Bárcsak láthatnál

Bárcsak láthatnál

 

 

 

Azon a napon mikor először vették le a kötést a szememről semmi nem történt. A professzor azt mondta ne is számítsak még semmire. Ne rémüljek meg a változástól sem, de ne csalódjak, ha minden ugyan olyan lesz. A kísérleti programra magam jelentkeztem, így csak magamnak tehettem volna szemrehányást, ha balul sül el a dolog. Nem nagyon volt veszteni valóm. Ennél jobban nem látni már úgy sem lehetett. Talán ezért választottak engem. Talán mert őrültebb és bátrabb voltam mindenkinél.

A tavasznak először mindig az illatát éreztem, aztán a melegét. Látni nem láttam. Ez volt az az évszak, ami a legintenzívebben hatott az érzékeimre. Hatalmas gesztenyefák voltak az udvarban, de ezek virágai még várattak magukra. Bokrétáikat később bontogatták, minek látványára már alig emlékeztem. Volt ott bőven más virág a bokrokon, minek illata beáradhatott a nyitott ablakon. Olyan régen éltem már az ódon falak között, már majd két évtizede. Ezek a fák és bokrok, mind velem öregedtek. Ők hatalmasak lettek, terebélyesek én meg egyszerűen csak felnőtt.
Hét éves koromból megmaradt emlékekből építhettem fel csak a világot. A többit az érzékszerveim pótolták. Az intézetben ért a baleset, a hol születésem óta éltem. Nem nagyon emlékszem már rá és arra sem, hogy hogy jutottam ki az autók közé. Egyszer csak kint voltam, majd valami csattanás és sötétség. Ahogy mesélték könnyen viseltem, viszonylag hamar gyógyultam. Pár hónap múlva, felépülésem után, költöznöm kellett. Költözni oda, hol mindenki mást ez a sötétség vett körül.
Itt élek és dolgozom és remek kis hely ez. Leszámítva, hogy néha beleütközik az ember ebbe-abba és elnézést kér, aztán nem szól vissza senki. Kitapogatom és csak valami oszlop, vagy székláb, pedig minden olyan tágas és jól megközelíthető. A könyvtár persze egy kicsit kivétel. Ott már szűkösen vagyunk, de a legcsendesebb hely a világon. Itt töltöm a napom nagy részét és kollégámmal azon vagyunk, hogy mindenkihez eljusson a sok csodaszép történet. Azokhoz is, kik a betűket az ujjaikba bújtatják. Mikor a Braille írásra oktattak akkor gondoltam még efféléket. Az első évek nehezek voltak. A sötétség nem a legrosszabb, amit átélsz. Nem az a legszörnyűbb, hogy tágra meresztett szemmel kutatsz a világosság után, hanem a magányosság. Az a fajta űr, amit nem tölt ki semmi és senki. Az elveszett látványt követi ez a fajta egyedüllét. Ezzel a legnehezebb megküzdeni. Nem tudom kinél meddig tart, de nekem akkor kisgyerekként egy örökké valóságnak tűnt. Aztán ahogy szép lassan feltárul újra a világ és szétterül a kezed között, a füledben és az orrodban, olyan más lesz minden. Olyan mintha újra látnál, csak másképp. Hirtelen minden szép lassan a helyére kerül és a fény ott cikázik az agyadban, csak nem a szemed közvetíti, hanem a bőröd, az apró kis csontok a füledben.
Érzékenyebb lettem mindenre és olyan dolgok jutottak el hozzám, amikről nem is álmodtam. A zongora volt a legújabb és a legidegenebb dolog, de vele a zene teljes mélységében az enyém lehetett. A tanulás is könnyedén ment, az első évek nehézségeitől eltekintve. Így lehettem könyvtáros itt az intézetbe és szerezhettem úgy diplomát, hogy szinte észre sem vettem. Az évek repültek. Szépek voltak, talán a legszebbek.  

