rigo.evelin blogja

Szia!

Az én nevem Rigó Evelin. 16 éves vagyok. Hobbim nagyon sok van, pl. vers és könyvírás. Jelen pillanatban Barátság a síron túl című könyvemet írom. /Kisebb, nagyobb sikerrel/ Dixgráfiám van ami helyesírási problémákat és betütévesztést takar. Próbálom legyürni, talán majd 1x sikerül :) Ezúton is szeretnék elnézést kérni a helyesírási hibákért. Igyekszem javítani őket. Remélem a könyvem olvasása közben sikerül el repítenem Téged egy más világba. 

Élvezetes olvasást kívánok!

Üdvözlettel: Evelin

Barátság a síron túl

Tartalom:

"Kinnt ülök a temetőben a csendes sírok között. Egy hideg fuvallat végigrázza a testemet. Tudom, hogy nem kell félnem és tudom,hogy szellemek igen is léteznek." 

Ez a könyv Elisről és Sararól szól. Örök barátságot kötnek, s mivel Sara egy szellem lány, barátságuk híd az élők és holtak között. Együtt kell átvészelniük a zord világot ahol látszólag nincs helyük. Bonyodalmak és szerelmek körbe övezik őket. Valyon képesek lesznek harcolni magával a világgal? 

Kiderül amint elolvasod! 

Hihetetlen, de rájöttem. A név: Sara. És a dal, az eső cseppek kopogása. Lesett és mondhatom elég nagyot koppant. Lefekvéshez készülődtem, mikor megtaláltam a kedvenc könyvem a városi legendáról. „Az sötétség dalos madara”. Elolvastam újra, hisz a borzongást nagyon szeretem. Meg ált bennem a vér is. Egy szellemmel diskuráltam. Egy egész éjjeli gondolkodás után úgy döntöttem felkeresem és segítek neki. Magányos, elhagyatott, ja és nem utolsó sorban halott.

Hallom a dalt és követem. Egyre hangosabb és hangosabb, mígnem egy sötét utcába érek.

–Sara! Hahó! Itt vagy?

Kiáltom teli torokból. Suttogó hangon válaszolt:

–Itt vagyok igen.

–Figyelj, beszélnem kell veled. Ráérnél és végig hallgatnál úgy hogy közben nem válsz köddé?

–Ha csak eljössz velem valahová.

Nem tudom miért, de rosszat sejtek, de az agyam nem kapcsol és elindulok Sara után. Szaladok utána, utcákon, autók között át. Sejtem merre tartunk. Át viharzunk a parkon. Végre a temetőhöz érünk. Lelassít, és mint egy királynő az udvari nép között, figyelmet és csendet parancsoló testtartással, végig sétál, úgy ő is a sírok között lépked. Nem is tudom, mintha levegőben lenne, de még is a lába érinti a talajt. Leül egy apró sírkőre. Nevet belepte már a moha. Pár perc múlva megszólal:

–Ez az én sírom.

–Tudom.–válaszoltam, mély és őszinte bánattal–Erről akartam veled beszélni. Hallgass végig kérlek.

–Bízom benned, hallgatlak.

Lassan és érthetően elmondtam neki a históriát és hogy hogyan jöttem rá,hogy ki is ő valójában. Türelmesen végig hallgatott. Mély sóhaj után megszólalt:

–História igaz, habár nem mondott el mindent. Nekem is voltak barátaim. Játékaim, pajtásaim. Mígnem végig kellett néznem édes anyám halálát, majd édes apám depresszióját. Édes apámnak, anyám halála után megszűnt minden. Én sem léteztem már. Öngyilkos lett, itt hagyott egyedül. Egy darabig még megéltem. Édes anyám altatóját énekeltem minden este. Aztán az egyik éjjel, temetőbe indultam imádkoztam édes anyámék sírjánál. Követett valaki. Egy fiú volt. annyi idős lehetett, mint én. Úgy 11 év körül. Oda jött hozzám, adott egy szelet kenyeret és meleg ruhát. Az óta a nap óta minden nap találkoztunk. Beszélgettünk, viccelődtünk…

Most az emlékek tengerébe meredt, szeme csillogott és láttam rajta szerette ezt a fiút.

–…Carlosnak hívták. A szeme gesztenyebarna volt. Egyszer csak nem jött többé. Kerestem mindenhol, végig jártam azokat a helyeket ahol együtt voltunk. Eltűnt. Míg vele voltam a fájdalom csillapodott. Egyik éjjel, vele álmodtam. Láttam, hogy jön, felém átölel és elmegyünk. Akkor haltam meg. Megfagytam a zord télben.

Szemem sarkában egy könnycsepp van. Láttam Sarat, hogy a korához képest igencsak érett. Tudott mindent a szerelemről. Nem tudtam vissza fogni magam és kinyögtem egy kérdést:

–Miért nem mész a szüleidhez? Miért nem lépsz tovább?

–Azóta is őt keresem. Beleszerettem. Még érzem, hogy itt van és vár rám.

