robe blogja

robe•  2022. április 2. 18:13

Gyávaságom története

 

Mint minden tíz éves fiú, így én is arról álmodoztam, hogy miként fogom megvédeni a gyengéket. Azokat, akik rászorulnak a védelemre, az én védelmemre. Arról álmodoztam, hogy én is olyan hatalmas, népszerű hős leszek, mint amiket a mozivásznon láttam minden második hétfő délelőtt a matinéfilmek előadásán.

Abban az időben a kisiskolásoknak állandó program volt a mozilátogatás.

Itt ismerkedtem meg azokkal a legyőzhetetlen hősökkel, akik meghatározták gyermeki lelkem világának fejlődését.

Bár a fantáziám nagyon élénk volt, ehhez sajnos nem társult a bátorság.

Az hogy ki milyen bátor és erős, hamar eldőlt az iskola udvarán, az órák közti szünetekben. Sosem voltam nagyhangú, kötözködni szerető gyerek, inkább csendesen szemléltem a többiek versengéseit. Talán gyávaságból és az önbizalom hiánya miatt nem álltam be közéjük.

Azonban a testnevelésórákon mindent beleadtam abba, hogy a legjobbak között legyek.

Akkoriban, a sportegyesületek edzői előszeretettel válogattak a korosztályomból olyanokat, akikben láttak valami esélyt arra, hogy a rendszeres edzések hatására, elérjen valamilyen jó eredményt.

Így történt, hogy egy ilyen válogatás alkalmával nekem is lehetőségem volt elkezdeni a rendszeres edzéseket, futóként.

Hogy mi a jó a futásban? Az, hogy csak magamra számíthatok. Az, hogy bár a versenytársak legyőzése a cél, valójában önmagamat kell legyőznöm. Az, hogy a legnagyobb ellenfelem az idő, az edző kezében lévő stopperóra. Hónapról hónapra fejlődtem a társaimmal, és határozottan éreztem magamban az egyre gyakrabban előtörő versengés örömét. Élveztem ahogy időről időre egyre előrébb sikerült jutni a futók csoportjában. Hamar természetes lett, hogy az élbolyban állandó helyem van. Mindezek hatására az önbizalmam is a helyére került, amitől minden egyes hivatalos versenyt lehetőségnek tekintettem, amin megmutathatom, hogy nekem is van helyem az elsők között.

Egy ilyen versenyen történt velem valami, ami megmutatta nekem, hogy amikor minden porcikámban ég a versenyláz, akkor is tudni kell emberként viselkedni, bátor emberhez méltóan.

Háromezer méteres távhoz sorakoztunk fel a startnál. Ez a táv a négyszáz méteres futópályán hét és fél kört jelent. Ilyenkor nem startgépből van az indulás, hanem a felrajzolt fehér vonalnál helyezkednek el a versenyzők. Mindenki a lehető legjobb pozíciót igyekszik elfoglalni. A startpisztoly csattanása után a megszokott saját ritmust veszik fel a versenyzők, de talán egy kicsit mindig gyorsabbat a versenydrukk miatt. Az első ötven-száz méteren elég nagy a tumultus, mielőtt kialakulna egy kisebbfajta rend a futók közt.

Én az utolsó ötszáz méteren szoktam elkezdeni a tempóm gyorsítását. Ehhez fegyelmezetten kell beosztani az erőt és oda kell figyelni a helyes levegővételre is. Ha ezek gyakorlása az edzéseken kellő odafigyeléssel történt, akkor nem lehet gond a versenyen.

Három ellenfelem volt előttem, ezért nagyon koncentráltam, hogy dobogóra kerüljek. A fokozatos gyorsítás mellett figyeltem őket, hátha valamelyikük vét valamilyen hibát, és azt kihasználva erősebb sprinteléssel megelőzhetem. Ezt tették a mögöttem lévők is, talán korábban kezdtek el felzárkózni, mint amire számítottam. Hamar érkeztek közvetlen a sarkamba, majd pillanatok alatt többen is mellettem vágtattak és igyekeztek minél jobban helyezkedni, hogy lehetőségük legyen előzni. A négyes bolyból hamar nagy tumultus lett. A fáradtságtól és a mindenképpen győzni akarástól, már csak ezernyi trappoló lábat láttam magam körül. A figyelmetlenségemnek köszönhetően, véletlen egy előttem lévő cipősarokra léptem. Éppen csak annyira, hogy a futó lábról lecsússzon a cipő, majd az egyensúlyát elvesztve, a bukást elkerülő hadonászásba kezdjen. A széles mozdulataival magával rántotta a mellette lévő társát is.

Ennek a szégyenteljes hibának köszönhettem, hogy másodikként értem a célba.

Akkor még nem voltak kamerák amivel vissza lehetett volna nézni az eseményeket. Szabad szemmel pedig ember legyen a talpán, aki teljes bizonyossággal meg tudja állapítani hogy ki volt a tettes.

Az eredményhirdetés előtt volt egy kis konzultáció, és minket is odahívtak, hogy sikerüljön az esemény végére járni.

Amikor megkérdeztek, újra ugyanazt a gyávaságot éreztem magamban, mint néhány évvel ezelőtt az iskola udvarán. Még most is beleborzongok amikor eszembe jut, milyen gyáva voltam és nem vallottam be, hogy én voltam az aki elvétette a lépést. Nem a jobb helyezés miatt nem tettem, hanem egyszerűen gyávaságból.

A dobogón, amikor a nyakamba akasztották az ezüst érmet, nem tudott őszinte lenni a mosolyom. A gyávaságom erősebb volt és eltorzította azt.

