Saint-Denis utca

Saint-Denis utca

 

„Együtt nézték, hogyan villog-csapong a fecske,
egyik sápadt, haja éjsötét, szőke volt a 
másik, lázpiros; és köpenyük selyme-fodra,
lágy felhő, testüket puhán körülrepeste.

Mint aszfodélosz, oly bágyadtan, révedezve
néztek föl a szelíd s óriás teleholdra,
s mélységes gyönyörét lassan szívükbe lopta
nagy szívük szomorú hűsége és az este.”

 

 

                Szerettem Párizst. Olyan volt nekem, mint magzatnak az anyaméh. A Szajna volt magzatvizem, miben ringhattam anélkül, hogy akár lábam érintené. A város áporodott bűze, ismerős illata volt az egyetlen, mitől levegőhöz jutottam. A szűk, eldugott utcák gyenge fényében voltam a legszebb és ott leltem otthont. A bordélyok sejtelmes buja fénye kísért haza és nyitott kaput, rejtett el a világ elől. Nem ismertem mást, csak ezt a kéjtől és dohánytól füstös, vörös brokáttal borított falakat. Nem szántam magam, csak elfogadtam, mint egyetlen, a nyomorból, árvaságból való lehetőség utolsóként nyújtott apró kis ujját.
 A vörös ruhámat szerettem a legjobban. Illet mindenhez, ami körülvett. Illett a hajamhoz és a sötét falakhoz. A gyertyák velem ringó fényében, pedig kapott még valami lágy sárgás fényt. Mintha aranyba borított volna, de csak egész halványan. Hajam fésülgetve, unottan néztem magam és vártam az estét. A Madame lehet vagy háromszor kiáltotta már a nevem. Sosem hallottam. Álmodozásaim között nem mindig jutott hely hangjának, vagy versekkel teli könyveim nem engedték hozzám a külvilágot.
- Lulu, édes Lulum! Készülődsz már kedvesem? – hallatszott hangja már a folyosó mélyén. – Édes Lulum! Fantasztikus híreim vannak kedvesem.
Nesztelen nyitotta ajtóm és surrant be rajta. Édes dallamos hangján adta elő a legújabb vendégek listáját. Ezen az estén azonban valaki mást mutatott be nekem. Egy lányt. Egy új lányt. Nem kedvelte senki az újakat, de tudta, hogy nyugodtan rám bízhatja. Nem is volt senki más, aki a lányokat bevezette volna ebbe a luxusbordélynak kikiáltott fertőbe. Ezek a lánykák fiatalok voltak és félénkek. Szinte sosem önszántukból léptek erre az útra. Megalázott, megtépázott zsenge lelkük szétterülve úszott Párizs egén, majd bekúszott a Saint-Denis utca szűk falai közé. Itt tanulhattak zenét, irodalmat és mint afféle gésák, az elegáns, rangosabb urak kurvái lehettek. Mert azok voltunk mind. Szépíthettük volna, eldughattuk volna hímesebb szavak közé, de magunk árultuk akkor is. Nem szerelmet, csak testet. Csók nélküli olcsó kielégülést, fonnyadt kéjt, elmagányosodott vágyakat.
- Miféle lány? – kérdeztem.
- Szép, Lulukám! Gyönyörű és fiatal. Pont, mint Te voltál, amikor idekerültél. Csak szőke és hófehér, mint a hold. Meg olyan hamar érő, romlandó típus. Nem olyan, mint Te Lulukám – lépett a tükörhöz a Madame. Már a paraván mögött öltöztem. Láttam, amint púderpamacsommal orrát keni, majd egy apró csepp parfümöt locsol csuklójára.
- Honnan jött? – kérdeztem.
- Nem tudom, de nem is fontos. Okos és szép. Olyan, akire sok állandó vendéget építhetünk – perdült a paraván elé. – Nem sok időd van, hogy kitanítsd. Most még szép, de hiányzik belőle az az üdeség, amit Te valahonnan szerzel. Valami olyan gyermeki báj, amivel fiatal maradsz örökre Lulukám. Ebből a lányból hiányzik. Elvesztette a szüzességével és a vagyonával együtt. Igyekezz drágám. Este pedig meglepetésem lesz…vagyis inkább holnap. Ma még jön Monsieur Nado – távozott sejtelmes mosollyal a madame.

