Egressy utca

Egressy utca

 

 

Esett az eső. Először csak csendesen, olyan kis apró szemekben, majd ezek a cseppek összesimultak és ölelték egymást. Mosták az falu utcáját, a házak tetejét és az ablakokat. A férfi hallgatta az eső hangos kopogását és nézte, ahogy túlcsordul az árkon, mint okádja ki a csatorna a teméntelen vizet. Az ablak korhadt keretén egyre jobban beszivárgott a víz. Apró tócsákat csinált a párkányon, majd utat találva a repedések között a falon át szívódott a mészbe. Megkereste anyja rongyait, mit erre a célra tartogatott és az ablak alá tömködte. Olyan automatikus mozdulat volt ez, amire még gyerekkorából emlékezett. Az anyja mindig így csinálta. Régóta rosszak már ezek az ablakok. Ki kellett volna cseréltetnie, de valahogy mindig elmaradt. Mostanában sosem esett. Amikor itt volt sosem. Majdnem egy éve nem látta az anyját. Akkor karácsony volt. Most lassan beleérnek a novemberbe.

Visszakuporodott az ablak alá. A szék párnája hidegen simult alá. Az eső megállíthatatlanul esett, pont úgy, mint egyszer, mikor még motorral járt. Akkor volt ilyen ítéletidő. Az anyja meleg ruhát keresett, valami esőkabátot is adott rá, mert tudta hiába kérleli, hogy maradjon. Féltette, pedig az út nem volt hosszú a városig, de motoron és esőben veszélyes. Sötét volt akkor is. Nappal és sötét. Az ablakon akkor is épp így csordult végig a víz. Épp így szivárgott és itta fel a fal. Akkor még hófehér volt. Most enyhén sárgás, és a sparhelt felett erősen kormos. Ki tudja mióta nem meszelt már senki. Nem volt hozzá erő, pedig az anyja mindig olyan szépen tartotta a kis házat. Rend és tisztaság uralkodott most is mindkét szobában. A konyha kredencében megcsillantak a porcelánok és a makulátlan csipketerítők fehérje vakított a sötétben. Minden rendben volt, csak a falak árulkodtak az időről.

A férfi kezével végigsimította az asztal vásznát, rajta a terítő kissé félre hajtva, mint mikor valaki enni készül. Pont úgy, ahogy anyja szokta, hogy a damaszt szép maradjon és majd a viaszos vásznat könnyedén letörli. Talán ebédelni készült, vagy vacsorázott még. Nem tudott semmit, hogy pontosan hogyan történt, csak annyit, hogy az anyja nincs többé. Épp olyan csendben és észrevétlen halt meg, mint ahogy élt.