 

A fiú, aki folyton kötözött nagyon kedves volt. A keze meg annyira selymes, hogy sokáig azt hittem, nincs is rajta kesztyű. Aztán csalódnom kellett, mert volt és pusztán a gumikesztyűn átsütő melegség okozhatta a kellemes érzést. Biztos izgult, hogy mit talál a kötés alatt, mert annyit matatott és olyan finoman, néha kicsit sután csinálta. Bár lehet ezt így kellett. Hetekig valóban semmi nem történt. Kötözésről kötözésre jártam és vártuk a változást. Egy különleges eljárással és a chippel, amit a fejembe ültettek, stimulálni kellett volna azokat az idegeket, amik láthatóvá tették volna a dolgokat a szemembe, vagyis az agyamba. Úgy próbálták elmagyarázni, hogy értsem. Péter, a kötözős kedves fiú pedig még szolgált némi információval, de a végén mégis a könyvtárat kellett bújnom és felelevenítenem anatómiai tudományomat. Ez az eljárás azonban nagyon új volt és az információ, mihez hozzá tudtam jutni, valóban kimerült a szem anatómiájában.
Türelmes voltam. Szép lassan tárult fel előttem a világ. Először csak valami elmosódott kép, valami halvány körvonal. A fény lassan és mégis erőteljesen áradt szét a fejemben. Majd szépen kikristályosodott minden. Olyan erővel habzsoltam a képeket, hogy estére már iszonyú fáradt voltam. Vacsoránál sokszor már kezemmel takartam a szemem, vagy csukott szemmel mászkáltam. Fájt már a fejem a temérdek információtól, de én mindent látni akartam. Mindent. Az volt az érzésem, hogy valamiről lemaradok. Nem lesz elég időm látni.
A professzor és Péter ujjongtak. Vagyis Péter. A professzor úgy könyvelt el, mint egy sikeres kísérletet. Nem lelketlenség volt ez, csak Ő afféle tudós ember volt. Én nem Emma voltam a meggyógyított lány, hanem a valahányadik kísérleti patkány helyett egy fejlettebb egyed. Szám szerint az első, de akkor is csak egy egyed. Egyeske. Persze sosem hívott így, de a patkányait is csak beszámozta. Engem nem zavart, mert a sikeres felépülésem után már egyre kevesebbet találkoztunk. A felépült egyedekkel a kedves kötöző fiú tartotta a kapcsolatot. Valójában nem is egy ápoló fiú volt, hanem egy komoly és rém törekvő tudósocska. Az egyetemi tanulmányai során kerültek közelebbi kapcsolatban a professzorral és már közel két éve ezen a projekten dolgoztak. Sikeresen. Legalább is csodás felépülésem ékes bizonyíték volt erre. Valahogy azt gondoltam, hogy majd szétszed a sajtó, vakuk villogásában töltöm napjaim, de semmi nem változott. Nem mertek előrukkolni a sikerrel. Ez még egy nagyon titkos valami volt. Egyedüli fejlett egyedként élvezhettem a sikert és részesülhettem újra abba a csodás dologban, hogy látok. Titkolni persze nehéz volt, mert a környezetem pontosan tudta, hogy mi történik, de miután minden eset más volt, sajnos tudomásul kellett venniük, hogy ez most csak nekem járt. Csak egyedül nekem, minden kudarcával együtt. A záradékban felhívták arra is a figyelmemet, hogy esetleg nem lesz sikeres a beavatkozás. Más egyéb információ pedig nem állt rendelkezésünkre.
Felépülésem után is az intézetben maradhattam és tovább dolgozhattam, mint könyvtáros. Elég volt feleleveníteni látó olvasásomat és így mindenki segítségére lehettem. Olyan ez, mint a biciklizés. Sosem felejted el.
Életem egyéb fordulata Péter volt. Valamiért nem csak a kötéseket szerette cserélni a szememen, hanem engem is megkedvelt. Még úgy vakon is furcsa volt a nekem szánt sok figyelem. Bevallom nagyon jól esett és nem is értettem félre. Azaz mégis, mert nem csak a kísérletnek szólt, hanem nekem. Emmának, a vak lánynak. Bár Ő annyira hit benne, hogy sikerül, mint talán senki.
Óvatos szerelem volt a miénk. Azért óvatos, mert számomra ismeretlen és félelmetes érzés volt. A látás maga semmi, a szerelem útvesztőihez képest. Úgy simultam belé és vesztem el az érzésekbe, mint kislány koromban a sötétségbe. Mégis biztonságban éreztem magam. Nem magányos elveszett kislány voltam, csak valami új és már látható dolog lehetett az enyém.
Nem akartam megváltoztatni semmit az életemben, de egy idő után azt éreztem, hogy kiszorulok az intézetből. Mintha már nem tartoznék oda, a láthatatlanok világához. Mintha sokkal inkább tartoznék Péterhez és az Ő világához. Valakihez, aki megszállottan dolgozik azon, hogy mindenki fényben élje le az életét. Ebben a hajszolt és magányos munkában pedig mindig én lehettem a fény akkor is, amikor egyedül feküdtem az ágyunkban és Ő eszeveszetten írta a feljegyzéseit. Ezekért az ihletett éjszakákért kárpótolt a nappal. Azokon a napok, mikor megmutatta nekem újra a világot. Tudta, hogy őrülten habzsolom a képeket és egy idő után furcsa mód nem is ellenkezett, hanem Ő maga akart már mindent megmutatni nekem. Hagyta had szívjam be magamba az újat és had készítsek ezernyi képet a szememmel, mert meg akartam jegyezni mindent. Úgy raktároztam el az összes képet, hogy az album, mit a fejemben összeraktam, bármikor fellapozható legyen.