Monsieur Nadora heti kétszer, vagy gyakrabban volt egyik állandó vendégem. Reméltem ma sem marad túl sokáig. Az a fajta öreg, szikkadt vénember volt, kiben még buzgott valami vágy, de már csak halvány árnyéka volt ifjú önmagának. Esetleges kudarcai pedig újabb megmérettetésre sarkalták. Afféle, ki sosem adná fel még az életért sem a küzdelmet, nem hogy egy apró, gyengén ellobbanó vágy utolsó magjait el ne szórná oly gyakran. Engem pedig mulattatott és sokkal kellemesebb társnak bizonyult, mint sok pohos hasú, zsíros képű, mosdatlan fiatalabb Monsieur. Ezeket az otthon, szerintük méltánytalanul háttérbe szorított gazdag urakat nem is tudom sokszor mi hajtotta ide. Olyan pislákoló volt már bennük a vágy, hogy az első apró szellőtől ellobbantak, mint a gyertyaláng. Mosdatlanságuk, pedig nálam nem tűrt irgalmat. Sokkal nagyobb élvezetet jelentett számukra egy illatos fürdő, miben végigsimítottam hájas testüket, mint egy energiákat felemésztő aktus.
Ami pedig a Madame meglepetését illeti, az nem lehet más, mint egy újabb állandó ügyfél, akit nekem szánt. Jó érzéke volt hozzá, hogy melyikünk kit kapjon. Pontosan felmérte a vendégek igényeit, minket pedig úgy ismert, mint a gyermekeit. Hallgattunk rá. Nem csak azért, mert erre tanított, hanem mert bíztunk benne. Nem szeretet volt ez, csak valami elvehetetlen bizalom. A tapasztalat megdönthetetlen erejével hatot ránk és persze lehet, valami anyányi szeretet is bujkált választásai között.
Az új lányt Florence-nek hívták. Valóban gyönyörű volt a maga fehérségében. Fiatalságát nem láttam törékenynek és hamar kiderült róla, hogy sokkal kevésbé elesett és meggyötört már, mint amennyire ezt a Madame először gondolta. A szokottnál hamarabb beilleszkedett és gyönyörű zongora játékával, csodás szopránjával elvarázsolta a fülledt estéinket. A vendégek kedvelték, de csak néhány estére. Állandó partnerekből nem jutott neki sok. Ő nem az a fajta volt, aki elbíbelődik a szerencsétlenekkel. Talán türelme nem volt hozzájuk, vagy egyszerűen csak a változás vonzotta.

