Mesén innen és túl

Mesén innen és túl       

  

 

A Duna part nyár végén volt a legszebb. A fák még zöldbe öltözve, alig megkopott levelekkel, virágok nélkül is ékesen sorakoztak. Vastag, mohás törzsükön elnyújtózva pihent az este. A lenyugvó nap rajzolta hidat hamar elmosták a város fényei. Az ősz közeledtét csak a párába burkolt hegyek jelezték. Az esték frissebbek lettek, de nappal még minden nyarat idézett.

                Jonatán kedvenc évszaka volt. Az egyedüli, ami beárnyékolta az ősz közeledtét, csak a tél volt, amit maga után húzott. Ez az évszak a maga komor és szürke világával komoly próbatétel volt neki minden évben. Már a tizenhatodik telet várta ezzel a nyugtalansággal. Nem volt ez sok és nem is emlékezett mindre, de az elmúlt telek gyötrő magánya már beleégett tudata minden zugába.

Ha tehette elsétált minden este, a szokott útvonalán, a rakpart egy rövid szakaszán. Beszívta, míg tehette a nyári este fűszeres illatát, mit még város szmogja is képtelen volt elnyomni. Hagyta, hogy a bőrét simogassa a folyó parti különös szél, mi olyan tompán hozta át a sziget zaját. Tudta már csak néhány hét és az őszt elmossa majd néhány esős nap. Beköszönt a rettegett évszak a maga fagyosan csikorgó napjaival. Néha szabadult volna mindentől. Meg sem várva mit hoznak a hetek, csak vége legyen már. Mindig nehezen találta helyét a világban, de ez az időszak végképp felemésztette.

Egyik este megváltoztatta az útvonalát. Sosem tett még ilyet, de azon az estén a szemerkélő eső, a hirtelen feltámadó viharos szél, valahogy felgyorsította az eseményeket. A híd korlátját markolva többször megállt és hosszasan bámulta a vizet. A parti fények örülten cikáztak a habokban. Olyan vonzónak látszott a mélység. Olyan hívogató volt a víz és akár az örvény, úgy húzta magával. Egyre feljebb lépett a korláton, valami díszes részen kapaszkodva a lábával. A dereka alatt volt már a korlát teteje. Szorította még, de csak egyetlen apró lendület elég lett volna, hogy lezuhanjon. Egyedül volt. Szemét lehunyva játszott, billeget, de keze nem engedett. Szorosan markolta a vizes vasat.

- Hello! Nem zavarok? – csilingelt mellette egy női hang.

Egész addig azt hitte egyedül van. A hang megzavarta a ringást és az addig húzó mélység, most eltűnt, lába hirtelen lecsúszott és szilárdan megtapadt a híd betonján.

- Ugye nem valami kis ostobaságon járt a buksid, Te fiú? Ugye nem? – csenget tovább a nő hangja a sötétben. – El sem tudod képzelni milyen rettentő hideg lehet az a víz és mérhetetlenül sok. A sodrás meg halálos. Vagy csak nem arra vágysz, Te ostoba? El sem tudod képzelni micsoda fájdalom lenne az. Egy ilyen értelmes fiú. Ugyan már…na, gyere csak szépen! Haza megyünk.

Jonatán csak ment a hang után. A nő apró keze megragadta az övét és gyengéden húzta lefelé a hídról. Egyetlen szó nélkül, szinte megbabonázva követte a lányt.

A híd végénél, egy lámpa alatt nézte meg jobban. Csodaszép volt. Olyan kecses, karcsú, apró termete volt. Jonatán attól félt, hogy összeroppantja a kezét, ha tovább szorítja.

- Ki vagy? – kérdezte a fiú.

A lány csak mosolygott és szó nélkül vezette tovább, egyre messzebb a Dunától, a hídtól és mindentől. A városi forgatag kissé kibillentette a fiút. Visszavezette kicsit a valóságba, bele az életbe, az emberek zajába. Jó volt. Sokkal jobb, mint a híd ködös magánya.

A lány sokáig nem beszélt. Szorítása engedett és már csak a fiú mellett lépdelt. Valami békésebb, csendesebb helyet keresett, ahol leülhetnének.

- Ki vagy Te? – kérdezte újra a fiú.

- Mit gondolsz? Ki legyek?

