rapista blogja

Sz. Tóth Gyula
Fénnyé oldott jég
Találkozások Valahol, a Tilalmak kertje környékén
(Radnai István műveiről)
Nemrég találkoztunk újra. Bár már régebb óta ismerjük egymást, látásból, a
Hungarovox irodalmi estjein bukkantunk fel, olykor az Agriában is laptársak vagyunk.
Aztán személyesre fordult a dolog. Együtt léptünk fel a Rátkai klubban,
nem a művészfotókkal díszített, patinás Andrássy útiban, a szikárabb új helyen,
Budán. Én Kis Antónia novelláskötetét ismertettem, ő új verseskötettel állt elő:
Jégbefagyott fény (Hungarovox Kiadó, 2016). A cím képszerű, dermesztő életjelet
áraszt. Rejtetten. A többi biztatás majd a lapokról, felenged a jég. A műsor után, a
rövid fogadáson, néhány jó szót mondott szereplésemről. Szakmai gratuláció, ritka
adomány, meg is lepődtem. Meg is jegyeztem. A nyomaték kedvéért egy novelláskötetét
adta ajándékba: Valahol (Littera Nova Kiadó, 2011). Egy héttel később
feltűnt a Művészetbarátok Egyesülete és a Hungarovox rendezvényén, a Király
utcában, ahol, mások mellett, a Tanári notesz 10. kötetem is előkerült, Madarász
Imre bemutatásában. Nem sokkal ezután Szegedre utaztunk könyvbemutatóra
Kaiser Lacival. Odafelé velünk tartott új szerző ismerősöm, jót beszélgettünk,
anekdotáztunk. Megint kezembe nyomott egy könyvet, versek: Tilalmak kertje
(Littera Nova Kiadó, 2012). Három a magyar igazság, dedikálva: tisztelettel és
szeretettel. Aláírás: Radnai István. Jött velünk a rendezvényre, végigülte a Kaiserkönyvismertetést
és beszélgetést. És ez nem minden: feleségével eljöttek a Lobby
Kávézóba, újra meghallgatták az általuk már ismert noteszkönyvről való beszédet.
Igaz, ott más csavarral történt az előadás, bizonyára még újat is tudtam mondani
nekik. Radnai István fáradhatatlan irodalombarát, igazi úriember, ez ráadást kí-
ván.
Milyen érdekesek a sorsnak fordulatai, annak előtte nem ismertük egymást, olvasó
emberek lévén nem találkoztunk a másik könyveivel. Van ez így. De most
összehozott a betű, a szöveg. Utak, kanyarok, kalandok – „Teremtő találkozások”.
Hiszek benne, jelzi a Tanári notesz 4. kötetének címe. (Hungarovox Kiadó, 2010)
Lapozgatom a könyveket, egyiket a másik után. Nem ugrottam neki. Három
egyszerre, versek és novellák, csemegézek, kicsit ebből, kicsit abból. Ízlelgetem
az újdonságot. Csettintgetek. Visszatérek az egyes darabokhoz, szegezett olvasás
következik. A Rátkai klubban, hallgatva az ismertetést, felfigyeltem arra, hogy
Gyimesi László összefogott előadásában a Radnai-értékek között hangsúlyozta a
posztmodern és a klasszikus írás megjelenését, együtt műveli a szerző, nem bontja
műhely
174
2016. tél
ketté, azaz sajátos látásmóddal, írástechnikával, alkotótudással rendelkezik, és jelentkezik
sorra. Lehet ez, gondoltam akkor, afféle költői, kritikusi túlzás, bonmot,
amivel jobban felcsigázza a leendő olvasó éhségét, s egyben elegáns szaknyelvi
gesztus. Mert ha valami jó, nem baj, ha posztmodern, de az sem, ha hagyományos.
De szereplőink nem ilyenek. A mérce másutt van. A mércének vannak objektív,
filológiai, irodalomtörténeti, szövegtani stb. elemei és vannak szubjektív feltételei
– tetszik a darab vagy sem. Nálam mindkét feltételi oldalnak megfelelnek a Radnai-művek:
a szöveg tetszik, magas szintű irodalom. Nem túlzott Gyimesi László.
Megérdemelne egy alapos elemzést, novella is, vers is. Még friss az élmény, csak
szőrmentén az interpretációval. De azért belevágok.
Itt két művet veszek górcső alá, az időben korábbiakat, hogy felvértezve közelíthessünk
egyszer majd a legújabbhoz. Előbb a versekről, a Tilalmak kertje című kö-
tet nyomán. Pillangó villan, rep/int, kövessük. Tiéd leszek, ha megfogsz. Belemegyünk.
Megfogni nem tudjuk, utol nem érjük, nyomában vagyunk, úgy a miénk,
hogy társunk a rengetegben. A tilalmakról lefújja a téves hímport, a természet a
tiéd, mit félsz? Légy bátor, repdess te is, hisz titkon erre vágytál, bújj az örömökbe.
(Ki tudja, meddig bújhatol?)
Tartalomról, témáról szó se essék! Nem eshet. Helyette ajánlat: gondolat/tér/
kép, amolyan szellemi tájoló, esztétikán keresztül. A verseskötet négy szerkezeti
egységből áll. Sorrendben: 1. Részegen a szerelemtől, 2. Olvasni fényben, 3. Oltár
előtt a por, 4. Esendő istenek. A fejezetcímek nem az adott rész egy verse,
új, a rész-egész összefogására. A tudatos kezelést bizonyítja az egészet átfogó indító:
„Jólfésült vers”, mint poétikai arc. (És hasonlóval zárva a legvégén, ott már
néven nevezve a hitvallást.) A jólfésültség ára… összegzés az elején: az alkotói
életvezetésről tömören. Árad a szó, képben, ritmusban, a lendülete viszi a szenvedély
megélésére, s még feszesen. A fájdalom nem szól ki külön, ha van, mert
van, örömbe csomagolja a költő. Meglepő képzettársítások: „… kilincs a combod”
(9.), „hajlanál de törik ő a nő / ha elillan a hő marad a kő” (10.). (Én és a kisöcsém,
fütyülünk a nőkre az idén… folytatnám első felindulásból.), „fényévek mély hege
mar ijedten” (13.), „csókod a számról leoson” (19.). De semmi bujaság, kérem. A
természetben a természetes ember őszintén lépdel, itt az élet dobog, dobol, és
nem dohog. Noha „keskenyül alattunk fukar ösvény”. (A Tanári noteszkönyvem
egyik mottója: „Ösvény kezdőknek és haladóknak”.) Lám, finom összetalálkozá-
sok „a ringató sétaúton” (29.). Amikor emlékezik a költő (hány tavaszra is?) emlé-
keztet – ébreszt – ébren tart (16.). Megjelenik Baudelaire, a nagy példakép (12.).
Egy Kant-torzó, lehet, evokáció: „szeretni kínozni ölni egy tő három virága az élet
ettől még kötelesség és fegyelem” (25.). Egyéni életfolyam történelemben futtatva,
avagy a sors heve a lendületes ember kegyelmi vegyjele: „Vénséges kamaszlázadások”
(32.). És mi a titok? Van, de nincs megfejtés (36.). Éppen az a szép benne
műhely
175
2016. tél
– hát: szürrealizmus. Ez a megfejtés. És akkor a tilalmak helyett, amiből annyi van
az életben, jöjjenek a vigalmak.
A költő ura lírájának. Hány vers van itt? Szeri is van, száma is. Az összeírás az
olvasót terheli. (Ha ez nem hergeli.) Ha nem rest könyvelni. Lapozgassunk nyitott
szemmel. Bezárva, mint „vakolt lyukban éhes egér”. Van kiút a kilátástalanságban:
valaki csalókán csal az erdőbe (74.). (Ki csal kit a csaliba? Csaliba, babám!