                A patkányok közül néhány meghalt. Én éltem, de az összefüggéseket kerestem. Még élniük kellett volna, a koruk nekem nem volt elég bizonyíték. A patkányokat azért kedvelik a kísérletek során, mert anatómiájuk nagyban hasonlít az emberéhez. Azon kívül persze olcsó, szapora állat és talán kevésbé kedves. Életkora 2-3 év és ezalatt leél egy emberöltőt. Vagyis még nem öregedhettek meg. Még élniük kéne és tökéletesen látniuk.
A patkányok halálát titok lengte körül. A tényt is, hogy kimúltak és a miérteket is. Egészen az én kedvenc patkányom haláláig, akit rendszeresen látogattam. Az életkorát hirtelen meghamisították, így bizonygatva, hogy ez a halál oka. Péter pedig egyre több időt töltött a laborba és egyre több éjszakát szentelt a jegyzeteinek. Nem tűnt feszültebbnek, inkább csak elfoglaltnak. Állapotom egyre jobban érdekelte a professzort, így gyakrabban találkoztunk. Nem beszélt sokat, de a vizsgálatok és az érdeklődés irányomban kissé furcsa volt.
Jól éreztem magam, látásom nem romlott, csak a fáradtsággal volt nehéz újra megküzdenem. Ugyan azt érezem, mint a felépülésem legelején. Az információk, mit a szemem juttatott el az agyamba, nagyon kimerített. Olyan érzésem volt esténként, mintha lefutottam volna a maratont, minden előzetes edzés nélkül. Nem a légzésem akadt el, hanem ólmos fáradtság nehezedett rám és minden tagomra. Az alvás pedig ennek ellenére egyre nehezebben ment. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a helyzetnek, de kíváncsiságom növekedett.

Péter jegyzetei nem voltak eldugva. Ott hevert folyton az asztalán minden irata. Kivéve egy kis személyes naplószerű könyvecske. Ezt néha magával vitte. Jegyzeteket készített még a laborban is. Nem értettem a tudományosan megfogalmazott írásait, de ez a könyv, ez valóban inkább naplóként működött. A tartalmát alig tudtam kibetűzni. Péter betűi csodásak voltak, szépen olvasható, díszes betűkkel tűzdelt sorok. Egyszerűen csak nem láttam őket jól. Az apróbb betűk szétfolyósodtak és darabokra estek egyik pillanatról a másikra. Én pedig erőltettem és titkoltam mindezt. Kezemben tartva a könyvet, igyekeztem olyan távolságra tartani, hogy még be tudjam fókuszálni az írást. Olvastam és faltam minden egyes sorát. Olyan volt ez a könyv, mint egy titkos záradék. Az a pici apró betűs rész, ami kimaradt a szerződésből, vagy csak egyszerűen akkor még nem tudták odaírni. Nem volt elég adat.
Pontosan le voltak írva a patkányok tünetei. Azok, amik mérhetőek voltak, és amik szemmel láthatóak. Pontosan tudtam mi vár rám. Azt azonban nem, hogy a sötétség nálam mikor következik be és azt sem, hogy túlélem e. A patkányok halála valóban úgy tűnt, hogy nincs összefüggésbe a chippel, de ez nem minden esetben volt egyértelmű. Az sem, hogy látásuk mennyre veszett el, vagy maradt e valami belőle.