- Szép vagy…olyan… furcsán szép – makogott a fiú.

A lány csak nevetett. Fejét kissé hátravetve, egészen halkan nevetett. Fekete kabátjának csuklyája alól kivillant szőke haja, szikrázó kék szemében vissza tükröződött a kandeláber halvány fénye.

- Köszönöm, kedves vagy…igazán nagyon édes. De, mond csak, valójában mit akartál Te ott a hídon? Talán fürödni?

- Nem…dehogy…csak elgondolkodtam mi lenne ha…

- Ha leugranál – vágott közbe haragosan a lány. – Hogyan lehetsz ilyen ostoba. Mi a fene bújt beléd? Anyádra gondoltál? Mi lenne vele? Meg egyáltalán, egy ilyen értelmes okos fiú, mint Te, hogy juthat ilyen ostobaság az eszedbe?

- Tudsz anyámról?

- Mindenkinek van anyja – vágott vissza élesen a lány. – Mi bajod neked mond?

A fiú nem szólt. Lehajtott fejjel, maga elé meredve próbált valami magyarázatot adni a lánynak, akiről azt sem tudta kicsoda, de még is úgy érezte tartozik neki ennyivel.

- Nem tudom. Nem tudom megfogalmazni…vagy csak nehezen. Nekem olyan más az életem…más, mint a többieknek. Ők mind olyan…olyan normálisak. A kinézetük, a nevük, a családjuk…mindenük olyan…olyan más.

- Ugyan már, ostoba gyerek – szólt haragosan a lány. – Normálisak? Kik? Azok a fiúk, meg lányok az osztályodba? Aztán miért? Mert kevesebb a pattanásuk és divatos ruhájuk, meg nevük van? Az a sok üresfejű, színezett hajú lány. Azok, akik a hátad mögött kuncognak szünetben a folyosón. Családjuk? Az a család neked, ami teljes? Kistesóval, apucival? Szerinted attól válik valami igazi családdá, ha többen ülik körül az asztalt? Ha egyáltalán még odaülnek…

- Honnan tudod ezeket? – kérdezte döbbenten a fiú.  

- Az most mindegy – válaszolt zavartan a lány. – Tudom és kész. A neved pedig szerintem különleges és gyönyörű…anyukád is fantasztikus és…sajnálom, hogy a papád…hogy már nem lehet veletek. Nem vagy csúnya Jonatán. Hidd el nekem, hogy ami benned van, sokkal többet ér, mint amit látsz a tükörben. Gyere…most haza megyünk.

A fiú nem ért rá gondolkodni azon, amit hallott. Meglepett volt. Fogalma nem volt ki ez a furcsa lány és honnan tud róla bár mit is. A közelében lenni annyira jó volt és olyan megnyugtató. A problémái már egyáltalán nem tűntek hatalmas és áthidalhatatlan dolognak. Olyan kicsinek és jelentéktelennek érezte a gondjait. Olyan semminek tűnt, ami eddig olyan óriás volt. Megvakart egy nagy pattanást a homlokán és mosolyogva fogadta el a lány zsebkendőjét, hogy letörölgesse a kissé véres váladékot. A furcsa neve pedig egyszeriben valóban különlegesnek hatott. Jonatán. Apjától kapta. Ő ragaszkodott hozzá, hogy így hívják. Egyedül ez maradt meg belőle, meg az anyja által gondosan őrizgetett emléke. Túl korán ment el. Túl korán hagyta itt őket örökre. Halála nem csak fájdalmat, de valami betöltetlen űrt is hagyott maga után. Valami leküzdhetetlen hiányt, amit képtelen volt megemészteni. Talán ez volt, ami igazán zavarta, de azt gondolta, talán a lány majd ebben is segít.

- Hová megyünk? – kérdezte az ismeretlen utcák között.

- Haza – válaszolt kurtán a lány. - A villamos épp a házatok előtt áll meg.

Valóban ott termett egy villamos. Szinte a semmiből kúszott elő. A fiú gondolkodás nélkül követte a lányt. Csak ők voltak rajta. Sehol nem állt meg. Halkan siklott a síneken. Fáradt volt. Fejét önkéntelenül hajtotta a lány ölébe és hagyta, hogy az dúdolva simogassa félálomba. Valami ostoba kis dalocskát énekelt csilingelő hangján. A villamos pedig alig hallhatóan kattogott a síneken.

