rius blogja

rius•  2018. április 7. 08:50

Napok

.nagyot zökkent a busz, ahogy végre megállt a végállomáson. Lassan kászálódtak le az emberek. Ő utolsóként. Napfény és kissé csípős szél fogadta. Egy kósza pillanatra felpillantott az órára, és megállapította, hogy még húsz perce van a másik busszal való továbbindulásig. Várni iszonyúan sok, vásárolni meg kevés. Bicegve elindult a hiperszupermarket felé. Az egyik padon hajléktalanok vertek hajlékot, hangos beszéddel, kannás borral múlatták az időt. Mikor közelükbe ért, megcsendesedtek, megbámulták. Mintha csengő lenne a nyakamban, gondolta, és a surranó hanggal feltáruló ajtón át belépett a grillcsirke szagú melegbe. Kipróbálja a legújabb...Nem, köszönöm, nem próbálom ki. Macskakaja be a kosárba, üdítő, meg a kedvenc süti...és percekkel később ismét kint. A napfényben. És a kissé csípős szélben. Még mindig van elég idő. A következő buszig. Lassan dúdolni kezdett...A következő buszon rajta leszek én is. De aztán gondolt egyet, és gyalog vágott neki a hátralévő útnak. Átvágta az utat. Üres, nyomorékká gyűrt sörösdobozok között rácsodálkozott egy korán nyíló kis virágra, hálásan rámosolygott bicegését óvatosan kikerülő autósra, és rászabadította az összes aprószentet a száguldó úrvezetőre. Amikor nyugalmasabb részéhez tért az útnak, rágyújtott. Jobb volt, ha lehajtott fejjel ment. Biztonságosabb. Riasztották az autók. Sssssssssssssss..sssssssssssssssssssss, hajtottak el mellette. Szembenézni, gondolta...szembenézni. Néha sikerült. Többször nem. Kihajoltak a bokrok vesszei a kerítésen, buja rügyeik mutatták. Amott egy kutya ugatta meg kötelességtudón, halványan, szinte bocsánatkérőn. Mindig megizzadt mikorra megérkezett. De. Tudta, hogy az odaút végén várják. És akik várják, azoknak fontos. Ez adott erőt minden bicegős léptéhez... 

rius•  2018. április 1. 06:28

Csak a konyhaszekrény...


 

...bal felső ajtaját nyitottam ki, s a kistányérok - amelyekből sok és mindenféle van, mert valamiféle emlék köt mindegyikhez, filléres emlékek, de nem tudom kidobni őket - előbb gyors, aztán egyre lassuló tempóban potyogtak le a polcról, s törtek össze a járólapon. Dávid fiam előcsalódott a zajra, nézte ahogy nézem a potyogó tányérokat. Egyik kezem csípőn, másik a falnak támasztva. Meg sem próbáltad elkapni őket?, kérdezte egyszülöttem. De. Csak több tányér van, mint kezem, feleltem, és meredten néztem azt a tányért, mely még lassan billegve gondolkodott a leesésen. Billegett...billegett, végül úgy döntöttem, hogy egy laza mozdulattal lesegítem a polcról. Haláli fej vagy, így Dávid. Várj, még nem kezdtem el káromkodni felelem. És már bosszankodni sem tudok, olyan nevethetnékem támad...

...szóvalajókurvaéletbekellettleesniazoknakatányéroknak...?!

rius•  2018. április 1. 06:25

Magány, zárt ajtók mögött

Ült a tévé előtt, de fogalma sem volt, mi zajlik a szeme előtt. Befelé figyelt, mint aki számolja eddigi életét. Kint csak a korai sötét, az ablakot verdeső havaseső, fülében és fejében vére zúgása, mint amikor gyerekkorában tengeri herkentyűt tett a füléhez, s a felnőttek azt mondták, hogy a tenger zúgását hallja benne. Hogy elhitte! Maga elé képzelte a hatalmas víztömeget. Lehet, hogy óceán? -kérdezte egyszer apjától.- Lehet,.-felelte apja - annak képzeled, aminek csak akarod. -és szelíden mosolygott hozzá. Hiányzik ez a mosoly, gondolta, és elszomorodott. De a sírást rég elhagyta az útvesztőkben, vagy az egyik útelágazásnál, csak arra emlékezett, hogy egykor megkönnyebbülést hozott. Régen nem érezte már a könnyek sós ízét. Összerezzent. Fázós gallyak csapódtak az ablaknak. Egy szemvillanásra azt hitte, az ajtaján kopognak, de hisz ki is lenne...Mélységesen egyedül volt, és annál is mélyebben magányos. A sötét, ha lehet még sötétebbé vált. Már nem csak saját vérének zúgását hallgatta, hanem az egyre erősödő szél futamait is. Csinálni kellene valamit, gondolta, a munka mindig segít elűzni az egyre támadó gondolatokat, de nem volt igazából kedve semmihez sem. Szeretett volna távol, nagyon távol lenni ebből a szobából, kívánta vissza a régi időket, amiko rboldogan és nevetve verődött össze az egykori csapat, hogy nagy beszélgetésekben akár hajnalig teljen az idő, hogy temérdek sokan préselődjenek az egyetlen értük jövő taxiba, hogy azt sem tudták, melyik láb és kéz kié. Szerette volna a vízparti bográcsozásokat, az éjszakai fürdőzéseket, az egymás ugratását, a táborokat, amik után jöttek - mentek a telefonok, ki kinek a holmiját találta meg saját cuccosában "Gyere a gatyádért, nem tudom megmagyarázni a férjemnek." És ugyanez bugyival...Most csak ült, kapcsolgatta a tévét. Mindenhol tőle idegen akciófilmek, vagy életidegen idétlen szerelmi történetek. És akkor hirtelen megszólalt a csengő...Ismerős, gondolta felvillanyozva. X csenget ilyen aprót. Mosolyogva tárta szélesre az ajtót...és egy idegennel nézett szembe. Bocsánat, mondta a másik...a villanyt akartam... Semmi baj, felelte, és halkan visszazárta magát a magányba...

 

rius•  2018. március 30. 13:35

Az más...

- Beszélgetni akar velem? Mert úgy bámul.
- Nem. Csak nézem.
- Mert? Miért néz?
- Mert beszélgetni akarok.
- Mondom én!
- Mit mond?
- Hogy beszélgetni akar.
- Hát, ha már így rábeszélt...

rius•  2018. március 30. 01:28

Pillangó

..idővájta mély medrében folydogál az élet, útja már nemigen változik. Hogy vagyok? Fáradtan. Sokszor elgondolom, milyen jó lesz, ha már nem leszek. Néha még fellobban bennem e vágy, valami szebb, jobb élet után, de igazából már nem hiszek benne. Olyan vagyok, mint egy fa, mely magányosan áll, messze az erdőtől, fáradt karjával csak nyújtózva arra, s úgy menne közéjük...de nem tud. Végigkísérte életem ez a hiábavaló vágyakozás, aztán lassan ez is elkopik. Begubózom a magányba, s majd gyönyörű pillangó lesz belőlem...Illatos, karcsú virág szirmán hintáztat a tavaszi szél, kitárom szárnyam a ragyogó szélnek...s, ha majd arra jössz...mint könnyű lehellet...a kezedre libbenek...