rapista blogja

2019.04.01 - tiszatáj

A tavaszi esték kelleme abban áll, hogy a napnyugta utáni percekben kell fényképezni. Még világos van, de a város távol lámpáit már felgyújtották, ott szikráznak egy domboldalon. A város eggyel magasabb szint, alapjaiban emeletes.

Kíntornyának saját állomása van, biztattak. Egy öreg néne a szombat esti családi fogyókúra nyomait a nyitott konyhaajtóban törölgette el.

– Erre kell menni a vasút felé? Jó estét kívánok!

– Adjon Isten, galambocskám, csak az igaz utat ne hagyd el, a végén lesz egy körforgalom! Csak hatszáz méter – tette hozzá nyugtatgatva. – Aztán csak egyenesen a körforgalomban.

– És hol lehet feljutni?

– Azt bizony már nem tudom.

Nem hagyta el soha a portát, csak a templom és bolt kedvéért, a kín tornyában harangoztak.  Ettől a kutyák vonyítottak, további útravaló bölcs tanácsait nem hallottam a kakofóniától. Talán arra biztatott, hogy legközelebb ne felejtsem otthon a biciklit!

Szót fogadtam, pedig az igaz út görbe. A magyar falu teli van kanyarokkal, mintha önmagába akarna visszatalálni.

Csak hatszáz méter, egy órája gyalogolok. Csillagokat látok, a temető nincs kivilágítva. A nyilast űzi a nagy medve.

Megyek az igaz úton, pedig balra és jobbra is le lehetne térni, jó eséllyel, hogy azok az utak rövidebbek. Sosem adtam a látszatra, mert mindig csalódtam! Egyetlen élőlény egy sün, akivel találkozom. Vagy harmincméternyire keresztezi utamat, a távolodó vasútállomás irányában a főváros felé vezető utat merőlegesen és szabálytalanul átszelve.

Hallótávolon kívül kerekek csikorognak és kattognak, ahogy a nagy zeneszerző, Máv Elvira kottájában meg vagyon írva.

Már kora ifjúságomban megtanultam: „Ne higgy a nőnek, sárgarépát főzzön neki!” A falvédőn, nagyanyáink faliújságán olvastam.

De ennyire, ennyire nem szabad hinni? – csikorogja kifizetetlen cipőtalpam, amely kezdettől fogva kételkedett.

Engem nem akar senki sem megmenteni, mint Mariska néni az elkopott falvédőt. Bizony a falat évente kétszer meszelni kell, de mi van akkor, ha kifröccsen a paprikáskrumpli? – gondolja korgó gyomrom, velem egyetértésben.

A szegedi körtöltésen jár ki-be a vonat. Hátha itt is, Kíntornyának saját vasútállomása van. De hol? A hatszáz métert vízszintesen vagy függőlegesen kell-e elképzelni?

A Nap Ausztráliában felkelt, lehet, hogy ott már javában április elseje van. Azért még nem kellett volna engem ennyire becsapni! Rossz vicc – durva! – állapítom meg. Es a székely ember szekere jut eszembe, meg a nadrágos ember, aki felkéredzkedett.

– Elvinne egy darabon, Keresztúrra megyek.

– Gyűjjék az úr, ide mellém a bakra!

Hallgatnak. Egy óra múlva a városi ember megkérdezi:

– Bátyám, messze van még Keresztúr?

– Most már messze.

Még egy kanyarulat zárta el a kilátást, a semmiből merül fel a Hold és a remény.

Tízméternyire az állomástól egy tábla, rajta gőzmozdony árnyképe. A hűvösödő estében illatok csapták meg az orromat. A sunyi sötétben bódítóan virágzottak a gyümölcsfák, valaki alaposan megtrágyázta a kertjét. A kipufogó gáz förtelmes szaga itt nem überelt mindent, tüdőm is megkönnyebbül, mint egész valóm a kicsiny, alig észrevehető tábla láttán.

Körforgalomban – egyenesen, Egy lélek sehol, elhagytam régen a temetőt. Bátran és egyenesen átvágok, elvégre az igaz úton jöttem eddig.

