe. Nem találtam rá a választ. 
Eltelt jó pár év. Ma már tudom. Vártak reád gyerekek, család. Ha elmondod talán megértem, s nem fáj annyira a magány. Nem magamban keresem a hibát. Mindegy, most itt ülök, s álmaim keresem a langyos esti szélben...

Kandrács Róza: Eldobott szeretet…Share on facebookShare on twitterShare on google_plusone_shareShare on email

 kandracs roza  2012. október 15.  6 hozzászólás  234 megnyitás 

Magas fák és zord hegyek közt él apó és anyó. Sziklába vájt barlang lett az otthonuk. A városban éltek ők is valaha. Dolgoztak, nevelték a gyerekeket, mint annyi más ember. Teltek az évek, ők megöregedtek, a gyerekek kirepültek a családi fészekből. Magukra maradtak szép nagy házukba. Néha az unokák nevetése verte fel a csendes házat. Ilyenkor boldog volt a két kis öreg. Boldogságuk azonban nem sokáig tartott. A gyerekek úgy döntöttek kell a pénz és eladják a nagy házat. Minek az kettőjüknek. Ők meg bemennek az öregek otthonába. Ott mindent megkapnak, vigyáznak rájuk. Magához venni senki nem akarta a két kis öreget. Sok a munka, teher már az öreg a háznál. Nincs idő velük foglalkozni. 
Egy vasárnap délután összejött a család, s míg a gyerekek kint az udvaron játszottak elmondták a tervüket. Sírt a két öreg… Nem, ők oda soha nem mennek. Van nekik otthonuk.
De a család már döntött! Másnap már vevő jött megnézni a házat. A fiatalokkal megegyeztek az árban. Egy hét múlva költözni kell. 
Apó aznap kiment a várost körül ölelő hegyekbe. Bizony késő este tért haza. Anyóka már vörösre sírta a szemét, hogy hol lehet szegény öreg. De apó fáradtan, ám boldogan jött haza. Örömmel újságolta, megtalálta a régi barlangot, ahová annyiszor vitték kirándulni a gyerekeket. Elmondta anyónak a tervét. 
Másnap útra kelt a két kis öreg. Ásó, kapa, gereblye, és élelemmel megpakolt kosár volt náluk. A hegyre kiérve nekifogtak a munkának. Kitisztították a barlangot. 
Így ment ez pár napig. Apó még ajtót is faragott a bejáratra. Siettek, mert közeledett az idő mikor át kellett adni a házat. Szerencsére a fiatalok az otthonba való elhelyezéssel voltak elfoglalva. Így nem is néztek feléjük sem. 
Elérkezett a nagy nap. A ház előtt teherautó állt meg. Markos emberek kezdtek neki a pakolásnak. Anyóka mutatta, mit tegyenek fel a kocsira. Összeszedtek mindent, ami egyszerű kis életükhöz kellet, s a kocsi elindult. Fel a hegyekbe. Bizony nem volt könnyű dolog a bútorokat felcipelni a barlangba. De apó jól megfizette a munkásokat, bár azok sajnálkozva tették a dolgukat. 
Mikor minden felkerült, leültek egymással szemben. Szemükre könnyfátyol borult. Istenem, hová jutottak, annyi keserves munkában eltöltött év után. De nem volt idő keseregni, a sötét itt hamar leszáll. Pakolni kezdték megmentett kis holmijukat. 
Lassan kialakult a rend. Mire minden a helyére került bizony már sötét este volt, s ők a fáradtságtól, már alig álltak a lábukon. Bekaptak pár falatot, s lefeküdtek a jól megszokott ágyukba. Az álom hamar rátelepedett a két kis öregre. Csak reggel ébredtek fel, s nézték hol is vannak. Apó tért észre hamarább, neki fogott a sparheltba tüzet rakni. Mire anyóka kikelt az ágyból, már jó meleg járta át a barlang száz éves falait. Készen volt a tejes kávé.
Megreggeliztek, s nekiláttak otthonosabbá tenni kis barlangjukat. Szerencsére apó mindenről gondoskodott, volt gyertya, az erdő meg adta a tüzelőt. Élelemmel jól felpakoltak, mert nem tudták mikor tudnak lemenni a városba.
Anyóka még sírdogált, de tudta, hogy ez csak így jó. Mert ők nem bírták volna ki az otthonban. Lassan beletörődött a megváltoztathatatlanba, s kezdte magát jól érezni új „otthonukban”. Ez alatt a városban nagy volt a felfordulás. Megjöttek az új lakók, velük együtt a fiatalok, hogy vigyék az öregeket az otthonba. De bizony a házban senkit nem találtak. Néhány hátrahagyott bútordarab hevert szerte szét. Senki nem tudott semmit, hiába kérdezgették a szomszédokat. Míg az egyik gyerek oda nem szólt:
- Elmentek autóval.
Lett erre nagy ordibálás, de hiába volt minden. Senki nem mondta meg, hová tűnt a két öreg. A fiatalok elmentek a rendőrségre, s bejelentették az eltűnésüket. 
Teltek múltak a hetek. Egy vadász megtalálta a barlangot, benne a két most már boldog embert. Jelentette a rendőrségen. Így megtudták a fiatalok is. Rögtön mentek, s neki támadtak apóéknak, hogy miért szégyenítik meg őket, s azonnal vissza akarták vinni őket az otthonba. Rángatták anyót, öltözzön és indulnak, de itt betelt a pohár. Apó felkapta a kisfejszéjét.
–Takarodjatok innen! Tietek lett minden. Mit akartok még?
A fiatalok csak néztek, s vállat vonva ennyit szólt az egyik:
- Dögöljetek akkor itt meg ahol vagytok. 
Ezzel odébb álltak. 
A két kis öreg, egymásra borult, úgy néztek a távolodó gyerekeik után. Az egyik kis unoka visszaszaladt, átölelte a lábukat és azt mondta:
–Ne féljetek, megnövök és eljövök értetek! Nálam majd jó lesz. De ők nem lesznek ott csak mi együtt…