 

Talán nincs meg mára az összes érmem és jelvényem, de erre az egyre mindig vigyáztam. Tudom, hogy melyik fiókban őrzöm, és ha még lesz az életben lehetőségem azzal a társammal találkozni, akit igazán megillet, akkor ennyi év után is szeretném neki átadni.

robe•  2021. december 7. 21:20

Emlékek V. - Nagypapi varázscsizmája

Emlékek

Nagypapi varázscsizmája

 

Nagypapival sokat voltunk együtt a kertben, a környező réteken, kaszálókon. Nagyon szerettem vele sétálni, miközben ő gallyakat, kisebb ágakat gyűjtött, én mellette ugrabugráltam és általában útban voltam, de soha nem szólt emiatt rám. Inkább arra figyelmeztetett gyakran, hogy vigyázzak a cipőmre, nézzek a lábam elé, mert Nagyanyó nagyon nem fog örülni neki, ha csupa sárosan lát meg benne. Persze mindig csupa sár volt, nem csak a cipőm, hanem én is, tetőtől talpig.

 

Ezen a napon is ilyen állapotban érkeztünk haza. Nagyanyó a kapuban várt már minket. Szerintem messziről látta, hogy lesz mit sikálnia rajtam.

- No, megint szorulni fogunk fiam – súgta a fülembe Nagypapi.

Ilyenkor Nagyanyó mindig Nagypapinak mondta:

- Pista, hányszor megmondtam, hogy figyelj a gyerekre. Most nézz rá, hogy néz ki. Így jöttetek keresztül a falun. Mindenki láthatta, hogy így figyelsz rá.

Nagypapi rám nézett, majd bölcsen csak annyit mondott:

- Úgy néz ki, mint aki az erdőn volt. Árkon-bokron keresztül – és kacsintott egyet hamisan, ahogyan szokott. Részéről ezzel el volt intézve, de tudtam hogy előttem van még egy alapos mosakodás.

Nagypapi feladata volt a csizmák, cipők letakarítása. Leült az udvar sarkába egy kisszékre, komótosan nekikezdett, közben mondta a magáét szünet nélkül:

- Nem ilyen kirándulásokra való ez a cipő és csizma. Manapság már nem is tudnak olyan csizmát csinálni a vargák, mint amilyenek a régiek voltak.

- Azokban lehetett menni bátran, sártengeren keresztül, akácoson át, meg se kottyant nekik. Sem nem áztak át, sem nem lyukadtak ki.

- Az volt az igazi csizma, amiben a háborút végigcsináltam. Finom bőrből készült az én méretemre. Puha bélése volt, mégis jól szellőzött. A szára felső részén kis fűző volt rajta, és még kis fekete lófarok is díszítette. Nem is fázott benne a lábam, mint ezekben a modern cifraságokban.

Addig-addig mondogatta ezeket, amíg Nagyanyó meg nem elégelte, és egyszer csak azt mondta:

- Na idefigyelj Pista! Egy ideje mindig teszek félre egy kis pénzt arra, hogy tudjunk neked egy igazi csizmát venni, amilyet szeretnél. Én már nem halogatom tovább, kicsit lecsippentek a kosztpénzből és holnap bemegyünk a városba. Kiválasztod a lehető legjobbat magadnak és akkor minden rendben lesz.

 

Másnap reggel elindultunk vegyes izgalommal a bensőnkben. Bennem azért mert ilyenkor mindig szoktam kapni valami kis meglepetést, Nagypapi is izgult, hogy vajon milyen lesz a választék, Nagyanyó pedig azért izgult, hogy elég legyen a spórolt pénz.

A cipőbolt kirakata nagyon tetszett nekem. Csillogott minden, színes képek, papucsok, cipők, bakancsok és csizmák tömkelege sorakozott fel előttünk. Olyan sokáig bámészkodtunk, hogy Nagyanyó elunta:

- De hát menjünk már be, még azt hiszik valami rosszban sántikálunk.

- Abban sántikálunk bizony – mondta Nagypapi – rossz cipőben, azért jöttünk ide, hogy újat vegyünk.

Bent az üzletben sok-sok polc, telis-teli dobozokkal. Minden doboz elé ki volt téve egy minta, alá volt írva a pontos méret. A hosszú sorokban változtak a méretek.

Megkerestük azt a sort, ahol a csizmák voltak.

Hű mennyi volt előttünk!

Nagypapi hosszasan nézegette őket, néhányat a kezébe is vett, megvizsgálta a talpukat, az anyagukat, a varrásukat, de csak ingatta a fejét. Egyre beljebb keveredtünk a sorok közé, amikor mint egy varázsütésre megpillantottunk valamit. Mintha csak ránk várt volna, úgy volt odaállítva a dobozok elé egy fekete, bőr csizma. Csillogott a fény rajta. Erős vastag talpa szögekkel volt kiverve. A felső részen rövid kis fűzős része volt, amiből a fűzők kikandikáltak és igen, a fűzők végén kis lófarok díszelgett.

Nagypapi remegő kézzel vette le a polcról. Láttam rajta, hogy nagyon óvatosan fogja a kezébe, szinte simogatta, ahogyan körbe-körbe forgatta. Kiválasztotta a jó méretet és felpróbálta. Mintha ráöntötték volna, annyira passzolt a lábára.

- No, ez igen – mondta – ez már valami.

És akkor felnéztünk. És egymásra néztünk. Majd ismét oda néztünk, ahol azt a csizmát láttuk. Azt a csizmát, ami ugyanolyan volt mint Nagypapi kezében csak kisebb méretben. Nagypapi lassan bólintott, én pedig levettem a polcról azt a gyönyörű szép kis csizmát. Mondanom sem kell, hogy az én méretem volt. Ahogyan a lábamra simult, mintha eggyé váltam volna vele. Már láttam magunkat, ahogyan egyforma csizmában megyünk kirándulni erre arra.

Közben beért minket Nagyanyó is.

- Jaj Pistám, ne fájdítsd már a gyerek szívét, tudod hogy most nem tudjuk kifizetni mind a kettő csizmát.

Erre visszatértünk a valóságba. Újra hallottuk a cipőbolt zsongását, ami egy percre megszűnt számunkra. Én fájó szívvel visszatettem a polcra a kiscsizmát.

Nagypapi gondosan becsomagolta a dobozba a ki választottját és elindultunk a pénztár felé, ahol ekkorra már jó hosszú sor kanyargott.