A vonaton döbbenek rá, hogy már bezárt a bolt, ahol a kispárnát árulják. Hiszen a tyúkok is elültek.

Potyára tettem meg az utat Kíntornyára, meg vissza.

 Radnai István

Felemelkedem az ágyról. persze a lábam és a kezem csak arra való, hogy irányítsam vele, mint a sárkányrepülőt.
Testem könnyedén jut el a mennyezetig és nem ütközöm bele semmibe, mint az egykori kínai játékmozdony, amely kitért minden akadálynak. A különbség annyi, hogy nem a mechanikus érintésektől térek ki, de kikerülöm az akadályokat, nemigen hatolok át.

Az egy további képesség. Kiterjesztem a karomat, hogy a felhajtó erő nagyobb legyen, de nem kell termik és ellenszél sem.

A szoba nyugodt. A szoba levegője nyugodt. A tüdőm nyugodt. És nem vagyok súlytalan, sehol sincs űr!
Magam sem vagy az űr rendezetlen molekuláinak halmaza, megőriztem integritásomat. Épségben van a testem és szellemem megbonthatatlan barátsága. 
Hűha, csak ezt ne mondjam, mert akkor  ez az állapot véges, nem tart sokáig. A visszájára is fordul, hiszen nem vagyok az a típus, aki elhiszem, amit hirdetek, mert annyit mondom magamnak, hogy a magam nevű lény elhiszi magáról.
Mondjam inkább, le sem jöttem a fáról és hosszú mókus-farkammal irányítom magamat, vagy akit annak hiszek?
Nem ez nem egy mókus, nem egy majom, nem is madár - ez egy test, amely hanyatt fekszik a levegőn, mintha a tó vize lenne, vagy a Holt tenger, ahol még nem voltam. A levegő áthatolható..

A levegőben úgy mozgok, mint ahogy a vízben, bár annak viszkozitása és felületi feszültsége miatt nem lehet, de ebben a levegőben nincsenek áramlatok, nem simogatja az arcomat szellő, nincs ellenállás.

Ha álmodom, miért tudom, ha ébren vagyok, miért álmodom?
Nem vettem be semmit, nem bűvészkedik velem senki, mindezt a magam erejéből. De ki és mi az a magam ereje?

Kellemes, még nem kell leszállnom, tehát le sem merülök. Mármint úgy, mint egy elem vagy feltöltött akkumulátor!

Ha le akarok szállni, könnyebben teszem, mint egy léghajó.

Ha el akarom mondani, semmi nehézségem nincs, csak éppen a tárgyakon kívül nincs jelen semmi. Elmegyek, ama titokzatos hivatalba, de hátha ma is megfigyelnek és az aktámat zárolták.

Most, tényleg, mondjam már el magamnak, kinek akarom bizonygatni, hogy hanyatt fekve tudok repülni és ezzel semmi célom nincsen. Csak kellemes.

Eltelik félnap? Lehet, ha stopperem volna, kiderülne, hogy néhány ezredmásodperccel a világrekordon belül…
De akkor már nem lennék ilyen könnyed, az már verseny lenne és elhúzna mellettem minden edzett sportoló és azok is, akik szent Péterhez igyekeznek.

De én nem kívülről látom magamat, nem szálltam ki a testem léghajójából és sehová sem igyekszem!

Egyszerűen jó érzés, minden drog, hipnózis, autoszuggesztió. És megtévesztés nélkül.

Én vagyok én, ha akarom, visszatérek, ha akarom, közelről nézem meg a pókhálót a szoba sarkában.

Megkérdezem a pókot, nem kér-e valamit, ha már a vendégem?

Radnai István:

HÁROM LÁB A KÓRTEREMBŐL

Csak egy sváb ember lehet ilyen szívós. Az ősei puttonyban hordták fel a talajt, a rögöt, a földet a csupasz sziklára!

Gondold el, a messze északon, túl a termeszthetőség határán, hogyan is eredhetett meg ez a mélyen gyökerező növény, ha nem a legmeredekebb déli lejtőkre telepítették volna. Nincs az az erőgép, nincs az a traktor - ma sem! Nem erre csak az ember képes, öszvér sem mássza meg ezeket a függőkerteket.

Hogy visszatérjek a sík és sima, szavakkal könnyen bejárható vidékre és elmeséljem annak a fura lábnak történetét, magam is kórházi ágyra kellett, hogy feküdjek. Mint afféle beépített ember, így beleláttam a dantei pokolba - és belehallgattam mély kürtőibe, ahonnan hörögve, meglett férfiak segélykiáltása hallatszott - Mama, vigyél haza! - Persze ez a mama, már nem a rég elporladt szüle volt, hanem a gyerekei anyja. Gyerekei, és a felesége meg is jelentek. Nappal. 

Az éjszaka hangjai: - Az nem a maga szobája! Tessék már lefeküdni! - Igen, az egyetlen fiatalos, de kemény hang a megtermett éjszakásé volt, akinek szólt, féloldalt dőlve ringatózott hátra, a saját szobájába! Még, hogy saját? A kórházi szag és az éjszakai fények, amelyek a nyitott ajtókon bevilágítanak a kórterembe. Az egyetlen különbség a siralomház, a halálra ítéltek cellája, és a kórterem között, annyi volt csupán, hogy az ítéletet maga a természet hajtja végre!

A szédülős asszony, aki látogatáskor cigarettáért rimánkodott a férjének, most az éjszakai derengésben, amit a folyosói villany keltett, vándorútra kelt. Ahogyan horkolt vagy kiáltozott, sírt és zokogott a fájdalom, viaskodott és erőt vett a fájdalomcsillapítón.

Cukorbetegek. Sebes lábúak és nehézkesen kövérek. Kiaszott, csontkatonák. És majd mindenki pórázon vitte a katéterre kötött csomagot, melynek bizonytalan színű leve akkor is illatozott, akkor is, ha olykor lecserélték.

Átvonult az éjszaka a folyosókon, bár a szereplők mozdulni sem bírtak, akár odakötötték a rácsot az ágy két oldalára, akár nem.

Az osztály, alvást mímelve hánykolódott, a berregő ritkán bőgött fel, amikor néhány nyugtalanabb beteg a nővérre vágyott.

Az éjszakás, hogy el ne aludjon, nővérállásban tölti a műszakot, az ügyeletes orvos számára - dísznek - ott az ágy. Ilyenkor, amikor a nyári huzatok lengetik a szobákban a függönyt, két-három emelet jut egy orvosra. Akár egy exitálás is megtörténhet, a természet rendje erősebb a gyógyszereknél.

Aki nem adta fel, el-elbóbiskol. Várja a hajnalt, a mosdótálat. Az is az éjszakás reszortja, mert felkelni nem sokan tudnak, van, akit az erő hagyott el, van, akit már a lába..

Az egyik féllábú beteg, a mankót eszközként használja, hogy valami kívánatosat elérjen, hogy kipiszkálja az ágy alól, de aztán lehajolni mégsem tud, hiszen kizuhanna az ágyból - néha ez is megtörténik, reggel koponyaröntgen, kötés a homlokán.

A szívós ember - jövőre érné meg a kilencvenedik nyarat, de nem hittem volna, hogy megéri! A szívós sváb ember, aki még parasztnak, földművesnek született és meg tudja a becsülni a föld és a termés értékét…

Takarékos ma is - nem élhetetlen. Nem a földről szedi az ütődött gyümölcsöt. Mit is kezdene a korai cseresznyével. Az nem lehullik, legfeljebb eltévedt seregélyek ülnek meg a fa csúcsán. Jó lesz időben.

Időben kell leszedni, és a ház előtt eladni, a sárga busztól a bandukoló vagy sietős és élhetetlen embereknek. Nem lusták, csak élhetetlenek.

A fia is az, villanyszerelő, át kell öltöznie, ha be akar jönni látogatóba. Autója van és szégyelli! Nem az apját, vagy mégis. De fogjuk fel inkább a munkásruháját, poros, véső, fúró és horonymaró. A gipsz is ráfröccsen, amikor a vezetéket a falba...