                Az enyémből néhány nap alatt semmi. Akkor már nem tudtam tovább titkolni a helyzetet. Kapcsolatom nem változott sem a külvilággal, sem Péterrel. Minden visszatért oda ahonnan elindult. Sötétben voltam újra. Ott ragadtam benne, de valahogy nem éreztem már kitaszítottnak magam. Minden olyan volt, mint régen csak megtelt az albumom. Tele raktam a kimaradt évekkel. Olyan fotókat ragaszthattam bele, amiket sosem készíthettem volna el. Nem voltam csalódott, szomorú, csak Pétert féltettem. Nem akartam, hogy így keljen velem élnie. Nem beszéltem róla. Vele sem beszéltem. Összepakoltam és egy év után visszaköltöztem az intézetbe. Visszakaptam a régi szobám, a régi életemmel. A láthatatlan életemmel.
Péter döbbenetét hűlt helyem láttán csak az Ő beszámolójából tudtam meg. Még aznap. A sosem veszekedő, türelmes és higgadt tudós ember eddig sosem hallott monológot adott elő. A tükör elől eltűnő női holmik, az üres szekrény és személyem hiánya valami egészen új oldalát vetítette elém. Láthatatlan szónokként ott állt előttem és olyan volt, mint egy hős szerelmes lovag. Én pedig végig hallgattam és birkóztam szavaival.
Honnan is tudhattam volna, hogy a szerelem nem a szememnek szól. Honnan is láthattam volna, hogy Ő már akkor is, mikor én még vakon és kötéssel a szememen, hogy Ő már akkor is. Mert vak voltam én, de nem a szemem volt az, hanem ott belül, ott kellett volna éreznem az Ő szeretetét. Én pedig nem értettem meg. Nem értettem, hogy a finom ujjak, mik a kötésem cserélték nap, mint nap valójában már akkor a szívem simogatták. Mikor láttam sem láttam. Azt hittem csak látónak szól a látó szerelem. Nagyobb vakság volt bennem, mint a sötétséggel ölelt napjaimban.
Péter pedig nem élhetett az én szerelmem nélkül. Neki arra volt szüksége, hogy a lényem vegye körül. Nem kellett látnom, csak a kezem kellett kinyújtanom felé. Elég volt a sötétben, ha az ujjaim szerették. Neki bármi elég volt, csak el ne vesszen a hangom és úgy nézzek rá, ahogy mindig. Pont úgy mikor a kötést cserélet a szememen. Kellettem neki ahhoz is, hogy dolgozhasson. Éjszakába nyúlóan és fáradhatatlanul. Úgy, hogy hajnalban én üljek ott vele, és ha végleg kimerült én hívjam ágyba és én bocsássam meg neki a nélküle eltöltött éjszakákat. 

                Egyetlen különleges tulajdonságom volt. Olyan tulajdonság, amivel nem bírnak a vak emberek. Nem tudnak úgy senki szemébe nézni, hogy valóban belenézzenek. Nem látják a másik szemét, csak érzik a jelenlétét. Próbálják fejük fordítani feléjük és belőni a helyzetüket. Ez így teljesen normális. Ezt csinálom én is. Péter szerint azonban, bennem valami nem működik normálisan. Olyan mintha pontosan tudnám, hogy hol a szeme. Az Ő szeme. Akkor is tudtam ezt, amikor még a kötéseimet cserélgette és várta, hogy felderengjen előttem a nagyvilág. Olyan áthatóan néztem a szemébe, hogy folyton zavarban volt. Félt, hogy belé látok. Félt, hogy kilesem a titkát. Azt a kis titkot, hogy belém szeretett. Belém és velem a láthatatlan életembe, azzal az örök reménnyel, hogy hamarosan újra láthatom Őt.