Hatalmas szavak egy ilyen csöpp kislány szájából. Megható még is itt legbelül megrémít. Szerelem. Nekem olyan megfoghatatlannak tűnik, de ő már érzi. Nem csodálom vagy 100 éve halott. Máslány ilyenkor már vagy 3 gyermeket nevel.

–Sara, mi van, ha már meghalt? És csak rád vár a szellemek világában? Nem lenne érdemes megnézni?

–Későre jár Elise. Haza kell menned.

Ezek után Sara eltűnt.

Magányosan baktatok hazafelé. Este 11 óra. Mit fogok én még ezért kapni. De legalább már értem, hogy miért ragadt itt. Carlos miatt. Erre aztán mondhatjuk, hogy halálos szerelem. De még mindig aggódom miatta. Holnap korán reggel megkeresem. Remélem nem haragudott meg rám.

 Mostanában SENKI nem fél a szellemektől. Pedig léteznek, ott bujkálnak a minden napi emberek között. Kétségbe esetten keresik a családjukat. Nem látják fényt, és csak kóborolnak. Ez a történet egy kislányról szól.

Arról a kis lányról, aki sötét sikátorokban bujkál és mindben éjjel hallani fájdalmas sírását. Az elhullajtott könnycseppek hangja mintha ólom golyók esnének az alumínium ablakpárkányra. Mindenki hallja. Mikorra már abba hagyja a keserves sírást és csend telepszik a városra, csontig hatoló fájdalmas kiáltás… Minden éjjel ilyen. Nem látod, de érzed, hogy ott bujkál. Érzed a hulla és egy jó minőségű olasz parfüm keveredését a levegőben. Elkábít, émelyítő. Nem tudod ki ő és mit keres. De érzed, hogy fél.

De ő sem volt mindig ilyen. Halottam valahol, hogy ez a lány gyönyörű szép volt. Hangja elvarázsolta az egész várost. Lányt Saranak hívták. Sajnos szülei hamar meghaltak így koldusbotra került. Télen, nyáron utcákat járta és énekelt.  Ám mikor, minden ember botfüllel járt kelt. S nem értékelték csodás hangját.  Élelem és meleg ruha híján, megfagyott a zord téli szélben. …

Ez egy városi legenda. Imádom ezt a könyvet. Elszomorít, megbabonáz, elvarázsol. Elise vagyok 16 éves. A méhéken kívül semmitől sem félek. Az ilyen szellem históriák is csak arra jók, hogy borsódzón valamitől a hátam. Angyalok városában élek. Egész környéket ismerem. Sehol nem találtam meg eddig ezt az utcát. Valószínűleg nem is létezik…

Furcsa dolgok történnek mostanság. Furcsa neszek. De biztos csak én reagálom túl. Minden este a kislány története jut az eszembe. Egyik este, eső zuhogására keltem fel. A vízcseppek hangja mintha ólom cseppek lettek volna, és az ablakpárkányon dobolnak. Furcsálltam, hogy reggel az esti vihar nyomát sehol sem láttam.

Szombat van. Egy kicsit el elaludtam. Gondoltam, elmegyek sétálni. Utam egy sikátorba vitt. Minden félelem nélkül végig sétáltam rajta. Csodálatos dalt halottam. Körülnéztem. Sehol senki. Furcsa. Mentem tovább. A dal erősödött, de még mindig senkit nem láttam. Majd ahol a dal a legerősebb volt, láttam a sarokban egy kislányt. Szeme kékvolt. Sugárzott belőle a szomorúság. Oda akartam sétálni, hozzá, de… de eltűnt. Talán megijesztettem. Másnap újra arra jártam. A dalt halottam, de őt sehol nem láttam. Majd egyszer csak előjött. Gyönyörű szőke haja lehet, de a kosz és régimódi főkötője eltakarta. Szeméből még mindig a szomorúság áradt. Megkérdeztem tőle, hogy hívják. Ám felelet helyett egy dalt kaptam. Újra megkérdeztem. Halk, simogató hangján válaszolt. Saranak.  Majd eltűnt.

Egész éjjel az a csodálatos dal járt az eszembe. És a név. Sara. Olyan ismerős, de nem ugrik be honnan. Megint esőre keltem, újra az a kopogó hang. Soha nem volt még ilyen. Felkerestem újra azt az utcát, Sarat kerestem. Ott volt.

–Szia, Sara.

–Szia.

–Az én nevem Elise. Itt lakom nem messze. Gyönyörűen énekelsz.

–Köszönöm.

Hangja bánatos volt. Mintha máshol járna, de még is itt van.

–Te merre laksz?

–Ahol éppen kedvem tarja.

–Értem. Most mennem kell haza, de még találkozhatunk? Merre keresselek?

–Dalomat messze viszi a szél. Ahol a leghangosabb, ott találsz meg engem is.

Ezzel eltűnt. Megbabonázott a jelenléte. Nyugalom áradt végig a testemen, mikor vele beszéltem. Csak tudnám honnan ilyen ismerős.