Szóval a fia, autóval jár, és nem veszi észre, hogy megérett a korai! Pedig kincs a korai cseresznye, akkora kincs, hogy tíz szemet a szárával csokorba kötöttek, mint a virágot szokták - de az rég volt. Amikor az emberek megbecsülték a pénzt is, nem szórták, nem reklámok voltak: - fogyassz és fogyókúrázz!

Kenyérjegy lapult az elnyűtt pénztárcában, főleg a városi népeknél, pedig beszolgáltatni is kellett, így falun sem maradt elég.

 De kenyérjegy, tejjegy nem mindenkinek járt! És a vajat választani lehetett - tej helyett. Vagy húst, a húsjegyre, de a felvágott, a kolbász az is választható volt, akárcsak a tőkehús, vagy a zsír. Vagy-vagy, de tőkehúst ritkán hoztak, nem is volt friss.

Abban a világban a választás ebből állt.

Sváb ember volt, sűrű, kérges tenyerű, tömzsi szívós és erős.

A korait akarta leszedni, amelynek fura tulajdonsága, hogy a törékeny ágak végén érik, alig babszemnyi, lehet, hogy kicsit ízetlen, se nem édes, se nem fekete, se nem ropogós. De korai!

Amikor a szomszédasszony meglátta, elájult! Nem, hogy a szava akadt volna el. Nem, kiszaladt mindkét lábából az erő, nem tetette magát, helyben összeroskadt. A percek óráknak tűntek, mire valaki összeszedte magát és mentőt hívott a maroktelefonon.

„Bunkófonnak” becéztük akkortájt a fél téglányi mobilt, de az egyik szomszédnak már volt mobilja. Szerencsére! Innen a kertek alatt, mire valami vezetékeshez odafutottak volna, talán el is vérzik. Ő maga sem mert körülnézni, nem is ocsúdott annyira, hogy fájt volna valamije, a fa alá huppant. Ahogy az ágon fennakadt, a cipője méterekre elmaradt tőle és benne a lába. Úgy bizony! A lábfeje a cipővel együtt.

Lecsatolta a derékszíjat. Merthogy akkurátus ember volt, és felöltözött rendesen a gyümölcsszedéshez. Minden reggel megborotválkozott. A megroppant faág pedig úgy lógott földig, teli koraival, mintha nem is akarná elhagyni a cseresznyefa éltető törzsét

Bezzeg a lába! A mentőorvos nem hitt a szemének! A combját elkötötte, szívós sváb ember volt, de mobilja nem volt!

Ha kiáltozott is, sokra nem ment vele. A szomszédasszony, na, szépen vagyunk! -  már a látványtól elájult.

A fia, aki orvos a közeli városban, a keresésére indult. Bent  a házban, ment a tévé, semmit sem hallott, de a leves felforrt, az asszony, friss petrezselyemért kifutott a kertbe. A fia így szereti, egy csokor friss petrezselyem a csirkelevesbe.

A csirke, persze bolti, de a kiskertben megtermett a petrezselyem. A gyökérzöldség, a répa kevésbé, bolti az is. Talán a szomszédasszony fia, a látogató, mentette meg az öreg életét, talán az életösztön. Szívós sváb ember.

A mentőorvos - akár a demonstrációs táblán vagy a boncteremben - az inakat, izmokat megszámolhatta volna. Látott már balesetet eleget, így a cipőt a hordágyra tette. Megizzadtak a kora tavaszi enyhe időben, mire kiértek az öreggel az utcára! Még alig múlt nyolcvan, a kilói, hát azok meghaladták, pedig csak alacsony, sűrű, csontos és izmos ember volt - messzire kellett vinni a kertből az utcára. Meg is álltak, megtörölték a homlokukat, siettek pedig! A gépkocsivezető ott szerencsétlenkedett a kertkapuban, nem tudott behajtani! Valaki levette a rozsdás lakatot a kapuról, de   benőtték a bokrok… A fia, igen, az, aki át szokott öltözni, nem bajlódott, félreállt a járdán, majd kikerülik!

A mentősök szirénázva el. A kórházba, talán éppen ebbe a kórházba, de a traumatológiai műtőbe. Beszóltak jó előre. Az orvosok és a műtősnő beöltözve, az altató orvos sebesen húzta magára, a fehér köpeny le, mindenki zöldben, bekötött fejjel, maga előtt a maszkkal, az injekció felszívva. - Hó-rukk, egy-kettő-három - magukban számoltak, de egy lendülettel fektették a műtőasztalra.

A nadrágot már a mentősök levágták róla.

A lába a cipővel. Csuda tudja, hogyan fertőtlenítették?

Ide a belosztályra már a saját lábán jött, közel a kilencvenhez. Neki nem volt mankója, csak botja, ki is ment rajta, amikor a záró elkészült. Szívós sváb ember, a gyógyszerét felírták, a kivizsgálás megtörtént. A korai cseresznye kiszáradt, ahogy a meggyfák is.

Talán Csernobil, talán az évek óta tartó aszály.

De a lábát majd tíz éve visszavarrták. Szívós sváb ember.

A nehéz illatú szoba sarkában valaki nappal is nyöszörgött, középen, a másik öregember a mankóját eszközként használta. Azt mondják már a csimpánzok is. Bottal szerzik meg, amit nem érnek el - az öreg szintén a saját lábán jött be, fel is rótta, amikor rákérdeztem!

Hogy is lehetne a saját lába a műláb!  Dolgos ember lehetett ő is, most csak dünnyögött, nem látogatta senki, így hát maradt, ő és a katéter.

Egyikünk sem fiatal, akik az ágyat nyomtuk a kórteremben, Enni már nem akart, éjszakánként hívta a halált, a megmentő angyalt!

Nem ette meg a reggelit, nem ette meg az ebédet. Csak egyszer!  Akkor, amikor a gyerekeit várta, hogy hazavigyék. Aznap még beszélt is hozzám!

De a hólyagrák nem viccel, a fájdalom sem.

Eljöttem. Ő még maradt egy kicsit, amíg a természet a munkáját bevégzi.

Eljöttem, egy marék recepttel, leletekkel, haladékkal.

Aki még nem feküdt ilyen helyen, nem hisz nekem! Mint ahogyan a hold is hihetetlen giccs egy festményen. Túlzás?

Akit még nem vittek lassuló, fáradt lábai a közelgő éjszakába, ha menni kell, a holdat sem hiszi el, ahogyan a halált sem.

Pedig derült estéken olyan a hold, akár egy frissen sült kifli, melyet megfogni vágynál, de elérhetetlen. Közelebb nem ereszt, de nem is távolodik - csalogat, mint a holdkórost!

Radnai István:

A VELŐSCSONTTÓL A DERES NOVEMBERIG

Levelek zöldje közül a küllőin gördülő nap eltalált. Szemem előtt viháncolt, majd szembe fordult velem,ahogy az enyhe lejtés mintha haza vezetett volna. De olykor csalóka. ha elhagyod az ösvényt, csak a vadak járta sűrű vezet valahová. És az a valahol, egy völgy-zúg.

Számtalanszor elképzeltem, milyen lehet egy ágkunyhóban éjszakázni.

Gyerekkorom álmai még a maiaknál is sokkal romantikusabbnak tűntek, hiszen éber álmok voltak.

A mai éjszakákat eltávozottak és távolra kerültek népesítik be. Szinte táncolnak a képek, az ajtó nyílik, belépnek és máris áthaladtak álmom terein, amelyeket szobák falai határolnak, olykor idegen bútorok közt.

Sosem-létezett bérházak lépcsőfordulói, a szűk cselédlépcső csigavonala.

Tudod-e mi az a cselédlépcső?

Az, amelyen egy kosár fát, egy vödör szenet hozott fel. Vagy levitte a porolóra az egész szobát beterítő szőnyeget.
Nem gondolkoztál-e el soha azon, miért nem lehet prakkert kapni mostanában?
Ilyenkor odakapsz a fenekedhez, amely ma már legfeljebb a felfekvéstől sajoghat. Vagy azért mert csontjaidról az idő lerágta a húst és mócsing marad csak, mint a hajdani velőscsonton.