- Látod Pistám milyen sokan lettek, amíg válogattál?

- Add csak ide nekem a pénzt, én majd végigállom a sort, ti menjetek ki a levegőre addig – mondta Nagypapi.

Sokat kellett kint sétálnunk, nézegettük a többi üzlet kirakatait, aztán egy játszótéren is megpihent Nagyanyó, amíg én a mászókán mutattam be a tudományomat. Épp a csúszda felé tartottam, amikor láttam, hogy Nagypapi közeledik a dobozzal a hóna alatt.

- No meg is vagyunk – mondta – mehetünk is haza.

 

Hosszú volt a hazaút. El is álmosodtam. Még álmosan szálltam le a buszról, de mire az utcánkba fordultunk egészen magamhoz tértem.

Hazaérve ledobtuk az utcai ruhánkat és már otthoniba öltözve odatelepedtünk Nagypapi mellé, hogy együtt csodáljuk meg az új csizmáját.

Nagypapi komótosan csomagolta ki a dobozt, ami egy kicsit nagynak tűnt, de hamar levette a tetejét. A selyempapírköteg alól már felsejlett a csizma maga.

Nagyanyóval elkerekedett szemmel néztünk, ahogy Nagypapi lassan kiemelte a dobozból az új csizmáját.

Nem látszottak a talpán a szögek csillogása. És jaj, nem volt rajta az a fűzős rész sem, a díszes kis lófarokkal. Egy teljesen hétköznapi fekete bőr csizma volt.

Hol Nagyanyóra néztem, hol Nagypapira. Nagyanyón is láttam, hogy nem érti mi történt, hiszen nem ez volt a kiválasztott csizma.

De mielőtt bármelyikünk is szólhatott volna, Nagypapi intett mint egy karmester.

- Képzeljétek csak. Ahogy ott álltam a pénztár felé a sorban, egyszer csak odalépett hozzám egy eladó, és rábeszélt engem erre a csizmára. Azt állította, hogy ez egy igazi varázscsizma. Nem hittem neki én sem, de annyira komolyan állította, hogy belementem a játékba.

Na de nézzük mi is ez a varázslat.

Belekotort a kezével a doboz mélyére és egy kisebb dobozt húzott elő belőle, mint egy bűvész. Meglepett arcáról azt olvastam le, hogy ő sem érti mi történt.

A dobozt letette elém és intett, hogy bontsam ki.

Hű most rajtam volt a sor, hogy levegyem a doboz tetejét, és belepillantsak mit rejt a tartalma.

Kezemmel finom bőrt tapintottam. Amikor kiemeltem a dobozból, hát nem hittem a szememnek. Az a csizma volt amit olyan fájó szívvel tettem vissza a cipőbolt polcára. Nagyanyó elővette a zsebkendőjét és megtörölte az orrát, közben Nagypapira nézett. Én is Nagypapira néztem, és nem tudtam abbahagyni a mosolygást. Ő csak rámkacsintott és azt mondta:

- Na mire várunk még? Ennyi varázslat nem volt elég? Akinek új csizmája van, húzza fel gyorsan és irány az udvar. Sétáltassuk meg őket hamar!

Így is tettünk. Már az ajtót csuktuk be magunk mögött, amikor Nagyanyó is felkászálódott és a konyhaasztalnál elkezdte a zöldségeket tisztítani az ebédhez.

Közben minket nézett az ablakon keresztül, ahogy mentünk egymás mellett Nagypapival a vadonatúj csizmákban.

Nagyanyó nem értette miért könnyes a szeme, hiszen nem is hagymát vágott…

robe•  2021. november 5. 10:56

Gyilkos áldozat VII.

Gyilkos áldozat VII.

 

Egyesült Királyság, Oxfordi Egyetem

Társadalomtudományi Tanszék

 

Stefan Metzger előadására érkezett kérdések



Ismét egy levelet fogok felolvasni önöknek,

melyet egyik hallgatótársuk juttatott el hozzám.

Földbegyökerezett lábbal álltam, és csak bámultam a gyorsan távolodó picike pontot az égen. Egyre kisebb lett, majd teljesen eltűnt. Vékonyka füst jelezte még halványan a létét, de lassan az is szertefoszlott. A repülőgép a hangsebességnél is gyorsabban távolodott tőlem. Vitte tőlem sok ezer km-re az álmomat.

Vajon csak álom volt vagy valóság? Álmodtam volna ezt a harminc napot? Ezt a harminc napot, amit vele, álmaim hercegnőjével töltöttem?

Egy biztonságtechnikai cégnél dolgozom. A korszerű, digitális világban, védelmi szoftverek segítségével védik vagyonukat a tehetősebbek. Olyan biztonsági szoftvereket fejleszt a cég, amik alkalmasak páncélszekrények, de akár nagy páncéltermek, valójában minden olyan ajtó nyitására-zárására, ami valamilyen értéket rejt maga mögött.

Én ezeket a szoftvereket tesztelem. Ha úgy tetszik, feltöröm. Versenyt futok a fejlesztőkkel, de nem ellenfelek vagyunk, hanem kollégák, akik mindannyian szeretjük a kihívásokat.

Egy népszerű, felsőkategóriás autók fejlesztési központjában voltam a huszadik emeleten, ahol féltve őrzött, titkos tervek lapultak papíron és digitálisan egyaránt. A helyiség bejárati ajtaja mellé beépített monitort tanulmányoztam, miközben füleltem, hogy a lentről felszűrődő karácsonyi buli lármája mellett, meghalljam ha közeledik valaki. Egy biztonsági őr, vagy egy eltévedt vendég, vagy egy kolléga és egy kolléganő, akik ezen a szinten szeretnék szorosabbra fűzni a barátságukat.

A kamerákat már korábban kiiktattam, azaz a biztonsági szobában, az általam a monitorokra küldött állóképeket figyelik. Nem volt nehéz dolgom, hiszen erre a szintre nagyon ritkán téved valaki.

Laptopomon a zárt céges hálózatba való bejutáson ügyködtem, amikor éreztem, hogy valaki a vállamra teszi a kezét.

Megdermedtem, de az érintés nem fenyegető volt, inkább gyengéd figyelmeztetés.

Lehajtottam a laptopom kijelzőjét, lassan megfontoltan elhelyeztem a tokjában. Tisztában voltam vele, hogy a mai munkámnak vége.

Bizony vége volt. A következő harminc nap alatt eszembe sem jutott a munka.

Lassan felálltam és megfordultam a vállamat megérintő kéz gazdája felé. A lélegzetem is elakadt, olyan gyönyörű nőt láttam magam előtt. Hosszú szőke haja ragyogott, ívelt szemöldöke kihangsúlyozta gyönyörű szemeit, amikkel most az én szemembe nézett.

Vonzó ajkai mosolyra mozdultak, és izgalmasan kedves hangján kérdezte:

- Miért nem jön le inkább hozzánk szórakozni? Erre az évre elég volt már a munkából.

Volt valami ellentmondást nem tűrő határozottság a kedves hang mögött, de egyébként sem tiltakoztam volna. Követtem a liftek felé titokzatos felfedezőmet, akinek szerencsére fogalma sem volt arról, hogy éppen mit is csináltam.

Én is elfeledkeztem a munkáról nyomban, hiszen minden idegszálammal az előttem haladó karcsú alakot figyeltem. Tökéletes alakját kihangsúlyozta a türkizkék, hosszú ruha. A ruha szabásának köszönhetően, elmerülhettem a meztelen hátának látványában, ahogy minden lépésénél izgalmasan mozdultak az izmok.

A csípőjének vonalát egyértelműen megmutató szoknyarész, kegyetlen merészséggel volt baloldalt felvágva egészen a combja közepéig.

Ő pedig tisztában volt azzal, hogy bár a ruhával szinte eggyé vált a teste, egy-egy lépéskor, mégis szinte levetkőzte azt magáról, és kivillantotta a formás, helyesebben a világ legformásabb combját.

Beléptünk a liftbe, és elindultunk lefelé. A liftben érezhettem parfümje finom illatát, ami ha lehet, a maradék eszemet is elvette.

A földszint hatalmas fogadótere, elegánsan karcsú asztalokkal volt tele. Mellettük visszafogottan próbálták elfogyasztani azokat a szendvicseket, süteményeket a vendégek, amiket egyszerűen nem lehet szépen fogyasztani, hanem csak habzsolva egyiket a másik után.

Azonban én egészen másra voltam éhes, egészen mást habzsoltam volna, de hercegnőm nem volt már a közelemben. Egy pillanatra vettem le róla a szemem, és azonnal el is tűnt.

Két itallal tűnt fel, szokás szerint a semmiből. Az egyiket felém nyújtotta és kérdően nézett rám a csábító szemeivel:

- Félszáraz Martini, jég nélkül. Eltaláltam?

- Jelen helyzetben a legjobb választás, a legtökéletesebb felszolgálással – válaszoltam, és koccintásra emeltem a poharam – mire igyunk?

- A jelen helyzetre, a múltat feledve, és a jövőre egyelőre nem gondolva – válaszolta olyan hangon, amitől megremeg egy férfiember minden porcikája.

A zenekar egy lassú, andalító, hullámzóan érzéki zenébe kezdett. Valamikor az ilyet simulós zenének hívtuk.

Csak a szememmel kérdeztem, hogy szabad-e, amire ragyogó szeméből igent olvastam ki.  A kezem nyújtottam felé és ő máris összekulcsolta kezeit a tarkómon.

Bár már csak az emléke él bennem, még mindig élénken emlékszem ahogyan hozzám simult, ahogyan eggyé vált a mozgásunk. A csípőjét, derekát ölelve ízlelgettem tenyeremmel a zene lassú ütemére ringó testét.

Beszívtam haja és nyaka buja illatát és éreztem hogy ő is ezt teszi. Éreztem forró leheletét a nyakamon.

Még jobban szerettem volna látni, közelről az arcát amennyire csak lehet, gyönyörködni a szépségében.

Orrcimpáját egy pici aranykarika díszítette. Amint ismét magamhoz húztam, belesúgtam a fülébe:

- Hihetetlen, de egy ilyen tökéletesen szép arcot, mennyire egzotikussá tud varázsolni egy pici orrkarika, ha a tulajdonosa olyan elegánsan tökéletes hozzá mint Ön.

- Ha tudná, hogy a karika párját hol viselem, lehet hogy a szava is elakadna. De úgy gondolom nem is a szavaké a főszerep ma éjjel.

Talán érthető, hogy nem mehetek bele a részletekbe. Úriember vagyok és nem is tartanám korrektnek azt, hogyha kifecsegném annak az éjszakának a részleteit, ami alatt bepillanthattam a mennyországba…

A fejemben az eszem helyén valami érdekesen mázas, a legédesebb méznél is édesebb valami töltötte ki a teret. Nem létezett a világ számunkra, csakis egymás kívánságát, óhaját, sóhaját kerestük, figyeltük. Kezdetben nem is beszélgettünk. Nem volt rá időnk. Megmérgezett valami. Valami érzékien buja, egzotikus méreg, ami egyre csak mélyebbre húzott mindkettőnket és nem engedett szinte még levegőt sem venni.

Azon ritka alkalmakkor, amikor tiszta fejjel tudtunk egymás szemébe nézni, a legfantasztikusabb meglepetésekkel leptük meg egymást. Mint pl. magánrepülőn csak azért repülni Milánóba, hogy páholyból nézzük meg Mozart Don Giovanni-át. Hogy gyönyörködjünk az éjszakai Prágában, majd Budapesten ébredve elmerüljünk egy páratlanul szép (vagy talán a legszebb) Európai főváros panorámájában.

Mindezt úgy, hogy közben lelkünk összefonódva a másikéval, szívünk egy ritmusra kalapálta azt az egzotikus ritmust, amire agyunk rá volt hangolódva.

Apró beszélgetéseink alkalmával sikerült egymásról néhány információt is begyűjteni. Hercegnőm a Svéd királyi családhoz közel álló családhoz tartozott. Nagyon rejtélyes volt minden szava, nem árult el sok mindent magáról. Agnetha volt a neve, mint az ABBA együttes énekesének.

Aztán egy reggel váratlanul vissza kellett zökkenni a valóságba. El kellett utaznia Európából. Éreztem, hogy nem kérdezhetek semmit, és ha kérdeznék is hiába tenném, csak elterelő válaszokat kapnék.

És most csak bámulok a semmibe, amerre csak sejthettem az égben eltűnt repülőgép helyzetét.

Pár hónappal később, a Svéd királyi család egyik biztonságtechnikai képviselőjétől kapott a cégem megbízást különböző fejlesztésekre, tesztelésekre. Helyesebben mi voltunk az egyik cég a versenyben, mert több céget próbáltak ki mielőtt a nyertessel, a legjobbal szerződtek volna.

Én voltam a cégem képviseletében az egyik szakértő. Sok-sok tesztelés után, néhány magasabb szintű szoftveres feladat után, egy szálloda lakosztályában vártam a megbízólevelet, vagy az elutasításról tájékoztató választ.

A levél stílusosan érkezett. A szobapincér érkezett a reggelivel, amit betolt a lakosztályomba. A szállodához méltó bőséges reggeli mellett ott hevert egy boríték.

Természetesen a levél volt az első amire lecsaptam. Remegő kézzel forgattam, majd egyszer csak ismerős illatot éreztem. Agnetha felejthetetlen illatát éreztem a borítékon. Nem tudom leírni milyen érzéssel nyitottam fel a levelet. Mintha ismét őt látnám magam előtt, a mosolyát, a szemét…

A levélben hivatalosan közölték, hogy a megbízást a mi cégünk nyerte el.

Gratulálnak és várják a szerződés aláírására jogosult képviselőnket stb… stb.

Az aláírás csak egy szépen ívelt betűből állt. Egy titokzatos „A” betűből, amitől hatalmasat dobbant a szívem.

Néhány hét múlva már zavartan kerestem a számomra kijelölt irodát, ahol a munkám végezhettem. A királyi palota egyik előkelő szárnyában tébláboltam, amikor a közelemben lévő ajtón kilibbent valaki, akiről azonnal látszott, hogy a legfelsőbb körökbe tartozik. Nem lehetett nem észrevenni, mert szinte egymásnak ütköztünk. Élete delén már túl volt a hölgy, aki mintha bocsánatkérésre várva nézett volna rám. Rám, pontosan a szemembe, olyan pillantással, ami ismerősnek tűnt. Itt beszélgetésnek esélye sem volt, azt azonnal éreztem rajta. Gyors hebegéssel elnézést kértem hogy az útjába kerültem, amit egy elegáns fejbiccentéssel nyugtázott. Összeszedtem minden bátorságom és megragadtam az alkalmat:

- Asszonyom, engedje meg hogy még egy pillanatra zavarjam.

Megállt és visszafordult, mint aki megtisztel a figyelmével.

Már bántam is hogy megszólítottam, de folytattam:

- Asszonyom, kérem ne vegye tolakodásnak… Nem tudja véletlen, hogy Agnetha elérhető-e véletlen a közelben?

Mielőtt válaszolt volna, lassan végigmért azokkal a szemekkel, amik szinte beleláttak a fejembe is. Majd megszólalt:

- Mit akar Ön a lányomtól? – kérdezte azon a hangon, amitől már biztos voltam abban, hogy kitől örökölte Agnetha minden egzotikumát.

- Oh semmi lényeges, már bánom is hogy érdeklődésemmel zavartam. Csak szerettem volna megköszönni a cégem nevében a megbízást.

- Nem elérhető – mondta nemes egyszerűséggel, és már haladt is tovább.

Én ha lehetett volna, a falba vertem volna a fejem, hogyan lehettem ilyen balfék.

Soha többet nem találkoztam Agnetha-val. Sajnos még olyan levél sem érkezett többé ami az Ő felejthetetlen parfümjének illatát hordozta volna.

robe•  2021. október 27. 16:49

Gyilkos áldozat VI.

Gyilkos áldozat VI.

 

Egyesült Királyság, Oxfordi Egyetem

Társadalomtudományi Tanszék

 

Stefan Metzger előadására érkezett kérdések

 

E történetnek - melyet egy álomfigyelő hallgatótársuk küldött el nekem - a „Gyermekek szigete” címet adnám.

Ahogyan korábban is tettem, most is változtatás nélkül osztom meg Önökkel.


Gyönyörű növényzet borította a szigetet ahol magamhoz tértem. Mintha újjászülettem volna, annyira kipihentnek éreztem magam. Már sok éve erre vártam, hogy legyen vége a rohanásnak, a napi állandó stressznek.

Tudtam, hogy van valami feladatom ezen a szigeten. Valahogyan éreztem.

Semmi más nem volt a fejemben, a gondolataim nem kalandoztak össze-vissza a szokásomtól eltérően. Semmi nem terelte el a figyelmem arról, hogy teljesen nyugodtan koncentráljak. A természetes zöldben pompázó réten elindultam a sziget belseje felé.

A távolból gyerekzsivaj hallatszott. Minden energiámat lekötötte a figyelem, szememet is a gyerekhangok irányába meresztgettem, hogy jó irányba haladjak, így nem is vettem észre azt a kis patakot, amibe figyelmetlenül belegázoltam. Jólesett a hűvös víz érintése. Lehajoltam és hagytam, hogy a tenyeremből formált tölcsér megteljen, amivel felfrissítettem az arcom, a tarkóm. Rendkívüli érzés volt, igazán kellemesen hűsített. Mintha minden porcikámat átjárta volna a víz. Volt benne valami gyógyító, valamilyen varázslatosan tisztító hatás. A látásom is kitisztult, újra körbenéztem és gyönyörködtem a tisztás túlsó oldalán kezdődő erdőben.

