Lillusz Beretkusz blogja

Rossz kor

Azt hallottam a minap,

hogy a múltban élek.

Ezt gondolják sokan,

és talán igazuk van.

 

Talán tényleg rossz korba

születtem?

Mert itt nem érzem jól magam –

lehet, évekkel ezelőtt kellett volna élnem.

 

Esetleg a középkorban,

a sok lovag között.

Sötétnek mondják manapság már,

mert sokan nem veszik észre az értékeit.

 

Vagy a nagy világháborúk idején,

kiálltam volna az országunk, az emberek

jogaiért a világgal szemben,

és védtem volna mindenkit. 

 

De én mégis ide születtem.

Ide, hol mindent gyaláz az

emberiség. Ide, hol mire megtalálod

a társad magad mellé, már el is veszítetted.

 

Ide, hol ha csak egy kicsit is másmilyen vagy,

nem illesz a nagy közösségbe.

Ide, hol talán már nincs is miért harcolnom,

mert elveszett a világ az emberek butasága miatt.

 

Eltűntek azok az értékek,

amik régen még fontosak voltak,

nincs semmi már, csak a rohanás,

és az idő csak telik, egyre gyorsabban.

 

Legközelebb talán jó időben,

jó helyre születek, hogy céljaimat, álmaimat

megvalósíthassam könnyen

és nem kirekesztve a tömegek által.

 

2007.10.30. 

 Első vita önmagammal

Hazudott nekem, egyszer csak,
de hazudott, máskor is megteszi,
nem kellene bíznom benne,
de mégis, valami hívogat hozzá...

Dehogy hazudott, végig őszinte volt,
igaz, egy időre talált mást, valaki jobbat,
de nem hazudott, igazat mondott,
megbízok benne, megérdemli,
hívogat és szeretget, szükségünk van a másikra,
te hazudsz, ha hazugnak nevezed...

Hogy micsoda? Elkábított tán
valami szerrel a gazember, hogy
ilyeneket beszélsz, te bolond?
Hazudott, ha mondom, higgy nekem,
nem érdemes időnket pazarolni rá,
miért nem látod, amit én?

Látom, amit te, de gondolj bele:
milyen szörnyű is lenne a világ,
ha mindenki ugyanazt látná egy dologban?
Attól lesz szép az élet, hogy
amit én zöldnek látok, azt te fűnek,
és amit én égnek, azt te kékségnek,
amit én szabadságnak, azt te börtönnek,
amit én börtönnek, azt te világmegváltásnak...

Bolond vagy, most már látom, tudom...

Neked bolondság, nekem az élet,
nincs, ami megállít, mindig csak élek,
kicsit virulok, aztán szállok, messze,
el a világvégébe, aztán vissza,
de elég lehet ez nekem örökké?

Ah, valami csodaszert kaphattál,
ne folytasd, inkább csak aludj,
mindig csak feküdj, álmodd a szépet,
a jót, a bolondságot, az életet...
De aztán ébredj, lásd meg a világot,
mi van jól mostan? Semmi...
minden megváltozott... van, mi rossz,
de a többség még rosszabb...

Lehet, igazad van... bolond vagyok.
Viszont én meglátom a Napban a ragyogást,
a fűben az apró világ életét,
az emberben a csodát, a reményt,
mindenben a lehetetlent keresem
s megtalálom az elbújt valóságot,
álmodom az életet, élem az álmaimat,
a valóságot elképzelem
s a képzeletet valósággá alakítom...

Nem is bolond, tévedtem, őrült...

Bolond vagy őrült, nem mindegy?
Nekem élet, neked betegség,
ugyanaz a sorsunk, meghalunk,
közben beteljesítem a célomat,
te meg csak lézengesz céltalanul...
de a bolond él igazán, nem az árnyéka.

Azt mondod, árnyék lennék?

Árnyék, egy bolond árnyéka...

Na, de mégis melyiké?

Az enyém, árnyacskám, gyenge vagy,
lehetsz erős, de már nincs elég időd,
engem hittél gyávának és vaknak,
de magadat nem láttad közben...

Érzem itt a vég, de ott a fény,
mi történik, segíts nekem,
nem látok és nem érzek, hová lettem?

Bolonddá értél, kedves árnyam,
viszlát egy szebb világban társamként talán...

2009.08.08.