Gyilkos áldozat III.

Gyilkos áldozat III.

 

Egyesült Királyság, Oxfordi Egyetem

Társadalomtudományi Tanszék

 

Stefan Metzger előadására érkezett kérdések

Sötét éjszaka volt. A résnyire állított árnyékoló reluxa lamellái közt a hold fénye világította meg a szobát. Világos csíkokat rajzolt a falakra, a bútorokra.

Nem emlékszem mi volt az ami felébresztett. Nem zaj, hanem valamilyen érzés. Olyan érzés, ami azt mondja belül, hogy nem vagy egyedül. Valaki figyel. Mintha valami rátelepedett volna a mellkasomra, nehezen tudtam lélegezni.

Legszívesebben a fejemre húztam volna a takaróm, de nem mertem megmoccanni sem. Szemeim lassan hozzászoktak a sötéthez, lassan kibontakozni látszottak a szoba jól megszokott tárgyainak a körvonalai. A kövezeten szépen fénylett a holdsugár, mindig is tetszett ez a fény.

Azonban most, egy meztelen lábfej törte meg a csillogást. Lábfejek, amikhez láb, és test is tartozott. Egy idegen alak állt a szoba közepén. Nem moccant semerre, csak a szeme pásztázta a szobát körbe-korbe.

Örültem, hogy nem moccantam meg eddig, így biztos voltam benne, hogy még nem fedezett fel a sötétben, de tudtam, ahogy az én szemem is, az övé is alkalmazkodott a fényviszonyokhoz. Nekem a helyismeretben volt előnyöm.

Alkalmi gyűjtő vagyok. Minden érdekel, ami egy férfit érdekelhet. Órák, motorok, autók, fegyverek. Főleg kések és kardok. Amikor van időm a kezembe fogom őket, nézegetem, élezem, fényesítem. Van néhány kedvencem is, amiket gyakrabban veszek kézbe.

Egy ilyen kedvenc volt az ágyam mellett. Fekete hüvelyében lapult a már annyiszor kézbevett szamurájkardom. Eddig csak nézegettem, élveztem a szép munka eredményét. Soha nem gondoltam arra, hogy használjam, de most nem volt más választásom.

Lassan mozdult a kezem a kard felé, észrevétlenül érintettem meg. Nem fogott el a biztonság érzése tőle, hiszen soha nem gyakoroltam vele semmit. De mégis más volt, mint szabad kézzel. Ahogy mozdultam, a beszűrődő holdfény is mozdult velem. Így láttam meg, hogy az idegen kezében egy pisztolyt szorongat. Szinte éreztem ahogy megőszülök a félelemtől. Nem rám célzott, egyszerűen csak a kezében volt. Még nem fedezett fel engem.

A karddal a kezemben igyekeztem megszabadulni a takarómtól, lehetőleg hang nélkül. Áldottam az eszem hogy selyem ágyneműt húztam, így nem csaptam nagy zajt, de így is láttam az ember szemefehérjének villanásán, hogy észrevett.

Nem tudtam hova nézzek, a szemébe próbáljak, vagy a fenyegetően, lassan felém forduló fegyverre. A szemét néztem, miközben hang nélkül húztam le a hüvelyt a kardról.

Magamelé tartottam mintegy védekezésképpen, és igyekeztem ijesztó képet vágni, de a sötétben ennek nem sok értelme volt, és a boxer alsóban inkább vices lettem volna ha lát is. Vártam. Vártam valami jelre. Talán nem számított arra hogy lesz valaki a lakásban. Talán nem számított arra, hogy valaki kész a védekezésre. Nem tudom mire számítottam.

Az hogy megfordul és elmegy, lehetetlen volt. Felváltva cikázott a szemem a fegyvere és a szeme között.

Hirtelen egy lépést tett felém, nem tudtam mi a terve, de valami történt bennem. Nem is én voltam már az ura a tetteimnek, hanem valami váratlan történt.

A kölcsönös ijedtség hatására, a felém tett lépésével egy időben határozottabban fogta rám a pisztolyt. Éreztem hogy lőni fog. Magam előtt a karddal, kiszolgáltatottnak éreztem magam.

A lövés pillanatában megmozdult a kezemben a kard. Erős ütést éreztem rajta és fémes csattanást hallottam. A kardot érte a golyó.