Kandrács Róza: Kísértet - HARMADIK TÖRTÉNET - 2. HELYEZETT (2012. augusztus)Share on facebookShare on twitterShare on google_plusone_shareShare on email

 kandracs roza  2012. augusztus 01.  2 hozzászólás  266 megnyitás 

Nagyon beteg volt már. Nem is értette hogyan bírja még a szenvedést. Fájt, minden fájt. A mozdulat, a fekvés, még az étel is, amit néha beleerőszakoltak. Nem akart már élni. Minek! Ez csak vegetálás. Várta a halált, a megváltást, megnyugvást. 
Szemeit csak néha nyitotta ki, amikor mozgást észlelt maga körül. Mint most is. Enyhe szellő simított végig arcán. Felnézett, s halvány árnyalak bontakozott ki a semmiből. Nem szólt, csak nézte őt. 
„Mi ez?” – töprengett magában. Még sosem látott hasonlót. 
Állt, de mégsem igazán... mintha lebegne, oly könnyűnek áttetszőnek látszott. Fáradt elméje megmozdult, emlékek, régi szavak, mesék jöttek elő. Valamikor a fosztóban az öregek sokat meséltek visszajáró lelkekről. Szellemekről, amik a fáradt vándort ijesztgették. Bizony meg is csúfolták. Boszorkányokról, amik megrontották a teheneket, „megnyomták” az embereket. Bizony nem is mertek egyedül haza menni. Megvárták egymást s utána futás. De ez már a múlt. 
Most ő öreg, beteg… talán csak nem az esze ment el?
Behunyta majd újra kinyitotta a szemét, de az alak csak ott lebegett előtte. Nem félt, mitől? Neki már nincs mitől félnie. De a jelenség felzaklatta. Szája szóra nyílt.
- Ki vagy? Mit akarsz?
Nem felelt, maradt a néma csend. Ám mint filmvetítő vásznon, képek jelentek meg. Régi dolgai, amiket már el is feledett. Most ott voltak előtte, mint élő emlékek. Anyja ki nem szerette, csak a testvérét... amiért ő nagyon haragudott. Most ott állt előtte s kezét nyújtja felé… hívja. Egy fuvallat, s már apját látja… nevet, s csalogatón int felé...
Nem, ez nem lehet! Álmodik talán??? 
De a következő pillanatban az árny felé lép, most már fenyegető a mozdulat... műtőágy… vér... Tátott szájú kisgyermek formája jelenik meg. Még nem is élt, s már semmivé lett. Ő akarta. Minek a részeg férj mellé? A többi is éhezik. 
Már izzad, hátán folyik a víz, de az árny nem tágít, csak mutatja a múlt vétkeit, emlékeit. Szörnyű, rosszabb, mint a fájdalom. Ordítana:
„Ne! Ezt nem akarom. Elég legyen végre!” - de nincs kegyelem. Nézni, hallani kell a borzalmakat. Fel akar kelni, menekülni. Ki innen, ahol a fura lény uralja a szobát. Összeszedi minden erejét, feltámaszkodik, ám gyenge teste nem bírja már el. Arccal a földre zuhan. Leánya berohan, felemeli. Nem érti anyja mit akart, hiszen hónapok óta nem mozdul. Felteszi a pihe könnyű testet az ágyra. Ijedten nézi az eltorzult arcot, tágra nyílt szemeket, melyekben felfoghatatlan félelem látszik.
- Mi baj anya? Fáj valami?
Nyílik a száj, de hang helyett értelmetlen morgás, félelmes sikoly hasít át a szobán. Az öreg kéz felemelkedik. Egyre csak mutat a levegőbe, majd vészjósló kacaj hangzik fel, lehull a kéz, megdermed a szem. Egy utolsó sóhaj hagyja el a ráncos ajkakat mely mint vad vihar zúg át a szobán. Ajtó, ablak megremeg. A leány térdre hull s nézi a felfoghatatlant.
Mit láthatott az anyja? Mi volt ami így felzaklatta??? Nem érti, csak nézi immár halott anyját, s szeméből megindul a könny.