rius blogja

Csendes ténykedésemet tülkölés és mikrofon hangja zavarta meg. Torz, szinte érthetetlen volt a beszéd, amit beleordítottak az amúgy is a legnagyobb hangerőre állított szerkentyűbe. De a hangsúly, a hanglejtés félreismerhetetlen. Ismét itt a cirkusz. Letáboroztak legkedvesebb óvári helyemen, az Itatónál. Az Itató azért az, merd a régi szép, vagy legalábbis szebb időkben itt itatták a lovakat, marhákat. Most csak a panelekbe kényszerült emberkék múlatják itt az időt, és itatják magukat. Csodás hely, egy darabka hamisítatlan Szigetköz. Érdemes lenne erre járnotok. Szabad strand maradt (egyelőre) A város felé eső partját " rendezték". Nekem ugyan jobban tetszett az öreg fákkal, bokrokkal, amúgy vadan. A sok ember között is lehetett találni valami félreeső kis helyet, zugot, ahol az ember kissé magában érezhette magát. Most meg belebámulunk egymás bikinijébe, na de mindegy. Az Itatót szerető emberek adott esetben bármily idegenek is egymás számára, egy dolog közösséggé kovácsolja őket, nevezetesen, hogy mindannyian szeretik...mit szeretik, imádják ezt a helyet. A túlsó part megmaradt dzsumbujosnak. Hatalmas fái, bokrai között szinte még érintetlen a táj növény-és állatvilága. A lemenő Nap lustán csiklandozza a fák ágait, enyhe szél simítja végig a fák fejét, hogy aztán álmosan elmerüljön titkos házában.Csak a vadkacsák urbanizálódtak. Ott tobzódnak kenyérfalatok után kuncsorogva a part menti sekély vízben. A bátrabbak a partra is kimerészkednek. Méltóságteljesen totyognak az emberek között, nem ritka, hogy a szendergésből egy halk motoszkálásra felriadva gyönyörű két szem bámul rád. Egy vadkacsáé. Szóval, szép és szabad élet az ott nyaranta, bár nem csupán akkor. Minden évszakban szép és fenséges. Kissé elkanyartam. Most elképzelhetitek, hogy ezen a mesés helyen letelepedett a cirkusz. A maga ketrecbe zárt, leszedált szomorú állataival. Persze, tudom a cirkusz is hozzátartozik az élethez , de én nem tudok nem fájó szívvel gondolni a cirkuszi állatokra...

Zötyög, ráz a busz. Papírt vesz elő, puhaírású ceruzát, és kibámul az esőtől könnyes ablakon. Lopva rápillantok. De elfogja lopott pillantásom, és az övével elutasít. Hirtelen kényelmetlenül érzem magam, s belefúrom szemem az elfutó tájba. Minden ugyanolyan, mint minden napon, és mégis más...Lassan törölném az ablakról a legördülő esőkönnyeket, s bár tudom,azok kívül csorognak, percekbe telik míg felfogom. Moccanok egyet, arra gondolok, jó lett volna inni valami kávéfélét a parasztelosztóban...ahogy nevezik nagyváros buszvégállomását. Ahonnan naponta okádják ki a fásult embereket a buszok, hogy újabb buszokra szállva megérkezzenek a dolgozóba, ahol kevés pénzért baszogatják őket jól megfizetett főnökök. Az élet dolgai...
A mellette ülő kettéhajtotta a papírt. Mindegyik felére egy-egy jel került. " + " ..." - ". Pozitív, negatív. És írni kezdett.Nem bírta megállni, és odalesett. Akarja tudni? kérdezte a másik. Nem, nem akarom ingatta a fejét. Akkor? mifenének leseget...Le akarom törölni az esőkönnyeket, felelte. De azok kívül vannak. És tovább zötyögött, tovább rázott a busz. Megengedi? leszállnék, így a másik. És otthagyta kezében a kettéhajtott papírt. A negatív oldalon sokkal több volt. És egy üzenet...A könnyek mindig belül vannak... 

Ja, az ember kilép önmagából, és egy pillanatnyi elmezavarban olyat tesz amit maga sem ért, de fel kell vállalni ezt a pillanatnyi "elmezavart" ,és nem magyarázni, mert amivel magyaráznád...úgysem értenék meg...mert meg lehet-e érteni egy érzést ,meg lehet-e érteni egy színt, meg lehet -e érteni látszólag banális dolgokat, melyek mögött mélységek, magasságok feszülnek? olyan ez, mint olvasni a sorok között , sokan nem is olvasnak, nemhogy a sorok között... 

Túl a reggeli kávén, kezemben cigivel...nézem az ablakból az előttem nyújtózó tájat, és halkan megjegyzem fiamnak...Ma szép, napos idő lesz, de hidegebb, mint tegnap. Honnan tudod, kérdi miközben mosogat ( Estély habfürdővel ). Honnan, honnan? Harminc éve figyelem innen a hajnalokat...

Tudod, elindulsz egy paksamétával a kezedben...Olvasópróbára. Ez még csak egy egy kicsike lépés az előadás felé. Aztán...korán érkezel.És nincs mit mást tenni, mint leülni. És akkor, ahogy ott ülsz, egyszerre megérzed a poros szagban a korokat. Mindent, és mindenkit, aki egykor megfordult azon az előtted álló színpadon. Csak te vagy. És a csend.. És akkor egyszerre késztetést érzel arra, hogy felmenj a világot jelentő deszkákra, ahogy mondani szokták.És tudod Kisnagylány, hogy valóban a Világot jelentik? A te összes világodat, amit megélsz. amikor szerepeket játszol. Mert mindig más ember lehetsz, amikor más ember bőrébe bújsz. Aztán pesze, amikor lehull a függöny, hát magadra maradsz. Arra az emberre, aki vagy. De, gazdagodtál. Mert megtapasztaltál valamit. Valakit a másikból. Aki aznap este voltál. Nem is tudod, hány ember lakik egy aktor lelkében.Ne a fényekkel törődj, ne a tapssal...Azzal a régi porszaggal, ami ott, az olvasópróba előtt elfogott. Abban van.Abban lakik minden. Színésznek lenni? Valami csodálatos dolog. Amikor felmégy a színpadra...elvakítanak a fények. Játszol? Magadat éled. Egy olyan Csillagvilágban, amely csak a tiéd.Na, ezért tedd...