Nem tudtam hogy újra lőni készül, ezért leengedtem, de erősen tartottam. Ez volt a szerencsém, mert ezúttal a lábamat vette célba, de a kardom megint megmentett ugyanolyan fémes csattanással és ütéssel.

Éreztem hogy nem várhatok tovább, valamit tennem kell. A kard pengéjével egy villámgyors kört írtam le magamelőtt, amire váratlan jajkiáltást hallatott ellenfelem. Nem tudtam megállítani a kardot. Ahogy visszaérkezett a kör kiindulópontjára, újralendült aminek eredményeképpen szinte teljesen elválasztotta a testtől a fejet.

Dermedten álltam és néztem ahogy a magatehetetlen emberi test lassan összecsuklik előttem és élettelenül elterül a lábaim előtt. Nem volt értelme megvizsgálni a sérüléseket. A test mellett hevert külön a pisztolyt még mindig markoló kéz és csaknem teljesen külön a fej.

A telefonom kerestem, és hívtam a rendőrséget. Amint bemondtam a címem, már ismerős volt nekik. Már úton voltak hozzám, mert a két lövés miatt valamelyik szomszéd értesítette őket.

Hamar megérkeztek, bár ilyenkor ólomlábakon jár az idő. Adatfelvétel, fényképezés, meséljem el mi történt, többször is. Amikor a hullaszállító elvitte a halottat, megvárták míg felkapok valamit és be kellett mennem velük, újra vallomást tenni. Természetesen a kardot lefoglalták bizonyítékként, de az eljárás befejeztével visszakaphatom. Nem részletezem az eljárás menetét hosszan. A lényeg, hogy jogos önvédelem volt, élhettem az életem tovább. Éltem volna én, de minden éjjel felriadtam izzadtságban úszva. Hunyorítva igyekeztem minél gyorsabban alkalmazkodni a fényviszonyokhoz, és kerestem a szememmel valakit a szobában. Persze szerencsére soha többet nem volt senki váratlan látogató.

Hiába mentem pszichológushoz, hiába írt fel nyugtatót, nem segített semmi az állapotomon.

Végül a megoldást az nyújtotta, hogy hónapokkal az eset után elköltöztem. A közeli nagyváros másik felére. És már nem a földszintre, hanem a második emeletre.

Tudom, hogy hihetetlen a történetem, de engem nagyon erősen nem hagy nyugodni az, amit a nyomozók is számtalanszor megkérdeztek tőlem, mikor és mi módon, kitől tanultam meg ilyen profin a szamurájkard forgatását. Azóta természetesen visszakaptam, azóta is néha a kezembe veszem, nézegetem és már nem zaklat fel a közös véres emlékünk sem.

Nos ennyi a történet. Valóban sok kérdést felvet. Egyáltalán igaz-e, vagy csak valaki kitalálta és várja hogy mit válaszolok rá? Kérem szépen ellenőriztem mindent, különben nem olvastam volna fel Önöknek. Természetesen a városnevet kihagytam, és minden egyéb személyes vonatkozást is, de elhihetik, utánajártam.

Amint az előadásomban is említettem, az emlékeink bennünk vannak. Hol felszínesebben, hol nagyon mélyen. A megoldást a rendkívüli stresszhelyzet adja ebben az esetben. Stresszhelyzetre többféleképpen reagálhat az agyunk. Kikapcsol, ledermeszti a testet, kiélezi az érzékszerveket, rémült menekülésre késztet, esztelen támadásba hajszol.

Az elmesélt történet alapján az a véleményem, hogy az adott helyzetben az első rémület felnyitott az elmében olyan emlékeket, amiket a mesélő álmában sem sejtett magáról. Nem hihetjük azt, hogy a szamurájkard életrekelt és magától védte meg a tulajdonosát. Azt bizony irányítani kellett.

Biztosak lehetünk benne, hogy egy előző élet hosszú és gyötrelmes gyakorlás eredménye került a felszínre. Az érdekes az, hogy amikor a nyugalmi állapot visszatért, vége lett a stresszhelyzetnek, ez a tudás ugyanolyan váratlanul eltűnt, mint ahogyan előjött.

Az nem véletlen, hogy történetünk főhőse, vonzódik ezekhez a tárgyakhoz, gyűjti ezeket.

A régmúlt, mára gyűjtőszenvedéllyé szelídült, de nem tűnt el nyomtalanul.