Emlékek II. - Nagyanyó mesél - Harc a sárkányokkal

robe•  2021. január 12. 21:18  •  olvasva: 98

 

A hosszú téli estéken amikor már sötét van, de még nem kell menni aludni, nagyon könnyen rá lehet beszélni nagyanyót a mesélésre. Szerencsére szeret megállás nélkül beszélni és én nagyon szerettem hallgatni.
Most nagypapi mellé fészkeltem be magam a sezlonyra és csak hallgattuk együtt.

- Miről meséljek neked most? - kérdezte.
Ilyenkor két lehetőség közül lehetett választani.
Az óperencián túlról vagy a hetedhét határon túlról.
Nagypapi elmagyarázta nekem, hogyha kimegyünk a kapu elé és a kistemplom tornya felé fordulunk, akkor jobbra van a túl az óperencián és balra a hetedhét határ.
- A hetedhét határon túlról mesélj nagyanyó. - választottam.

- Nagyon nagyon rég történt amit most mesélni fogok. - kezdte.
Volt egyszer egy kicsi falucska amiben dolgos, rendes emberek élték a hétköznapjaikat. Mindenki vidám, jóindulatú volt. Az emberek mindennapjai gond nélkül, vidáman teltek.
Ennek  a kis falunak az egyik végén élt egy nagyon aranyos szőke kislány. Csupa vidámság volt az élete. Szerette a napocskát, sokat is játszott kint a többiekkel, de a bőre mégis nagyon szép fehér maradt.
Szeplők sem tarkították a pofiját. Hosszú szöszi haja volt, amit két vastag fonatban viselt, hogy ne legyen állandóan szerteszét. Ettől olyan kis aranyos lett az ábrázatja, hogy aki csak látta, elmosolyodott.
A falucska másik végén élt egy fiúcska, aki egy évvel volt idősebb a lánykánál. Korához képest okosabb volt a többieknél, nem is álltak le vele vitatkozni, mert hamar alulmaradtak volna.
Termetre nem volt nagyobb a többi barátjánál, de valahogy volt benne egy olyan veleszületett adottság, amitől meglepően erős volt, pedig nem is nézték volna ki belőle.
A kislány és a kisfiú csak ritkán találkozott egymással, mert bár a távolság nem volt nagy köztük, mégis különbözött az életmódjuk.
A kislány szülei a földeken dolgoztak, a fiú szülei pedig állatokat tartottak.
Talán akkortájt akadhatott meg a lányka szeme a fiún, amikor pár év elteltével, ő már lóháton poroszkált a faluban. Mit poroszkált, amint lehetett, lazára engedte a gyeplőt és nekiiramodott a lovával.
Nagyon lenyűgözte ezzel a lánykát, aki el sem tudta képzelni, hogyan tudja irányítani azt a hatalmas teremtményt.

Teltek múltak az évek, a lánykából gyönyörűszép fiatal nő lett, akár egy királylány az aranyszőke hajával, a fiúból pedig hatalmas termetű, de mégis karcsú, daliás fiatalember, mint egy királyfi.
Az egész falu tudta, hogy ők ketten egymásnak lettek teremtve.
Szerették is egymást nagyon. A fiú segített a lány szüleinek a földjein dolgozni, így kitanulta azt az életet is, a lány pedig szívesen időzött vele az állatok körül, már megbarátkozott a lovaglással is. Kiváltképpen azzal, hogy a fiú magaelé vette a lóra, és két erős karja védelmében vágtathattak keresztül kasul réteken, völgyeken.
Lassanként elkezdték a közös életüket építgetni. A falu közepétől nem messze sikerült egy olyan tisztásra találni, ahol felépítettek egy házikót hatalmas kerttel, de volt istálló is és hely bőven az állatoknak. A házikó mögött, kis borospincét alakítottak ki, ahol a kellemes hűvösben sorakoztak a hordók egymás mellett.

Boldogan éltek, minden nagyon szép volt, mígnem egyszer az a hír jött, hogy messzi földön nem tudtak megegyezni egymással más országok vezetői, ezért háborúzni kezdtek. A háborúba belesodródott ez az ország is, amiben ez a mesebeli falu volt.
Ezért a fiúnak sajnos el kellett hagynia a királykisasszonyát, mert neki is el kellett mennie a háborúba. Fölpattant a lovára és a falubéli fiúkkal elindultak a hetedhét határ irányába. Nagyon sok ideig kellett távol lenniük egymástól. Ezalatt a királykisasszony bizony egyedül kellett hogy boldoguljon a saját földjükön, és egyedül bajlódott az állatokkal is.
Ezalatt a fiú, nagyon sokmindent látott messze földeken. Hatalmas vörösen izzó szemű sárkányokkal hadakozott, amik csak úgy ontották magukból a tüzet. Látott sárban, vérben fetrengő sebesült embereket lovakat, jéggé fagyott halottakat a dermesztő hidegben. Sok csatában részt vett, néha könnyebben meg is sebesült, de az erős szervezete legyőzött minden sérülést. Csak a lelkében lévő sebet nem tudta meggyógyítani semmi, mert nagyon hiányzott neki a királykisasszonya.

Teltek múltak az évek, a háború lassan a végéhez közeledett, az ellenség állt közelebb a győzelemhez. A győztesek nagyon kegyetlenek voltak a vesztesekkel szemben, nagyon sokat fogjul ejtettek és sajnos sokan meg is haltak, pedig már nem is volt miért harcolni.
A fiú nem várt a sorsára, hanem magaköré gyűjtötte barátait és hazaindultak a falujukba. Voltak köztük sebesültek és voltak akik már nem is tudtak hazaérni.