Mintha tündérek bújtak volna meg minden fa mögött és hívogató kuncogásukkal a helyes irányba tereltek.

Talán nekik köszönhető hogy nem tévedtem el, hanem egyenesen, az erdő által körbevett tisztásra vezetett az utam. Egyenesen a gyerekzsivaj központjába érkeztem. Bár volt néhány férfi és nő is - akiket nevelőknek néztem -, megszámlálhatatlanul sok, 3-4 éves forma gyerek szaladgált látszólag megállíthatatlanul össze-vissza. Semmiféle összefüggést vagy logikát nem tudtam felfedezni a mozgásuk irányában, kész csoda volt, hogy nem ütköztek egymásnak. Nem tudtam betelni a látvánnyal, ahogyan az ezer színű ruhában, folyamatosan mozgó tömeget néztem.

Lassan összemosódott az egész, csak egy színes masszát láttam magam előtt.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a színes, rohanó kavalkádban van egy kis pont, ami nem mozdul. Nem tudtam mióta nem mozdul, de csak most vettem észre.

A kis pont, mintha érezte volna, hogy felfedeztem a mozdulatlanságát, elkezdett közeledni felém. Magabiztosan lépkedett a továbbra is fergeteges mozgásban lévő tömegben. Hihetetlen dolognak tűnt átkelni rajta, de egyre csak közeledett. Lassan lépkedett felém, a szemét le sem vette rólam.

Egy fiú volt a többiek közül, nem tűnt ki semmivel sem közülük. A tekintetét a szemembe fúrta, szinte megbénított az alatt az idő alatt, amíg végre megérkezett.

Megállt előttem, a szemét nem vette le rólam.

Hirtelen az jutott eszembe, hogy talán már várt rám, annyira természetes volt neki az érkezésem. Fogalmam sem volt hogy mit kellene tennem, de minden a maga természetességével történt, mintha begyakorolt mozdulatok lettek volna.

A gyerek felém nyújtotta a kezét, hívogató várakozással. Már-már kísérteties volt az egész. A színes forgatagot már nem is láttam, csak őt egyedül.

Elfogadtam a felém nyújtott kezet, és hagytam hogy vezessen. Amint megérintettem a kezét, valami különös érzés fogott el. Mintha ismertem volna valahonnan. Mintha találkoztunk volna már valahol. A pórusainkon keresztül áramlottak az információk, talán emlékek is, de csak nagyon halványan, nem voltak felismerhetők. De volt olyan érzés, ami zavaróan ismerős volt.

Közben megérkeztünk a már ismerős patakhoz. Egy olyan szakaszánál álltunk meg, ahol lelassult a víz mozgása, egy kisebb tószerű képződmény jött létre, szinte tükörsima vízfelülettel. Megálltunk a part szélén, nem zavartuk fel mi sem a nyugodt felületet. Vezetőm kicsit meghúzta a kezem, mutatta hogy nézzek bele a vízbe.

Gondoltam meg szeretné mutatni milyen kristálytiszta. Mind a ketten a víztükör fölé hajoltunk.

Először nem tűnt fel mit látok. Aztán pedig értelmetlennek tűnt az egész. A visszatükrözött kép a valóságnak éppen a fordítottja volt. Ahol az én arcomnak kellett volna lenni, ott egy gyerek arc volt, az én ábrázatom pedig a gyerek arca helyéről nézett vissza. Egyben groteszk és egyben félelmetes látvány volt.

Nem messze tőlünk egy kisebb facsoport alkotta árnyékos helyet láttam. Padokkal, asztalkákkal. Hívogatóan csábító volt, hogy lepihenjek és próbáljam megemészteni a látottakat.

A gyerektömeget, az engem kiválasztó egyetlen gyerek társaságát, a vízben visszatükröződő képmásunkat, és a legfontosabb, hogy végre tisztában legyek az egész értelmével, a feladatommal.

A pihenőhely felé indultunk. Most már én vezettem. A fordított tükörképünk megpillantása után éreztem, hogy kettőnk közül, már én vagyok az aki vezet.

Mintha egy szabadtéri étterem egyik asztalához telepedtünk volna le, olyan volt a hangulata a helynek.

Egymással szemben ültünk le. Amint elhelyezkedtünk, igyekeztem jobban szemügyre venni a fiút, hiszen eddig erre nem volt lehetőségem.

Szinte teljesen fehér, szőke haján fényesen csillogott a nap fénye. Kék szeme félénk kíváncsisággal figyelt engem. Már nem volt benne az a magabiztosság, az az erős, szinte bénító tekintet, amit akkor éreztem, amikor először megpillantottam. Most inkább visszahúzódó, szelídséget láttam benne. Az erős napsütésben hunyorítania kellett, így nézett engem, amíg a vakító fény könnyeket nem csalt a szemébe. A gyermeki arcra vidám kis ráncokat rajzolt a hunyorítás, de a figyelme kitartó volt.

Az asztalunkon már természetesnek hatott, hogy egy étlapszerű kis füzet hevert.

Felemeltem és belelapoztam. Nem étlap volt, hanem egy nagyon részletes leírása a szigetnek. Egy tájékoztató. Volt benne egy térkép is, hogy könnyebben megtalálhatóak legyenek az általam már felfedezett helyek.

A rét ahol magamhoz tértem.

A gyerekek tisztása, ahol folyamatosan rohangáltak.

A patak által alkotott nagyobb vízfelület, ahol az érthetetlen tükörképet láttam.

És ez a hely, ahol most ültünk.

Ezt a helyet, a füzetben az újrakezdés helyének jelölte az írója. Elkezdtem olvasni.

A szerencsés kiválasztottak kerülhetnek erre a szigetre. Van, aki miután magához tér, annyira megrémül a helyzettől, hogy egyszerűen nem talál meg semmilyen állomást azok közül a helyek közül, amiket korábban felsoroltam.

Ha el is érte a gyerekzsivajtól hangos tisztást, nem mindenki részesül abban a szerencsében, hogy meglátja az őt kiválasztó gyermek tekintetét.