A meglepetés másnap valóban megérkezett. Szokatlanul fiatal férfi képében. Nekem sosem effélék jutottak. A fiatalok nem is jártak vissza. Néha jöttek, durván és céltalanul hányódtak karjainkban. Tapasztalatlan vágyaikat szét ontották volna mindegyikünkbe. Nem kedveltem őket. Bizonytalanságot és önhittséget árasztottak. Ez a fiú azonban más volt. Marcel korát meghazudtoló érettséggel ölelt és valami különösen kedves szerénységgel és alázattal rajongott a nőkért. Értünk is. Értünk, kik sosem magunkat adva csiholtunk vágyat és mímeltünk, ha kellett akár a szerelmet is. Hazudtunk nem létező sármot kivénhedt, elfáradt erővel bíró férfiaknak. Bennem is nőt látott. Talán először teltek úgy órák valakivel, hogy néha még élvezetesnek is mondhattam. Ez pedig gyakran nem az együttléteknek szólt, hanem a sokszor vers olvasással töltött estéknek. Azt, hogy mit csinálunk a szobáink mélyében és mivel töltjük az időt a lepedők között, az senkit nem érdekelt. A fizetség nem szólt másról, csak az eltöltött időről. Itt nem volt sosem panasz. Itt mindenki azt kapta, amit kért. Ha kellett sikamlós gyönyört, feszes testet. Ha úgy kívánta, hát megkapta lelkünk is néhány órára, hisz eladó volt itt minden. Ha úgy akarta nyugalmat és megértést is kapott és király lehetett egy néhány órás uradalomban. Itt minden volt. Minden. Luxus kivitelben.
- Nem értem miért élsz itt – mondta egy este Marcel.
- Nem értelek…hol máshol lehetnék? Szinte itt nőttem fel. Nem a magam akaratából igaz, de ide hoztak. A helyzetem nem adott más lehetőséget…egy meggyalázott lánynak már nem sok keresni valója van ott…ahonnan én jöttem.
- Tudom Lulu, ismerem a történeted, de épp ezért. Van, akinek sikerül és kimegy innen. Az a lány is, akiről meséltél.
- Ó, Adele! – kacagtam halkan. Az egyedüli a ki tudja hány év alatt. Az, akit elvett az a vénember. Ó, drága Marcel. Az apja lehetett volna. Persze neki fantasztikus lehetőség, de Párizsban sosem lelt volna otthonra. Az Isten tudja hová vitte az az ember. Valami eldugott helyen lehet csak királynő. Nem kedvesem, ez nem nekem való. Ilyen nem történik gyakran, hidd el. Mi nem kellünk már asszonynak. Hová is gondolsz drága Marcel.
- Akkor sem vagy ide való lány. Olyan más vagy, mint a többi…a többi lány.
- Mond, hány szajhát ismersz Te fiú? Hányat ismertél eddig?
Marcel lesütötte szemeit, és mint aki ujján számolja a számtalan szeretőt elmélyedve mormolt magába. Majd miután saját keze és lába kevésnek bizonyult, az enyémet vette célba. Ujjaimat csókolta, majd lábam ujjait vette kezébe és simogatta végig.
- Volt egy pár…de olyan, mint Te még egy sem – súgta a hajamba.
Tudtam, hogy nem jelent ez sem semmit, de Marcel olyan igazin tudta előadni. Olyan volt az innen számított néhány óra, mint valami igazi szerelmes egyesülés. Tudtam és Ő is, hogy másnap már más lesz megint, de ezek feldobták ez estéket. Itt néha megdőltek a tabuk, de ez sem számított. A csók is hitelesebb volt, mint a falakra vetült gyertyától remegő kép. Még sem volt ez több, mint aminek látszott. Nem volt ez szerelem, nem volt ez más, csak percnyi megingás ebben az eltorzult világban. Barátság volt inkább. Amolyan ujjakat összekulcsoló, kezeket szorosan fogó barátság.