 

Hajlik az éjszaka, csendes a táj,

elpihen minden apró bogár.

Elpihen fűszál, elpihen ág,

rajta a levél a lombos fán.

Szellővel suhannak, csendben szállnak,

dalt dúdolnak a csillámporos árnyak.

Ha hiszel benne, ablakodba járnak,

arany hajukkal hozzád is beszállnak.

Ha hiszel benne, ha hiszel benne,

hozzád is beszállnak.

               

Jonatánnak fel sem tűnt, hogy egy olyan villamoson utazik, ami eddig még sosem volt ott. Olyan villamoson, amin senki más nem utazik, nem szállít rajtuk kívül utasokat. Olyan villamoson, ami sosem állt meg a házuk előtt. A házuk előtt sosem állt meg villamos. Az Ő házuk előtt nincsenek sínek.

Ezek a gondolatok felriasztották álmából. A dalocska foszlányai még ott keringtek a levegőbe: „Ha hiszel benne, ha hiszel benne…”. A villamos megállt a házuk előtt. A lány már nem volt rajta. Jonatán feje a villamos székén pihent. Álmosan nézett szét, a párát törölgette az ablakon. Ott állt meg a házuk előtt, ahogy a lány ígérte. Pont a kapuban. Jonatán álmosan lekászálódott róla és mire hátra nézett a villamos már el is indult tovább, és ahogy ment a sínek eltűntek mögötte. Nem maradt utána más, csak az esti esőtől csillogó macskaköves út. A villamos pedig beleveszett a ködös éjszakába.

 

                Az az este sokáig kísérte. Annyi furcsa és megmagyarázhatatlan dolog történt, hogy az elmúlt tizenkét évben sem tudta kiverni a fejéből. Anyjának nem mesélt róla, mert még maga sem tudta miként tegye. Épp elég volt a kabátjára tapadt különös csillámos porszerű anyag, ami lekefélhetetlennek tűnt. Az anyja végül kimosta, de az apró csillámok makacsul beleragadtak a vékony szövetbe. Nem kérdezett. Forgatta csak a kabátot arcán valami különös mosollyal, majd megsimogatta Jonatánt.

Mély szeretet és összetartozás volt az övék. Olyan erős kapocs volt köztük, olyan szétszakíthatatlan, miben már elég volt egy szemvillanás, egy mozdulat és pontosan értették egymást. Semmi nem zavarhatta meg ezt az idillt. Semmi más, csak a halál. Az asszony élete hirtelen roppant össze, mint egy kecses pohár. Úgy ragadta magával rég eltitkolt betegsége, hogy egy jajszó sem hagyta el sosem a száját. Egészen apróra fogyva, csendes méltósággal, maga körül mindent gondosan elrendezve hagyta magára Jonatánt. Mindenre gondolt. A temetésre, kis pénzre, miből valameddig kihúzhatja és az időre. Mintha azt is előre, gondosan kiszámította volna. Jonatán befejezhesse tanulmányait, állást találjon és rá már ne legyen szükség. De nem tudott úgy elmenni, hogy ne kelljen már többé. Jonatánnak kellett. Kellett volna, ameddig csak bírja, de nem volt tovább.

Jonatán összeroppant, de már felnőttként. Erős és határozott férfiként nézett szembe újra a halállal. Más volt ez. Nem volt könnyebb. Eszeveszett hiány volt benne. Hetekig nem találta a helyét. A pár nap szabadság, amit kapott, nem segített. A lakás csendje megőrjítette. Anyja szobájában és a lakás több pontján talált tárgyak folyton emlékeket zúdítottak rá. Néhány nap után elkezdte elmozdítani a tárgyakat. Az addig gondosan őrizgetett állandóságot igyekezett szétzilálni. Kidobta anyja minden ruháját. Nem volt sok. Az apró kis ruhaneműk elfértek két nagyobb zsákba. A többi tárgyat, képet és egyéb emlék hordozókat összegyűjtötte az anyja szobájába. Gondosan berendezte, de nem úgy, mint aki vár. Úgy, mint aki már csak emlékezik. Ez így jó volt. Elrendezte a halállal ezt a dolgot teljesen egyedül. Úgy ahogy a lelkének jól esett, majd hagyta, hogy a gyász úgy ülepedjen le benne, ahogy az neki jó. Egyedül csak neki. Már egyedül volt.

A munkájába temetkezve visszatalált az életbe. Nem az emberek közé, csak az ő saját kis egyszerű életébe. A laborba, ahol dolgozott - és halandó számára értelmetlen, megmagyarázhatatlan, ám annál hasznosabb kísérleteket végeztek különböző, baktériumokkal és vírusokkal – teljesen betöltötte a napjait. A sarki kávézó volt az egyedüli hely ahová azóta járt mióta az anyja meghalt. Egy hajnalon tért be először és azóta minden reggel itt kezdte a napot. Ennek a magyarázata valójában a kávé volt és egy ismerős dalocska, amit hallani vélt, mikor a kávézó előtt elhaladt. Odabent persze nem volt senki. Nagyon korán volt és pár perce nyitottak. A kávé isteni volt és elfogadható az ára is, így Jonatán törzshelye lett. Itt indultak a reggelek. A dal nem hallatszott többé. Jonatán a szövegére már alig emlékezett. A dal végét kutatta a fejében, de sehogy nem tudta felidézni. Úgy érezte, ha ez meglenne, talán visszatérne az a lány is. Talán valahol meglelhetné. Ott kell lennie a megoldásnak a dalban.

Egyik reggelen nem a szokásos felszolgáló fiú volt, aki mindig nyitni szokott, hanem egy lány. Kedves, mosolygós, kissé telt, barna lány. A haja rövidre volt vágva és a füle mögé tűrte a hullámos fürtöket. A szeme pedig olyan ismerősen kék volt. Igen, volt benne valami ismerős. Nem hasonlított a régi lányra, de a szeme, az valahogy egy kicsit talán mégis. Olyan kedves volt Jonatánnal, hogy a fiú egészen felbátorodott és a pultnál maradt beszélgetni.

- Hideg van ma – kezdte a lány.

- Igen…lassan itt a tél. Pár hónap és karácsony…igen…itt van megint.

- Nem szereted a karácsonyt? – kérdezte a lány.

- A telet nem – válaszolt kurtán a fiú.

- Pedig szép itt, főleg ha hó esik.

Jonatán nézte a lányt és meg akarta kérdezni honnan jött, de aztán egész más csúszott ki a száján.

- Nem ismersz egy dalocskát, ami valahogy úgy kezdődik, hogy Hajlik az éjszaka…csendes a táj…meg van benne valami csillámporos éjszaka…meg fák meg virágok…A többire sajnos nem emlékszem…Talán valami altató dal lehet.

- A dallamára sem? – kérdezte a lány.

Jonatán mosolygott és arra gondolt, hogy mi lenne, ha most neki állna énekelni és ettől már egész jó kedve lett. Egész biztos borzasztó lenne. A lány pedig biztos kinevetné. Nem úgy, mint régen a többi lány. Már rég nem nevet rajta úgy senki, mint gyerekkorába. Nem lett ugyan sokkal szebb, de az idő rajta nem úgy fogott, mint másokon. Ráncait még nem rakta rá, csak felöltöztette sármos és aprón férfias vonásokkal. Lelkét pedig meghagyta kissé lágynak, humorát fanyarnak. Folyton elnyomott, kordában tartott gyermeki nyugtalansága pedig ott pezsgett a bőre alatt. Ettől a kusza összevisszaságtól a nők már sokkal kevésbé tartották visszataszítónak, mint ahogy Ő azt régen hitte. Kedvelték, sőt izgalmasnak találták. Nevén sem gúnyolódtak már, hanem mosolyogva ízlelgették és mondogatták. De énekelni azért mégsem…azt azért nem szeretett volna.

- Na, valami kis apró dallamot. Attól talán beugrik – biztatta a lány.

- Nem…nem valami jó a hangom…és nem nagyon emlékszem. Csak van benne valami…ami…nem      tudom, hogy végződik a dal.

- Fontos ez? Valami emlék talán? – faggatta a lány.

- Mennem kell…elkésem…majd talán…talán holnap – suttogta a mondat végét már Jonatán.

Zavartan, szája sarkában valami huncut mosollyal hagyta magára a lányt. Sietve futott végig az utcán, hogy még elérje a sarkon a villamost. Nem szeretett elkésni. Sosem késett még.