Végül, az sem általános, hogy a víztükör fordítva tükrözi vissza a valóságos képet.

Ha azonban mindez teljesülne, ahogyan nálam ez így is volt, akkor rendkívül szerencsésnek kell hogy érezzem magam.

Szerencsésnek, mert aki velem szemben ül nem más, mint az én három éves önmagam. Lehetőségem van vele beszélgetni, tanítgatni.

Az ő gyermeki eszének megfelelően megpróbálni átadni azokat a tanácsokat, intelmeket, amiket fontosnak tartok az előtte álló életben.

Minderre egy teljes napom van, ami után az otthoni megszokott helyemen fogok ébredni, és nem fogom tudni eldönteni, hogy ez egy álom volt-e csupán, vagy valóság.

Ez az álmom, vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem. Álom vagy valóság?

Az viszont biztos, hogy mióta jelentkezett, másként élem az életem. Megfontoltabb tudok lenni, a döntéseimet úgy hozom meg, hogy átgondolom, milyen tanácsot is adnék ebben az esetben önmagamnak. Ebben a helyzetben, nincs értelme a félrebeszélésnek, hiszen mi értelme lenne hamis információkkal ellátnod a hároméves önmagad.

robe•  2021. szeptember 18. 23:26

Emlékek IV. - Nagypapi aranyórái

 

Emlékek

Nagypapi aranyórái

  

Kisiskolás voltam még, amikor a nyári szünetre azt a feladatot kaptuk, hogy kezdjünk el valamit gyűjteni. Valamit, ami különösen érdekel. Bajban voltam, mert nem volt semmi ami annyira vonzott volna, hogy éjt nappallá téve, minden időmet a gyűjtőszenvedélyemnek szenteltem volna. Nem is voltam olyan típus, aki tud valamiért rajongani. Voltak osztálytársaim, akik már korábban elkezdtek gyűjteni pl. bélyeget, kisautókat, kártyanaptárakat, focis vagy kosaras kártyákat. A lányok inkább színes szalvétákat gyűjtöttek. Egy-egy alkalommal tetszettek is ezek a gyűjtemények, ahogy sokasodtak, de magamnak hosszabb ideig nem tudtam elképzelni.

 

Ahogy minden évben, ezt a szünetet is Nagypapiéknál töltöttem. A konyhában pihentünk ebéd után, amikor Nagyanyó kérdezte:

- Milyen volt ez az év az iskolában?

Sosem tartoztam a legjobbak közé, ezért nem szerettem ezt a kérdést. Olyan érzés volt, mintha mindig azt várták volna el tőlem, hogy a legjobb legyek, hogy büszkék lehessenek rám. Emiatt inkább szégyelltem azt felelni ami az igazság, vagyis azt hogy nem vagyok a legjobbak közt.

- Á, semmi különös nem történt – mondtam. - A tanárok a régiek, bár lett néhány új tantárgy is, azok közül párat újak tanítanak.

- Nem baj ha több okos embert megismersz – mondta Nagypapi és hozzátette halkan – mert akad a tanárok közt olyan is.

Bármilyen halkan mondta, Nagyanyó még a konyha túlsó oldalán mégis meghallotta.

- Pista ne mondj ilyet a gyereknek. A tanároktól bizony sokat lehet tanulni. Ők pedig napról napra azon fáradoznak, hogy minden gyerekfejbe beletöltsék a tudományt.

- Persze hogy azon fáradoznak. Mondtam én hogy nem? – válaszolta Nagypapi. – De nagyon sok olyan fölösleges dolgot beletöltenek a fejekbe, amikre aztán semmi szükség nem lesz.

- Nem tudhatod te azt Pista, hiszen a mi időnkben más volt.

Eszembe jutott a feladat a gyűjtésről, gondoltam megkérdezem mit javasolnak nekem, hátha van valami jó ötletük, ahogy mindig is szokott lenni.

- Képzeld Nagypapi, azt a feladatot kaptuk a szünetre, hogy kezdjünk el gyűjteni valamit. Olyan valamit, amit nem hagyunk aztán abba nyár végére sem. Olyat ami mindig nagyon érdekelni fog.

- Na nem megmondtam? – mormogta Nagypapi, de hangosan csak megkérdezte:

- És mire gondoltál? Van valami amit különösen szeretsz?

- Még nem jutott eszembe semmi. De még sok idő van a szünetből, biztos lesz valami ötletem.

- Mit szeretsz csinálni a szabadidődben? – kérdezte ravaszul.

- Legjobban olvasni szeretek, vagy még esetleg el szoktam járni sportolni, azt is szeretem.

- Na ez már valami. Majd kitalálunk valamit – mondta Nagyanyó.

- Tudod fiam én már régóta gyűjtök valamit - nézett rám hamisan Nagypapi. – Én aranyórákat gyűjtök. Már régóta.

No erre már Nagyanyó is felkapta a fejét:

- Pista, már megint nem segítesz, nem veszed komolyan az iskolát. Ne bolondítsd szegény gyereket.

- Éppen hogy segíteni akartam, de ha nem, hát nem – jegyezte meg Nagypapi, azzal fölkelt a székéről és kiindult az udvarra.

Én is készülődtem utána, hogy játsszak a kutyával, aki tudta, hogy ebéd után mindig jut neki is a maradékból. Ezért nagy örömmel ugrált körbe minket Nagypapival, akinek a kezében ott gőzölgött egy kis levescsont és egy kis főtt husi, amit sikerült Nagymami szeme elől eltüntetni.

- Na, lassabban egyed te! Még megakad a torkodon! – mondta Nagypapi a kutyának, aki meg sem hallotta. Úgy ette a maradékot, mintha valaki mérné az időt alatta.

Ott sertepertéltem Nagypapi körül és nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg:

- Nagypapi, te tényleg az aranyórákat gyűjtötted?

- Nem csak gyűjtöttem, hanem gyűjtöm most is – válaszolta.

- És megmutatod nekem?