Hoszzú utat tettek meg mire sikerült hazavergődnie pár szerencsés katonának. Otthon a szomorúságot felváltotta a boldogság és a remény, hogy újra élhetik a régi életüket.
Azonban a boldogság nem tartott sokáig, mert a győztes sárkányhadak nem álltak le a csatázással, hanem tovább nyomultak előre meghódítva az előttük lévő területeket. Így közeledtek az aprócska, békés falucska felé is, amit hamarosan el is értek. A hírük hamarabb elérkezett már és ezért megpróbáltak elrejteni állatot, élelmet, hogy ne tűnjön csábítónak a hódítók számára. Nem is történt nagyobb baj, amíg pár nap múlva kisebb csapat kegyetlen sárkány érkezett. Sorra járták a házakat élelem után kutatva, vittek mindent ami mozdítható volt.

A fiú a kert végében dolgozott a földjükön, a királykisasszony pedig szokás szerint a konyhában sürgött forgott, amikor három sárkány rontott be hozzá. Tüzet okádva követeltek mindent, szemük vörösben izzott. A királykisasszony látta, hogy minden igaz abból a kevés meséből, amit a fiú mesélt róluk. Ezért nem is próbált ellenkezni, hamar igyekezett mindent összekapkodni és átadni. Azonban a sárkányoknak ez nem volt elég, annyira elbűvölte őket a lány szépsége, hogy őt magát is vinni akarták. Ebből hatalmas lárma kerekedett, az egész házat feldúlták, miközben a lány védekezett.
A fiú a lármára lett figyelmes és hanyatt homlok rohant a ház felé úgy ásóval a kezében.
Épp időben érkezett, a sárkányokat még a házban találta. Elsötétült előtte a világ ahogy átszáguldott a küszöbön, onnantól már nem az a fiú volt mint rég. Harcedzett férfi volt, kemény mint a szikla, szilaj és vad mint a betöretlen mén, vakmerő és elszánt mint egy éhes oroszlán. Lelkéből előtört a mélyre eltemetett sok harctéri kegyetlen emlék, amikor azt hitte a szeretteiért, az övéiért harcol, és most valóban ez történik. Kezében az ásó életveszélyes fegyverré vált,  mindent elsöprő árvíz erejével vetette rá magát a sárkányokra. Nekikesett puszta kézzel, ásóval. Hatalmas erejével lerohanta azokat akik nem szoktak hozzá az utóbbi időkben ekkora erejű támadásnak. Hosszasan viaskodtak egymással, mindegyikük több sebből vérzett, de a tapasztalt férfi legyőzte a nagy lomha sárkányokat. Ott hevertek a ház kövén mindhárman, vérük összekeveredett a fiú vérével.
Hamarosan magához tért a kábulatból és látta mit művelt. Tudta, ha nem tünteti el a nyomokat, akkor már nem tudja megmenteni magukat az érkező túlerőtől.
Hátracipelték a nehéz sárkányokat le a borospincébe. Ott a fiú mély gödröt ásott, oda betemette őket. Elegyengette, ledöngölte a földet, hogy nyomuk se maradjon. Ez alatt a királykisasszony a házban tett rendet, elrendezte a bútorokat, feltakarította a mocskot.
Csak ezután jutott idejük egymásra, hogy megnézzék ki milyen sérüléseket szenvedett. Szerencsére a lány megúszta könnyebben, mert épségben akarták őt elvinni, azonban a fiú fején, testén sok volt a bekötöznivaló. Kiváltképpen a jobb alkarján volt egy hosszú mély vágás, amire nagyon oda kellett figyelni mert súlyosnak látszott.
Örültek egymásnak, hogy élve tudtak maradni.

A nap végére a sárkányhad túljutott a falun és bár rengeteg romot hagytak maguk után, nem volt olyan amit ne tudtak volna helyreállítani. Mindenki segített a másiknak, összefogtak és sorra véve a házakat vagy újjépítették, vagy kijavították azokat.

Azóta szerencsére elkerülte a balsors a falucskát. Épült, szépült, újra visszatérhetett a normális élet, bár az emlékek csak lassan halványultak a lelkekben.

-Itt a vége fuss el véle. - fejezte ba nagyanyó a mesét.
Talán nagypapi el is bóbiskolhatott néha közben, de én mindig végig tudtam hallgatni akármilyen hosszú is volt.
Elalvás előtt újra végiggondoltam hogyan mentette meg a fiú az ő királykisasszonyát. Álmomban én is sárkányokkal harcoltam, olyan bátor és erős szerettem volna lenni mint ő.

*********************************************

Pár nap múlva az egyik késő délután Sanyi koma és Józsi szomszéd jöttek nagypapihoz beszélgetni, borozgatni.
Késő estébe nyúlott a borozgatás a borospincében, én is ott sertepertélhettem közöttük egy kis málnás vizzel a poharamban.
- Na még egy utolsó koccintás és ideje befejeznünk. - mondta nagypapi és koccintásra emelte poharát.
Összecsendültek a borospoharak mindenki felhajtotta az itókáját.
Én közben nagypapit néztem, aki lendületesen emelte szájához a poharát, közben visszacsúszott a kezeszárán a bő ingujja és egy vastag régi sebhelyet láttam előbukkanni.
Gondolkodtam mikor is hallottam én ilyenről, de nagyon álmos voltam már.
Nagypapi a szemembe nézett kacsintott egyet hamisan ahogy szokott és elindultunk fölfelé a borospincéből.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom