rius blogja

Úgy érzem magam, mint egy baba, amit széjjelszedtek, hogy megnézzék mitől működik, de ...összerakni... vagy nem tudtak, vagy nem akartak, vagy elfelejtettek. De működöm, mert érzek. Érzem a fülembe súgó szelet, érzem a napfény cirógatását, érzem a gyermekek ölelését, s a cigimet szívva még azt is, ahogy a lábamhoz göndörödik egy macska. Vigasztalni akar, aztán lassan elhúzódik...merthogy ő is érez. A hangulatomat, ami mindennek nevezhető, csak rózsásnak nem. És nem kér belőle. Megértem. A helyében én se kérnék magamból. De a magam helyében vagyok, s úgy nem szabadulhatok a gondolataimtól, mint ahogy saját árnyékomtól sem. Kattog az agyam, mint a vonatkerekek. Milyen igaz, hogy úton lenni jó. Nekem is vannak útjaim. Bermuda háromszöget alkotnak: lakás, munkahely , vásárlás. A mindennapi mókuskerék. Ebben fogok eltűnni majd egyszer. És valahol már az sem érdekel, hogy senkinek sem fogok hiányozni. Zsuzsával utaztam reggel. Éppúgy, mint a macska ő is megérezte a hangulatomat, persze nem volt nehéz. Azt mondja, hosszasan állt mellettem, hogy beszálljak a kocsijába, de én nem vettem észre. Szóval igencsak frissítenem kellene az állapotomat. Azt hiszem meg kellene simogatnom a lelkemet, és rászólni magamra...ugyan már rakjam össze babává azt a rongycsomót, ami éppen vagyok. Mert elfelejtettek összerakni. Mert nem tudtak. Vagy nem akartak. Azt hiszem eljutottam valahová...és útközben elfeledtem körülnézni...

Megcsendesült a szél, már csak az utcasarkokon fordult be lágyan, esőillatot vonszolva maga után. Furasárga fény színezte a fák búbját, jelezve, hogy nyugszik a Nap. A folyó felett szürke felhők vonultak tovább, kövér hasukban hordva terhüket. Néhány kisgyerek fáradt nevetése karcolta fel az utca csendjét, hazafelé tartva szüleikkel. Az utca végén öreg anyóka sétáltatta kutyáját, vagy a kutya őt, nem derült ki a közös sántikálásból, mögöttük hajléktalanok ballagtak hevenyészett , titkos szállásukra. Nem siettek. Nem várta őket meleg otthon, a másnapi munka. Minek siettek volna. Zsebükből kilógott a műanyagflakon, szájukból a cigaretta. Néha egy - egy szót vetettek egymásnak, vagy tán csak felet, mert ők fél szavakból is értik egymást...Vagy a közös élet nyomorúságából. Félrehúzódtak útjukból, mint a leprásokéból. Csak a csengő hiányzott a nyakukból, hogy messzire elkerüljék őket. Még messzebbről... Az enyhülő szél nem válogatott, derékba kapta őket is. A lenyugvó Nap nem válogatott. Fényével körülfolyta őket is. Lassan eltűntek szem elől egy bokor takarásában, csak néhány visszacsapódó gally mutatta útjukat. Akárha a föld alá mentek volna. Lassan szürkébe hajlott a táj, teljesen elnyugodott a szél. És akkor csendesen ráeredt az eső...