- Majd egyszer látni fogod megígérem neked.

Kicsit elszomorodtam, hogy nem rögtön, ezért tovább faggattam:

- És hol tartod őket? Valami biztonságos helyen?

- Több helyen is tartom őket. A legbiztonságosabb helyeken.

Nagyon kíváncsi lettem. Egész délután azon törtem a fejem, hogy hol lehetnek azok a nagyon biztonságos helyek. Azok a rejtekhelyek biztos nehezen észrevehetők, de elhatároztam, hogy megtalálom őket.

 

Elsőnek a kerekeskúthoz mentem. Körbejártam, jól megnéztem elölről, hátulról, de nem láttam semmi gyanúsat. Nagypapinak is feltűnt a nyomozásom, fél szemét rajtam tartotta. Éreztem, hogy figyel. Gondoltam, azért mert jó nyomon járok. Sosem mehettem nagyon közel a kúthoz egyedül, de most megpróbáltam belenézni, hátha látok valami gyanúsat. Ezt már Nagypapi sem hagyta. Nyakoncsípett.

- Mit keresel te itt? Hát nem tudod, hogy egyedül nem lehetsz a kútnál? Még beleesel nekem, aztán mi lesz az aranyóráimmal?

- Éppen azokat keresem. – feleltem.

- Ja, hogy azokat? – mosolyodott el a bajsza alatt. – Azokat nem az udvaron tartom.

 

Ahogy teltek a napok, egyre jobban alábbhagyott a lendületem. A sikertelenség miatt elment a kereséstől a kedvem. Rohant az idő, múltak a hetek.

Lassan vége felé közeledett a nyári szünet. Megoldódott a feladatom is. Nagyanyó tanácsára a könyveket kezdtem el gyűjteni. Voltak bőven belőle, sorozatok is sorakoztak egymás mellett. Mégsem jutott soha eszembe, hogy a könyvekre is lehet úgy tekinteni mint egy gyűjteményre.

 

Az iskolába menet én voltam egyedül, aki nem valamilyen albumot, vagy dobozt cipelt. Mindenki egytől-egyig így hozta be a gyűjteményét.

Nálam senki nem látott semmit. Néztek is nagyon, kérdezgettek is, hogy én mit gyűjtök? Mit hoztam? De én csak próbáltam olyan titokzatosan mosolyogni a nem létező bajszom alatt, mint ahogyan azt Nagypapi tette volna ebben a helyzetben.

Elfoglaltuk a helyünket az iskolapadokban.

Mindenki előtt ott hevertek a kedvencei, amit büszkén igazgattak.

Én egy füzetet tettem magam elé a táskámból. Egy teljesen hétköznapi vonalas füzetet. Már nem voltam érdekes senkinek, átnéztek rajtam.

Amikor a tanító néni bejött, elkezdődtek a nyári beszámolók és egyszer csak végre elhangzott a kérdés, amire mindenki várt már.

- No hadd lássam, ki mit hozott be! Mit gyűjtöttetek?

A tanító néni végigjáratta a szemét az iskolapadokon. Látta a büszke tekinteteken, hogy mindenkiben feszül már a mesélhetnék a gyűjteményéről.

És akkor meglátta előttem a füzetet.

A többiek is észrevették, hogy a tanító néni tekintete rajtam állapodott meg.

Többen kuncogtak, amikor hozzámfordult:

- Nos, megmutatod nekünk, hogy mit gyűjtöttél össze? Mit rejt a titokzatos füzet?

- Igen, megmutatom. – feleltem – én sok sok könyvet gyűjtöttem össze. Mesekönyveket, folytatásos történeteket, verseskönyveket. Mindből van nagyon sok. Ezeknek a címét és az írókat írtam be ebbe a füzetbe.

A tanító néni felvette a füzetet a padról, belelapozott. Egyre lassabban lapozott, elolvasott minden oldalt.

Olyan sok idő elment a füzetemmel az órából, hogy a többiekre már nem is maradt idő.

Már megint nem szereztem sok barátot, de nagyon büszke voltam arra, hogy a tanító néni az első napon egy hatalmas dicséretet írt be az ellenőrzőmbe.

 

Pár nap telt el, talán hetek is, mire újra találkozhattam Nagypapiékkal. Már nagyon vártam, hogy elmesélhessem a gyűjteményem sikerét. Még az ellenőrzőm is elvittem a dicsérettel.

 

Sajnos Nagypapi már nagyon beteg volt. Már nem tudott felkelni az ágyból. A mindig erős keze, most le volt fogyva a pizsama alatt. Az arca is vékonyabb volt. Csak a szeme csillogott úgy mintha semmi baj nem lenne. Most is felcsillant benne a huncutság, mint mindig amikor meglátott. Nagyon örültem, hogy örömöt szereztem neki, és végre büszke lehet rám.

Csak nézett és láttam, hogy picit könnyes lett a szeme.

Odaintett magához, hogy üljek az ágyára.

- Tudod fiam – kezdte – nagyon büszke vagyok rád. Nem csak a beírt dicséret miatt, hanem azért, mert láthatom ahogyan egyre okosabb és értelmesebb leszel.

Egy nagy levegőt vett és folytatta:

- Azt hiszem itt az ideje, hogy meséljek az én aranyóráimról. Tudod fiam, igazat mondtam, régóta gyűjtögetem őket. És bizony a legbiztonságosabb helyeken őrzöm őket. A szívemben, a lelkemben és az emlékezetemben. Mert az én aranyóráim azok az órák, amiket veled, és azokkal tölthetek, akiket a legjobban szeretek.

 

Most márt értem Nagypapi miért mosolygott a bajsza alatt amikor azt figyelte, hogy én hogyan keresem az aranyórákat.

Most már értem, miért mondta a kút mellett, hogy nehogy beleessek, mert mi lesz akkor az aranyóráival.

Most már értem, hogy ez a világon a legszebb aranyóra gyűjtemény. Én is igyekszem minél többet gyűjteni belőle, és mélyen elraktározni a rejtekhelyeimen.