Hiszen a velőscsontot is szeretted szopogatni, nem csak a kissé megsózott borsozott, vagy paprikával beszórt remegő velőt.

Valamikor égtél, mint a vaskályhában, vagy a cserépkályhában a tűz - lobogtál.

Valóban az erdőből, a tavalyi avar szőnyegéről az otthonos perzsa mintáira léptél. Ma már porfogónak tartanád, mert senki sem takarítja.
A porszívó a sarokban a porzsák kiürítésére vár, mint a te porral lepett életed. Érdekes, egy ismerős szavad nincs, amit válthatnál a környezeteddel, pedig mindig volt mondanivalód.

A dús cseléd felfelé jön az aprófával. Az ú-alakú kosár megrakva és tudod, hogy a lakás hideg mellékhelyiségeiből nemsokára bejutsz a szobába, ahol éledezik és ropogni kezd a tűz.

De álmaidban még nyár van, a kis cseléd, aki számodra óriási, dús és meleg, mert néha keblére von megvigasztalni, beütötted a térdedet és ma éjjel megint vérzik. Feltűnően érzed a jód szagát, pedig inkább a női test szappanillatába öltöznél.

Bizony soha nem jutott eszedbe levetkőztetni, csak sejtéseid voltak, de nem tudtad mire valók a domborulatai. Inkább megbékélést nyújtottak, de álmodban izgalmat és benyitsz a fürdőszobába. Ma ünnep van, befűtöttek a fürdőszobai henger alatt, amely a meleg víz egyedüli forrása volt.
A kádban lassú mozdulattal kapja karjait a melle elé, mintha azon gondolkodna magához öleljen-e?

De csak a levegőt, a kádban csobban a víz és lassú patakként, inkább apró érként, lecsorog gömbölyű formáin a szappanhab, amely a füves dombját is eltakarja előled.

A bükkfák az égbe fúródnak feletted, a gótikát idézve, mint templomrom, amelynek tetőzetét elhordta a történelem és csak a boltozat meredezik csonkán.

Felmered benne a reggeli emlékezés, zsibbadása még tart, mert nem nyitod ki a szemedet.

Nem nyitod ki, mert elhessentenéd.
Elhessentenéd az erdőt, a kályhát, a fehércselédet, aki éjjel, ha kimész a konyhába, hogy kakaót kérjél, egészen lenge ingvállban fogad.
Ma már megbizserget, ahogy megtelik tömör mellével, amely alá nem kell mellemelő.
Még zsibbadsz, még nem akarod, hogy szűnjön az álom, mely a zsigeredben és egész bőrödön zsiborog.

Miért látogat reggel felé a régi idők álma és miért tudod még álmodban, hogy mit tilt a nagyanyád, és amit tilt a nagyanyád, arról életed derekán meg voltál győződve, hogy az mind.. Az mind csak az lehet, ami a legjobb a világon.

Aztán jöttek az elsietett ölelések, a felnőtt csalódások, mire rájöttél, hogy két puha kar mennyire tud szorítani.
Hogy két kemény comb mennyire meg tud tartani egy olyan világban, amelyben gondolatok helyett színes képek vonulnak el előtted és lehunyt szemed félálmai talán nem is sötétek, inkább fényesek.

A napszekér küllői átgázolna a lombok zöldjén és fényes lovai, mintha szembe jönnének, de távolodnak.
Örökké távolodnak, mert a nap örökké lenyugodni készül, már hajnalban is, mert fáradt az öreg nap.
Vérét ontja a tájra, napközben felszárítja, de este végleg elvérzik és fűszálakon valakinek könnyei himbálóznak.

Táncolnak a testek, a rég elhunytak, elhaltak, megbékéltek és tőled távollévők. szinte zsúfolt hajnalban a szobád, míg végül kettesben maradsz a kis cseléd domború mellével, amely kemény, mint az ágytámla, amelyen elzsibbadt a karod, ahogy a fejed alá húztad, hogy ne érezd, milyen rideg és kemény a világ.
A párnán kicsapódik a harmat, egész tested megfürdik benne. És lassan rád fagy, mint odakint a novemberi dér.
Kár volt megszületned.

Radnai István: