rebel_lion blogja

Fekete leves az életem, egy valamirevaló feketevonat sláger dallamai csengenek rajta újra és újra alatta, mintha mindig visszadobná a magnó. Szeretek a fekete bőr kanapén ülve, fekete meggyet ízlelni miközben jéghideg Unikum folyik le a torkomon, és a karjaimon a lyukak lassan, szinte égve, sisteregve, feketülnek, üszkösödnek. Vágyam, csupán annyi, hogy egy fekete lány, legyen a szeder, lelkem sötét rengetegében, vagy egy fekete gyöngy, melyet újra és újra fel lehet fűzni egy éjszakai holdkőre, mint emléket. Hogy egyszer, egy lány, legyen a ledér és finom fekete meggy, jéghideg szívem unikumos poharában, amit együtt ízlelve keserűséggel és fanyarsággal, egy igazi, eredeti ízvilágot kapva elmondhassuk, hogy, az agyunk helyén, avagy szívünk egy rejtett pitvarában lévő holt üresség, nem csak, azért fekete, mert, nincs benne szenvedély, emlékfoszlány, avagy nincs benne szenvedés. Nem azért üres, mert holt, nem azért üres, mert nincs benne semmi, csak azért áll egymagában, hidegen, mert hiányzik belőle valami, valaki. Lelkünk, olyan, mint az égbolt, olykor nincs semmi, mi kivilágítaná, nincs, ami felragyogna rajta, ilyenkor vesződve kajtatjuk világunk széteső darabjait, és elveszünk a fájdalom, éhező bugyrában, máskor pedig felragyog rajta minden apró szeg, minden zug, s mint, valami ébredő édenkert lassan életre kel.

És ahogy egyre többet láttat magából, annál inkább vonzódunk, hozzá, mert sejtelemből állnak a falai, és merészség árad bútorjaiból, mert magunké a holt üresség, mert magunké a magány, és hagyjuk, hadd sodorjon be minket egy marihuánás spangliba a lét, hadd legyünk forró, izzó dohány egy éppen gyúló, de már a végét járó cigarettában. Miért? Mert erre vágyunk. Hamvadó létünk parazsa, újra és újra kél, abból, mit már egyszer elszívtunk, mit már egyszer eltiportunk, lényünk puskapora hangosabban robban föl, és éltünk így lesz, víg, és harsány csinnadratta. S kél a gyanú fejeinkben, mint a nap. S akár a napnak hasadó korongja, hasad benne a komorság, a szomor, a vágy, elmúló létünk ormain táncol, a baljós, bűvös mák.

„Látjátok feleim szem’tekkel mik vagyunk?

Íme, por és hamu vagyunk.” /Márai S.

 A mai nap szembesülnöm kellett azzal, hogy a végeláthatatlan vágyódás, bizarr szerető, mondhatni kegyetlen. Egész áldott nap, csak egy hangra vártam, megrökönyödtem. Most lélegzetvisszafojtva várom, h a nap újra ki keljen, és új muzsikát hozzon a szél, egy új világ tárja elém kapuit. Kérdem a messzi kék "hatóságot" aki elvileg teremtette a világot, hogyha lehet, álljon tőlem messze, mondjuk négy méterre, h a biztos távolból lássa miként múlok el, miként használom el álmát, miként vállok emberből...semmivé.....

A mai nap az önfeláldozásról szól, feláldozás egy ártatlan lény elajándékozásáról, s ó bár csak lehetnék ezer, vagy millió kis darab, h visszahódítsam szerelmem, akiért minden lélegzetem, egy kórus harsogja, kiért minden órában megjajdulok. Nélküle csak vágyakozó senki vagyok. 

 Úgy érzem, szemrehányást kell tennem enmagamnak, mert mostanság 

 kerültem, a távlati kérdéseket, a jelent, a egyre csak vissza-visszajár búsuló lelkem, a múltba. Keresem a válaszokat, a mai nap is ebből áll.....Tán sorsunk, h megtaláljuk a boldogtalant, miben egy-egy rím rejtve hál..? osztályrészem csupán annyi, e hűvös, napos márciusi esten, hogy lehullva bár, de pofára nem esve kergetem a dicső magányt.