A villamos tömve volt. Az ajtó mellett kapaszkodva, összetapadva a többi utassal ringott megállóról, megállóra. Bámult ki az ablakon és kissé elgémberedett ujjaival kereste a kapaszkodó rúdon a megfelelő fogást. Kezén valami apró, csillogó porszerű anyagot látott. Ujjain, körömágyán egészen halványan, de szinte levakarhatatlanul tapadt meg az aranyszínű por. Kezét zavartan a zsebébe rejtve a következő megállónál leszállt. Egy megállót gyalog is meg tud tenni. Nem késik el. Majd kilép kicsit. Kezét a zsebe legmélyére rejtette, hogy ne peregjen le a porból semmi. A szemében bujkáló mosoly egész nap elkísérte. Csak a dal. A dal nem jutott az eszébe.

 

                A napok szorosan követték egymást. Katonásan, kimérten lépkedett egyik nap a másik után. A tél nehezen jött, de talán csak azért, mert nem várta még senki igazán. A Fehér karácsony reménye szertefoszlott. Valami meleg áramlat hatására inkább tavaszt idéző volt a december. Jonatán úgy készült az ünnepre, ahogy anyja szokott. Egyszerű, de ünnepi étellel, fenyőfával, csendes magányban. Már nem nyomasztotta, hogy egyedül ünnepel. Pihenéssel töltötte a napokat. Ajándékot egyedül a házmesternek vett. Emma néni gyerek kora óta ismerte Jonatánt és anyja halála óta sosem mulasztott el egyetlen vasárnapot sem, hogy egy kis süteménnyel, vagy egy szelet hússal, vagy bármi aprósággal kedveskedjen a fiúnak. Mindig valami hasznos ajándékot vett neki. Így tett már az anyja is előtte, ehhez voltak szokva. Az idén azonban valami különlegeset szeretet volna venni. Megunta már a szokásos sál, vagy pulcsi, kesztyű, vagy sapka variációkat. Talán valami egyszerű, de szép ékszer. Talán egy finom kis gyöngysor, amit az efféle öregasszonyok feltesznek, legalább karácsonykor. Nagy gonddal és az eladó segítségével sikerült is választani. Egyszerű kis dobozba csomagolta és a zsebébe dugta.

Haza felé menet felnézett a házuk ablakaira. Az övé melletti lakás ablaka, ami már hónapok óta üresen állt, felhúzott redőnnyel, halvány pislákoló lámpafénnyel világított. Többször felnézett, gondosan leszámolta az ablakokat, hátha téved, de nem. A lakásba valaki egy asztali lámpát, vagy néhány gyertyát gyújthatott. Talán még is sikerült végre kiadnia a tulajdonosnak, bár pont így karácsony előtt furcsa volt, hogy valaki költözködik. Nem is hallott semmit a napokban.

Felsietett a lépcsőn, elsétált a szomszéd ajtaja előtt, de semmi neszt nem hallott.

Még melegebb reggelre ébredt, mint azelőtt. A karácsonyi hangulatot teljesen elűzte a szikrázó nap. Kitárta az erkélyajtót és mint nyáron, egy köntösbe és papucsba tekintett le az ébredő utcára. Semmi másra nem vágyott csak egy tökéletes kávéra.

- Helló! Nem innál velem egy kávét? – kérdezte egy kedves női hang.

Jonatán tátott szájjal tekingetett minden felé, hogy meglelje a hang tulajdonosát.

- Jó reggelt! Itt vagyok! – szólt a hang a szomszéd erkélyről.

A két erkély olyan közel volt egymáshoz, hogy szinte át lehetett volna ugrani. Ha az ember kinyújtotta a kezét akár meg is foghatta a másikét. Ott állt egy apró fiatal leány az erkélyen. Egyszerű vékony kis selyem köntösben, kibontott kócos vöröses hajjal és szikrázó kék szemekkel. A nap átsütött az aprón göndör fürtjein és olyan misztikus fénybe burkolta, mint valami földön túli lényt.

- Ó, helló…nem is tudtam, hogy laknak itt…vagy, hogy kivették a szobát – hebegte zavartan Jonatán.

A lány egyszerű szépsége teljesen letaglózta. Volt benne valami egészen rendkívüli. Nem az a klasszikus szépség, és nem is az a megrajzolt nő, ahogy Jonatán jellemezni szokta a túlságosan kihívó, festett nőket. Nem. Ez a lány más volt. Talán csak a reggel tette. Talán, hogy csak most szállt ki az ágyból, de így volt tökéletes.

Az erkélyen kávéztak. A lány átnyújtotta a gőzölgő italt és meg sem kérdezte, hogy mivel issza. A kávé pont olyan volt, ahogy Jonatán szerette. A lány nem maradt sokáig. A poharat Jonatánnál hagyta, azzal, hogy majd legközelebb visszaadja. Sietett.

Jonatán hosszasan iszogatta és ízlelgette a különös zamatú kávét. Volt valami egészen gyümölcsös utóíze, amit még egy óra múlva is érzett, mikor a lépcsőházba összefutott a házmesterrel. Üdvözölték egymást, néhány mondatott váltottak és Emma néni már sietett is volna a dolgára, de Jonatán még feltartóztatta.

- Nem is tudtam, hogy sikerült végre kiadni a mellettem lévő kis lakást.

- Melyiket fiam? Azt, ami e tiéd mellett van? Azt a kis lyukat már több mint fél éve meg sem nézte senki, nem hogy kivenni…nem igen kell az senkinek. Pedig olyan kedves, jó fekvésű lakás…csak, hát olyan kis apró – panaszkodott az asszony és választ sem várva húzta kifelé a kapu elé a kukát.

Jonatán nézte az asszonyt és a kávé ízét kereste a szájában. Ott volt. Nem álmodott, mert a gyümölcsös íz szétterült a nyelvén. Értetlen képpel sétált régi szokott útvonalán. Vásárolt, betért délután a kávézóba is a sarkon, újságot olvasott a könyvtárban. Elszaladt vele az idő és már sötétedett mire hazaért. A fény a szomszéd ablakba megint csak pislákolt. A lakásba beérve megcsapta az orrát valami különös, narancsos és ánizsos sütemény illat. Az asztalon meg is találta a letakart tányért, rajta a furcsa kerek kis tallérokat a kandírozott narancshéjjal a tetején. Nem látott még sosem ilyet és nem is kóstolt. Egész nap alig evett pár falatot. Rávetette magát a süteményre. Szinte olvadt a szájában. Íze pont olyan tökéletes volt, mint az illata. Ahogy majszolta, elindult az erkély felé. Az ajtó, résnyire nyitva volt. A szomszéd erkélyen mosolyogva állt a lány.

- Megtaláltad látom. Remélem ízlik – szólt csilingelő hangján.

- Mégis hogyan jöttél be? – kérdezte meglepetten Jonatán.

- Nyitva maradt az ajtó…ott az erkélyajtó. Remélem nem baj…csak gondoltam…

A lány zavarban volt. Jonatánt mulattatta. Ettől még bájosabb volt. Persze az is átfutott a fejében, hogy azért nem olyan egyszerű átlépni egyik erkélyről a másikra, de tudta hasztalan mondana bár mit. Ez az apró lány lehet egyszerűen átlibbent és kész.

A lány hagyta, hogy Jonatán befejezze a sütemény majszolását. Kibontott hajjal, valami halványkék ruhában, könnyű kis kardigánba állt a korlátnál és dudorászott. Jonatán először nem is figyelt a dalra, a sütemény teljesen lekötötte, de néhány sor után felismerte a rég óta nem hallott dalt. Az a dal volt, amit a villamoson énekelt neki az a szőke lány és ugyan az a dal szűrődött ki a kávézóból, mikor az a rövid hajú lány volt ott reggel. Most pedig itt éneklik mellette. Itt van a dal. Itt a szomszéd erkélyen.

 

Hajlik az éjszaka, csendes a táj,

elpihen minden apró bogár.

Elpihen fűszál, elpihen ág,

rajta a levél a lombos fán.

Szellővel suhannak, csendben szállnak,

dalt dúdolnak a csillámporos árnyak…

 

- Mi az amit énekelsz? Mond mi ez? – hadarta Jonatán. – Hangosabban kérlek! Olyan régóta keresem már…nem emlékszem a szövegére…alig emlékszem rá. A végét…énekeld a végét…

A lány abbahagyta az éneklést és kedvesen mosolygott a fiúra. Kezét kinyújtva átvette a tányért és közben megérintette Jonatán kezét. Olyan különös érintése volt. Ujjai olyan puhák és melegek voltak. A hangja is olyan volt, mint azé a régi lányé.

- Valami szép emlék ez a dal neked? – kérdezte csendesen a lány.

- Nem…nem olyan szép, de mégis…meg olyan régi dal. Valaki egyszer énekelte nekem…egy lány…egy villamoson…

Jonatán hallotta a saját szavait, ahogy össze vissza beszél. A lány talán semmit nem értett belőle, de az csak mosolygott és mintha az erkély egészen közel csúszott volna az övéhez. A lány szinte mellette állt. Szemében ott csillogott az utcai lámpák hideg fénye.

- Ez egy altatódal. Egy egyszerű kis dalocska, amit az anyukák énekelnek a gyerekeiknek. Az angyalokról szól, akik berepülnek és álmot szórnak a gyermekek szemére. Talán édesanyád énekelte mikor kicsi voltál…

- Nem, nem a mama… - vágott közbe Jonatán. – Nem a mama volt…valaki más…

- Lehet…talán valaki más – mosolygott a lány.

- A vége…a vége, hogy van a dalnak…nem emlékszem a végére – szólt izgatottan a fiú.

- Ó, az egészen egyszerű – szólt a lány és csendesen énekelt.

 

… Ha hiszel benne, ablakodba járnak,

arany hajukkal hozzád is beszállnak.

Ha hiszel benne, ha hiszel benne,

hozzád is beszállnak.

 

Hangja sokáig csengett még az éjszakában. Elkezdte előröl is a dalt és elénekelte ki tudja hányszor. Jonatán pedig csak hallgatta megunhatatlanul.

                Késő délután ébredt. Nem is értette hogyan aludhatott ennyit. Pontosan emlékezett a dal minden egyes szavára. A dallam is ott keringett a fejében és csukott szájjal dudorászta. Nem emlékezett az este minden részletére. Arra sem hogy került az ágyába, de a lányra, a különleges süteményre és a dalra egészen pontosan. A tányér megint ott hevert az asztalon. Valami új sütemény volt rajta. Valamilyen mézes, fahéjas szeletkék. Illat betöltötte a szobát. A tányér szélén apró ujjnyomok voltak. Apró, csillámporos ujjnyomok.

Felöltözött és lefutott a lépcsőn. Izgatottan kopogtatott a házmester ajtaján.

- Ó, Jonatán. Azt hittem már az idén elmarad az ajándékozás – szólt mosolyogva az asszony.

- Jaj, nem dehogy…ó, az ajándék…azt fenn felejtettem. Jövök még csak…Emma néni, ki az a lány, aki kivette a lakást? – hadarta Jonatán.

- Milyen lakást? Mondtam már, hogy nincs ott senki. Csak szólnának, ha kiadták. Nem, fiam…talán eladhatták, de azt is be kell jelenteniük. Nincs ott senki, senki az ég világon – magyarázta az asszony.

- Eladhatták? Megvehette valaki? Égett a villany és a kávé…a sütemény…

Jonatán egész halkan, inkább csak magának motyogott. Emma néni egy szavát sem értette. Mosolyogva figyelte a fiú zavarát, aki elindult vissza az ajándékért.

Az este szép volt és meghitt. Emma néni könnyes szemmel simogatta a gyöngysort és úgy viselte, mint valami hercegnő a legdrágább gyémánt nyakéket. Remekül állt neki. A halványkék és opálos fehér apró gyöngyök tökéletesen illettek hozzá és kiemelték apró, csillogó kék szemét. Jonatán boldog mosollyal bontogatta saját csomagját, miben minden évben valami könyvritkaság lapult. Az egyszerű csomagolás mindig valami aranyszínű szalaggal volt átkötve. Az idén is. Kezén rajta maradt a csillogó, olcsó kötöző arany színe. Ujjai között morzsolgatta, hagyta, hogy a csillámpor lehulljon a nadrágjára és beleivódjon kissé a szövetbe. Közben már a könyvet forgatta és egészen halkan dudorászott, szinte csak magának, hogy az asszony ne is hallja.

 

…… Ha hiszel benne, ablakodba járnak,

arany hajukkal hozzád is beszállnak.

Ha hiszel benne, ha hiszel benne,

hozzád is beszállnak.