                Marcel évikig járt hozzám. Senki nem töltött annyi időt nálam, mint Ő. Nem tudott senki úgy Baudelaire-t felolvasni, mint Ő. Valójában sokszor nem is csináltunk mást. Verses köteteket hozott és vitt ki a szobámból. Néha órákig beszéltünk egy-egy megjelent újabb kötetről. Fizetni, pedig busásan fizetett. Volt, hogy egész napra akart. Ez nem volt divat. Nem járkáltunk el férfiakkal, de Őt ez nem érdekelte. A Madame különösen kedvelte. Nem adott okot arra, hogy ne engedjen el vele. A Szajna partján sétálgatni, bebújni sötét sikátorokba, kézen fogva futni az esőben, ez máshogy mind elérhetetlen álom lett volna csupán.
- Menj el innen Lulu! Menj el valahová, ahol senki nem ismer! Kezdj új életet!
- Öreg vagyok én már ehhez. Bővel elmúltam harminc. Mit kezdjek már magammal.
- Mi lesz, ha már kiöregszel…érted, ha már nem dolgozhatsz?
- Akkor rosszul csináltam valamit, kedvesem.
Én értettem, de Marcel kevésbé. Neki magyarázat kellett, hogy értse, a mi életünk ezen részét. Ha kiöregszem és még itt vagyok, akkor valamit elrontottam. Nem lesz vendégem és pénzem sem. Itt nem adnak otthont kivénhedt szajháknak. Ez az a paradicsom, ahol minden tökéletes. Ha ide nem vagy jó, mehetsz az utcára. A sikátorok veszedelmes, szétmálló, csatornabűzös kéjeit keresni. Itt sokáig kell nőnek maradni. Összeszedni annyit, hogy öreg korodra megélj valahol. Az ékszerek, amit kapunk drágák és vigyázva óvjuk. Pénzt is kapunk. Okosan befektetve elég mindenre. Mi nem élünk sokáig. Ezt Marcel nem nagyon tudta. Ez nem az az élet. Ha itt megöregszel, akkor szerencsés vagy. Ha megkérdezném Marcelt, hogy hány öreg szajhát látott már a hozzánk hasonló bordélyokban, valószínűleg nem kéne ujjait összeszedve számolni. Nincs Ilyen. Meghalnak. Valamiért nem élhetnek okáig.
Engem ez cseppet  sem szomorított el, de Marcel romantikus lelke beleszédült. Olyan búsan vitt akkor este haza, mint aki sosem jön vissza többé. De visszajött. Mindig visszajött, mint aki sosem akar felnőni. Bele tartozott már a mindennapjaimba. Az egész ház mindennapjaiba. Olyan volt, mint a tükör előtti reggeli készülődés. Olyan, mint a púderpamacs illata, vagy a csonka gyertya imbolygó lángja. Mindennapos.

                Aznap esett. Apró szemekbe szitálta végig Párizst egész nap az eső. A nappal eseménytelen és fülledt volt a négy fal között. Végig aludtam az egész délutánt is. Készülődnöm kellett volna, de valami esetlen erő öltözésre kényszerített. Előtte megmosakodtam. Illatos és egyszerű fehérneműt húztam magamra. Próbáltam valami egyszerű ruhát keresni. Utcait. Senki nem szólt rám, mikor kalapban, szürke kabátban haladtam végig az ajtó felé. Még korán volt. Azt gondolták talán friss levegőre vágyom, vagy elintézni valóm van. Elállt az eső is. A lenyugvó nap még vörösen megmutatta magát. Még felbillentette meleg fejét a Szajna felett, mielőtt végleg aludni tért. Végig sétáltam a kedves utcákon. Azokon, mit Marcellal sétáltunk végig néhány éjszakán. Sokáig mentem. Egészen addig, míg azt éreztem, hogy elég messze vagyok. Messze attól a világtól, mi már teljesen felemésztett. Attól, mi úgy áradt a testembe kislány koromtól, mint valami folyton égő láz, valami vírus. El akartam menni még messzebbre. Olyan messze, hogy már ne is érezzem az utcák illatát. Ne lássam az ismerős fények apró pontjait sem, ha visszanézek.
De csak a Szajna partján álltam megint. Egyre közelebb a régi életemhez és egyre távolabb az újtól. Nem is volt ilyen. Nem is ismertem. Nem is akartam talán sosem megismerni. Cipőm apró sarka halkan kopogott a Saint-Denis utca kövén. Talán még nem késem el nagyon. Ha kicsit kilépek, még Marcel előtt odaérhetek. Sietnem kell, mert hamarosan újra esik. Apró szitáló cseppek hulltak a hajamra. Egész apró kis gyöngyként ringtak kontyom tetején. A gyertyafényben csodálatos lesz. Olyan akár egy gyémánt korona.

 

„Borzongó karral és csípővel összebújva
s minden más szerelem gyönyörét szánva-únva
a balkonon a két barátnő így merengett.

Mögöttük a sötét alkóv mélyén, kitártan,
és szónokolva, mint színpadi trón, derengett
a nagy és gazdag Ágy az illatos homályban.”

                                                                                              /Paul Verlaine: Barátnők a balkonon/