Radnai István: IDILL ÉS RÉZ-ELEJE

Radnai István:

 

IDILL ÉS RÉZ-ELEJE

 

Tíz éves sem voltam, amikor az ötvenkét fokost megkóstoltam, szilva illat lengedezett, még épphogy lecsepegett a réz-eleje!

 

Kint a házikó mögött forrt a cefre, hordókban hozták, lazán letakarva, vagy a lyukas fedélből kivezető csövet vödör vízbe vezetve, hadd bugyborékoljon, így nem ecetesedik meg.

 

Meg sem szédültem, legfeljebb a boltos lányának üzentem,szerelmi vallomásaimat, a kanászkürt tülkét a számhoz emelve.

 

Mert titkaim és vágyaim már akkor is voltak, még nem tudtam, hogy a fehérnép mire való, de incselkedésből - ostorral kergettem a szebbiket a főutcán. Természetesen mindketten mezítláb voltunk, s hol az utca porán, hol egy-egy tehénlepényen át, űztük hajszoltuk egymást.

 

A tehenes szekér elballagott volna ostor nélkül is - a békés jószág tűrte a jármot, akár a szegénynép a demokráciát.

De ostor az kellett, mert Erzsikét csak az tudta a hajnali fejésre bírni, miután a fél vödör víztől ébredezni kezdett.

 

Erzsikét nem kergettem, a Jolika, az unokanővére, szebb volt. Szőke, varkocsát koszorúban a feltekerte.

 

Állítom szebb volt, mint az a híres külföldi politikus, aki a szavazatok felét a befont szőke hajának és ábrándosnak tetsző szemének köszönhette.

 

Joli kék szemei valóban ábrándosak voltak, s ha ő nem tizenöt éves, akár belefértem volna színes álmaiba. - Biztosan tudom, hogy az érzékiség nem létezett álmaiban sem, a csizmás-bajszos legény és az Úr asztala, az oltár, annyira egy fogalomként bújtak meg a képzeletében.

 

Ha már a hajfonatát ily módon nem téphettem meg, legalább kergettem, mint fiatal őzbak a sutáját.

Ingválla lecsúszott, kifehérlett alóla, napot biza sosem látott. Kemény mellecskéje csak halványan derengett át, nem tudom, olyankor, amikor kergettem, keményebben állt-e a mellbimbója.

 

Tudatlan voltam még ahhoz, hogy meggyőződjek róla.

 

Vasárnap illedelmesen, fehér harisnyában és lakkcipőben ment, ment előttem, ringott a sok alsószoknya.

Énekeskönyvét és keszkenőjét markolva, nem mert a legények rontó, barna szemébe nézni, ha egyiknek mégis - az nem én voltam.