A gyerekkorára gondolt és a halálra. Mikor még olyan megmagyarázhatatlan érzést keltett benne az elmúlás. Ahogy meghaltak a nagymamák, nagypapák és rokonok körülötte. Ahogy ott állt a temetőben az ismeretlen arcok között gyermekként és csak állt a csend közepén, mit megtörtek a halk jajgatások és az elnyomott sírások. Majd a koporsón koppanó kemény rögök hangja és a virágok puha nesze, mit beledobáltak az emberek. Később mikor már olvasni tudott, a koszorúk szalagjait betűzte és ez teljesen elvonta a figyelmét. Próbálta kiolvasni a cikornyás betűket, a fájdalom írta sorokat és a szalag másik felén a neveket. Aztán otthon a lefekvés utáni csendben újra tudott a halálra gondolni. Akkor is, ha nem akart, akkor is ott suttogott a gondolat a fejében. És mi lesz azután? Mi lesz, ha meghalunk?  Ott volt az üres és fájdalmas érzés a gyomrában. Olyan mardosón, mint az éhség és mégis üresebben és fájdalmasabban. Milyen az a végtelen semmibe vezető út, mire a halottak lépnek? Az a soha véget nem érő idő, amit ott töltenek. Ott ahol ő nem járt és nem is tudja, hogy hol van. Ilyenkor nem aludt jól. A dunyha melege elviselhetetlenné vált és vizesre izzadt mindent magán. Reggel már azt sem tudta eldönteni, hogy az izzadtság, vagy a vizelete az miben órák óta fekszik. Csak a szagok árulkodtak egyikről, vagy másikról. Anyja ilyenkor megsimogatta kócos haját, csendesen vizet melegített. Ágya mellé már oda is készítette a tiszta ruhát, mint aki az éjszaka minden lépéséről és álmáról tudott. Nem szidta meg, nem kérdezett csak mosolyogva nézte a vézna gyereket és mikor az a szemébe nézett pontosan tudta, hogy az anyja minden, de mindent tud a halálról, csak még nem mondhatja el. Talán majd később, hisz mindig azt mondta neki, hogy a kérdéseinkre mindig időben kapjuk meg a választ. Csak, hogy ő sosem kérdezett és a válaszok mégis mindig jöttek és valóban mindig időben. Anyja pontosan tudta, mit mikor kell elmondania. A halál még nem volt itt. Isten sem. A kereszt is csak egyszerű fadarabként csüngött számára a falon. Aztán mikor megjött számára isten, vele megjött a halál is. Akkor lehetett beszélni róla, mikor már elérkezett az idő. Vagyis mikor anyja úgy gondolta. Amikor pedig már értette és végre megpihenhetett volna benne az érzés, akkor felborult minden.

Apja nem sokkal később, fiatalon és erősen elment mellőlük. El arra a sejtelmes útra. Akkor tudta csak meg, hogy az eddig érzett űr és fájdalom, mit a halál hordoz magában, valami egészen mást is hozhat. A szegénység úgy tört be otthonukba, mint a jeges fuvallat. A temérdek háztáji munka egyik pillanatról a másikra szakadt a nyakukba. Anyja pedig derekasan helyt állt. Ő pedig próbált lépést tartani vele és az iskola mellett úgy segíteni, ahogy apjától tanulta. De belőle hiányzott az a kitartás, a föld szeretete, az a tébolyult szerelem, mivel az apja a család csekély, de annál dúsabb birtokát szerette. Benne más volt. Éles eszében már valami egész más vegyületek keringtek. Ő a földben nem a szabadságot érezte, csak valami köteléket, mi elszakítja a várostól és a tudástól fosztja meg. Orrában nem érezte a széna édes illatát, mit az állatok elé vetnek, csak a bűzös trágya maradékát. A határban a kócos vetés és benne a pipacsok pirosa, valami esztelen rendetlenségként hatott rá. Ő nem a föld gyermeke volt. Neki innen menni kellett. Olyanná válni, kinek van. Olyanná, kinek a pénz hatalom lesz a kezében. Olyanná, aki adni is képes, de nyomorogni képtelen. Az anyját pedig úgy akarta tudni, hogy sose keljen többé kettő helyett dolgoznia.

Az elmúlt évtizedek meg is hozták mindezt. Az anyja azonban az maradt, aki volt. Ott, ahová született, ahová tartozott. Itt érezte jól magát és fia minden támogatása ellenére itt maradt a faluban. Egyszerűen élt, kevés állattal és már csak aprócska földdel, de élt. Ő itt volt boldog.

Ahogy kezével újra és újra végigsimította, majd megigazgatta az abroszt, ezek régi képek peregtek elé a múltból. Merengve hallgatta az esőt, mi egy kissé csendesedett, de meg nem állt. Az ablak alatti rongyok megteltek vízzel. Oda dagadtak az ablak rései közé és átengedték az őszi esőt. A férfi csak nézte a szétázott rongyokat, mint aki azt sem tudja mihez kezdjen velük. Az ajtó előtt topogó csizmás lábakra eszmélt csak fel, és a szomszéd Mária néni érces hangjára.

- Jó estét fiatalúr! Ej, hát itt már minden csupa víz. Ó, hát az anyja is éppen így csinálta, csak épp ki is kell ám csavarni és cserélni a rongyokat. Így ni, látja fiatalúr! Nem ám csak nézni, ahogy esik befelé.

Azzal fogta és kicserélte, szárazat rakott a helyére.

- Hoztam valami kis harapni valót is – szólalt meg ismét. – Bár van még itt a kamrában minden, de egy kis meleg leves jót tesz.

Azzal felhajtotta a terítőt és tálalt a férfinak. Az pedig hagyta és tehetetlenül nézte az asszonyt, ahogy szorgoskodik körülötte.

- Aztán meddig marad a fiatalúr? – kérdezte csendesen.

- Azt sem tudom melyik fiókba tartotta anyám a kanalat – szólalt meg a férfi.

- Hát, jó rég nem járt már itt, de a kanál az mindig is a helyén volt. Itt, ni! – matatott a kredencnél az asszony. – Mit is mondott…marad? Mert tudni kéne, a fa is kevés…hordani kéne be.

- Nem terveztem – válaszolt kurtán a férfi és belekóstolt a levesbe.

Hangtalan evett. A kanál szinte alig ért a tányérhoz. A leves minden melege és íze szétáradt a testében. Szemét néha lehunyva átadta magát az épp puhára főtt zöldségnek és a házi tészta roppanós élményének. Pont ilyen volt az anyjáé is. Sosem vett bolti tésztát. Épp ilyen sárga volt a leves és épp ilyen ízes.

Az asszony hagyta enni. Hagyta, hogy a gondolatok együtt emésztődjenek az étellel. Csak mikor az asztalt leszedte, akkor beszélgettek újra.

- Holnap után lesz a temetés. Az anyja mindent elrendezett.

- Nekem kellett volna…elrendeznem. Ez az én dolgom lett volna – szólt fejét lehajtva a férfi.

- Ugyan, fiatalúr! Tudja milyen volt az anyja. Szerette a dolgait maga intézni.

- Nem voltam sosem itt. Hogyan is lehetett volna másképp.

- Akkor marad szombatig? – kérdezte újra halkan az asszony.

A férfi nem szólt. Fejét elfordítva bámult ki az ablakon. Talán a szégyen, talán a lelkiismeret mardosta, vagy csak az esőt szerette nézni. Az asszony várt kicsit, összepakolta az edényeit és elment. Tudta, ha füstöl a kémény marad, ha nem hát elment. Ha a kocsi morranását hallja, akkor elment, ha csend van, akkor maradt. Nem kell itt kérdezni. Ha meg nem gyújt be, hát meg akkor sem fagy, ha nem szól, hogy éhes éhen sem marad.

A férfi még órákig nézte az esőt. Lassan állt el, de addigra leszállt az este. A másik szobába begyújtott. Tudta, hogy maradni fog. Ott volt a vetett ágya épp úgy, mint mikor gyerek volt. A dunyha befedte az egész ágyat, maga alá temette a vánkost. Tetején a régi rózsás, rojtos terítő. A komód tetején fényképek. Régi és új fotók. Az apja, az anyja. Valami régi közös, kis rövidnadrágos nyári kép. A szülei esküvői fotója és annak párja a falon. Alatta egy egyszerű kereszt. Anyja ágya mellett a kisszekrényen az érettségi fotója és az üveg alatt mellé dugva a diplomaosztón készült apró fotó. Az ágy szélén ülve csak forgatta az ódon keretben a képet. Az üveg másik oldalán anyja kézírása a kép hátoldalán. A kisebb fotó eltakarta kissé a feliratot. Szétszedte. Csak egy dátum volt rajta és egyetlen szó: „kisfiam”. Visszatette épp úgy, ahogy volt. Megigazgatta a csipketerítőt. Rakott még a tűzre. Pont, ahogy még az anyjától tanulta. Száraz nagyobb fákat alulra, hogy később is legyen meleg. Apróbbakat a tetejére, hogy hamar lángra kapjon. Résnyire nyitni a kisajtót és majd gondosan bezárni, hogy sokáig kitartson a fa.

Nem tudta mi lesz a házzal. Nem érhet sokat, de a telek már igen. A földet hamar megvennék. Jó helyen van, közel a városhoz. Mindenki menekül onnan. Menekülnek a csendbe, a friss levegőre. Csak ő szereti a várost, annak minden zajával és mocskával. Talán maradhatna. A gondolat, hogy itt éljen, valami jóleső izgalommal töltötte el. A házat felújíthatná, vagy le is bonthatná. Öreg ház. Nem érdemes bajlódni vele. A ház hiánya újra elbizonytalanította. A ház hiánya. Hiányzik neki a ház, vagy csak szentimentális lett, ahogy öregszik.

Még nem volt fáradt. A levestől hamar éhes lett. A kamrába benyitva orrát megcsapta a füstölt kolbász és szalonna jól ismert illata. Szeretett a kamrában lenni. Csak úgy besettenkedni és keresni valami csemegét. Valami apró maradékot, vagy szelni a szalonnából vagy a kolbászból épp egy csipetet. Vagy keresni valami finom tészta maradékot vasárnapról. Abból a kissé citromos ízűből, vagy a baracklekvárral töltött hájasból.  Vagy csak beleszagolni a füstös illatba.

A villanykapcsolót kereste. Már olyan régen volt itt, így elfelejtette, hogy a felakasztott deszka épp eltakarja kicsit. Az égő spórolósan gyenge volt. Halványan világította meg az apró kamrát. Minden katonás rendben állt a polcon. A befőttek felcímkézve, a száraztészta tiszta vászonnal letakarva. A füstölt dolgok a rúdon szép sorba. Minden a helyén volt. Mégis valami folytonos hiányérzet, motoszkált a férfiban. Olyan idegennek hatott minden mi ismerős. A torkában a gombóc, mit az anyja egyszerűen csak „sírásgombócnak” hívott, ott feszített már órák óta. Ettől zavarba jött. Nem szokott sírni. Nem sírt sokat még gyerekként sem. Nem kellett.

Nem vett le semmit a polcokról és nem vágott semmiből sem egyetlen darabot sem. Csak nézte és már érezte is az ízeket a szájában, de a gombóc nem engedte, hogy egyen is.

Úgy aludt el a fűtött szobában és a dunyha melegében, mint gyerekkorában. Gyorsan és nagyobb részt álomtalanul. Néhány óra volt csak hajnalig. Korán kelt és vissza is indult a városba. Dolgoznia kellett.

Előtte még gondosan beágyazott, megpiszkálta és eloltotta a tüzet. A konyhában a víz jéghideg volt. Frissen tartotta, míg kávéhoz jutott. Írt még néhány sort Mária néninek. Behajtotta az ajtót, a kulcsot belülről a zárban hagyta.

Szombaton tervezte, hogy visszajön. Csak a temetésre. Előbb semmiképp, mert nincs rá idő. Az út száraz volt. A szél felszárított a rengeteg esőt. A kocsi szépen duruzsolva, lassan haladt a város felé. Nem sietett. Volt idő bőven. Kilenc előtt nem történik semmi. Megfürdik, reggelizik valamit és kell egy jó kávé. Aztán majd megtervezi, hogy legyen. Szombat délutánra mindent elrendez és visszajön. A ház dolgában is intézkedik. Mária néni, ha kell, gondját viseli egy darabig mindennek. Egy darabig. Aztán itt lesz majd és segít. Igen. Már pénteken este vissza tud jönni. Már pénteken.

A tegnapi „sírásgombóc” újra a torkát feszítette. A gondolat, hogy már pénteken újra jöhet, pedig mosolyra késztette. A felkelő nap élesen sütött a szemébe. A napszemüveg sokat takart az arcából. Jó nagy lencséi voltak és jó sötétek. Mire a könnyei végig gurultak az arcán, már alig látszott belőlük valami. Sósan és gyorsan száradtak a meleg autóban.