Csalibaba neves felém…) Nem reménytelen. Gyerünk „Olvasni fényben”. A metamorfózis
nem csak a rózsa sajátja, pláne nem kiváltsága. Lovagold meg az évszakokat,
merítsünk erőt fűből, fából, virágból – és lőn fény a természet lágy ölében
(53.).
Líráját a költő kapcsolja érzelmi-gondolati partokhoz, mint hevesen hullámzó
hajót az értő kapitány. Bízik magában, barátja a szó, a nyelv eszközeit birtokolja,
ám jó, ha érzi, nincs egyedül a ringó hálón. Versei elé sokszor jelöl iránytűt: töredékek
a magyar költészet jeleseitől és kevésbé ismert, de általa kedvelt költőktől,
valamint – kivált – a francia költészet nagyjaitól. Kapcsolódások: „Himnusz minden
időkben” Nagy Lászlóhoz (63.). Erőt merít Senecától a „világ-zsarnok mérge”
(80.) ellen. De azt is elmondhatja (kiérezzük): szellemét a tűz nem égeté meg, és
bízva bízik.
Párbeszédnek vagyunk tanúi a hagyomány és a modernség között. Radnai ezt
színes és változatos költői stíluseszközökkel (a sorolt és a serényen szunnyadó
példákkal: szinesztézia, oximoron, metonímia, allúzió) folytatja le és éri el. Eltér
az „elvárt” jelhasználattól, így közelít a nyelv legbelső világa felé. Olykor „idő(tlen)
síkok” (92.) között lavírozva, „Szymbólintások” ( 118.) cirógatnak örömre. Mert a
nyelvben megragadható a világ, állítja Fűzfa Balázs, és ez kalandot ígér. Ehhez hoz
nyomós érveket tanulmánykötetében: A nyelvben megragadható világ kalandja.
(Szombathely, Savaria University Press, 2012) Elhisszük és látjuk, Radnai lírájá-
ban finoman keveredik a hihetetlen és a furcsa hihető, ringatózunk az álom és a
valóság hajóján. Váratlant, meglepőt húz, összeegyeztetésre ingerel: „Ez a század
a magány évezrede” (97.). Ezt nem a felajzott képzelet mondatja velünk, a hálóelméletekből
kötelező integrációra való beállítódás hajlama sem vezet. A kép előttünk
van konkrétan, rögtön a külső borítón. Csak később tudatosul a szó és a képi
kifejezés egysége, harmóniája, amikor, már a versek bizsergető ismeretében, újra
felütjük a könyvet. És rájövünk, jól látunk, sorra vesszük észre a lapokon a versekhez
illeszkedő domboruló-hajló kecses rajzokat. Költő a rajz(festő)művésznő
alkotói ölelésében. Líra a vonalban: Batta Eszter grafikus, „a sokarcú nő és a világ”.
Pont ilyen, szóval keresd a nőt: La femme = http://www.lafemme.hu/tehetseg/
profil/Batta_Eszter.
Szövegkert tárul fel: titkos és valós (megélhető) vigalmak kertje. Biztos így van,
érzem, tudom, kertemben vagyok.
műhely
176
2016. tél
Elő a novellákkal (Valahol). Jöhet a struktúra, a tematika, e téren ezek mentén
indulunk felderítő útra. Az írások változóan novellaterjedelműek (a novella-elbeszélés
műfaji – s így heves és olykor felesleges – vitába itt nem keverednénk), a
végén becsusszan egy kisregény. Megelevenedik néhány szcéna társadalmunkból,
régebbi és közeli múltunkból, történelmünkből. Benne mi magunk. Zajos korban,
ezzel az indítás, semmi kronológia, in medias res: a 21. század felfedezése. Milyen
a virtuális valósága itt, mert: „Magyarországon ébredtem” (7.). Akkor és ahol: „A
borosüveg felborult az ürességtől, és lefeküdt, azt hiszem, horkolt, a konyak félig
lecsukott szemmel lötyögött, sercegett a lemez, karcolta a tű, és leszakadt róla a
dallam” (6.). Mi itt a baj? Lengetik a vészbukot (modernül: facebookot), te lengesz
rajta, csüngsz ajakán, mint éretlen gyümölcs a fán. Azt hiszed, sokan vagytok,
közösség. Aztán: „Zuhanyozol, és nincs kéz a hátadon, karcol a szivacsmagány,
dörzsölöd az egyedüllétet” (9.).
Helyben vagyunk. És következetesen feltárul ez a hely: egyik írás a másik után
(b)ontja a teret, az időt, a szereplőket. És a témákat. Villanások a rohanásokban.
Mi marad az évtizedes hajcihő után, a sarokasztalnál ücsörgőnek? Az első szerelme,
az aktatáska és a benne nyugalmat kínáló üveg (16.). Szakmai szocportré az
Írószövetségből, a szent helyről, ahol „a vörösbort a potyázók már rég megitták,
mire odakerültem”, panaszkodik egy szövegárus. De hát a művészet is áru. (A bor
jobban fogy. Némely esetek szerint.)
Humor az élet, ha csőben sült spárga az étel. Tükörfordításban: „a nő mindig
csőbe húzza a férfit, ha megnyílik az öle, azért, ha nem – akkor azért” (22.). Abszurd
az élet: „a pokol éppen alattunk helyezkedik el…” (25.). Pereg történelmünk
filmje, Karádyval énekeljük: „Valahol Oroszországban…”, s ha elül a dörgés, hát
disszidálunk, persze Amerikába. Lapot is küldünk. Háború, „derékban kettészelt
karácsonnyal”, sebesült katona, aki nem keresi többé hiányzó testét (99–101.). Hi-
ába figyelmeztetett Várnai Zseni az I. világháború után: „Katonának fából lába…”.
Újra indult a harc. Radnai történelmi tablójából ez sem marad ki, de felbukkan Julianus
barát (noha nem találkozunk vele), a háborúk mellett felvillannak a fényesebb
korszakok, Bécsig meg sem állva. És élet, játékosan előadva, műlovarnővel,
révedező pipafüstben, úgy elviselhetőbb. Akár egy olasz filmben (52.). Az ötvenes
években a csillogó gyerekszem rácsodálkozik a szocialista realizmusra, nagyritkán
a Balaton is szóba jön. A kis zajok elnyomták érzelmeinket, gondolatainkat.
„A lelkiismeretet is, vagy mégsem?” (42.). Bonyolult családtörténet, Moszkvicsok
és fekete Pobjedák között, átázott papírtalpú cipőben, atyai nyaklevesek után a
papírsárkány eregetése vidít. Történetek, amelyekből, minden előrejelzés ellenére
mindig kiderül valami. A szocialista káder-korszak játszmáiban a vezető elvtársak
viszik a prímet: ők utazgatnak külföldre, és egymásnak játsszák át a nőket.
Kapcsolatteremtés – pártfeladat (25.). És már az unióban vagyunk, verses próza:
műhely
177
2016. tél
„Szögbelövés”. (Az előtag fordulhat, ha Radnai játékos kedve úgy hozza.) Brüszszelben
kelletik magukat a modern sztahanovisták. Lehet, csak huligánok (47.).
A költő prózában is beköszön. Színes meseszövés, változatos metaforákkal, gazdag
szókinccsel. Megszemélyesíti a tárgyakat, azok együtt élnek a szereplőkkel.
„Kanalakkal meregetem a herendiből a leszálló sötétet. A hold lesarlózza a ké-
ményfüstöt, és mögéje bújik” (65.). „Az éjszaka kelengyésládája kiürül, a kopott
függönyön átlátszik a keleti égboltról benyúló rózsás ujjával a hajnal. A főfalon
lakik egy hasadás” (66.). (Kedvünk lenne rákérdezni: Máma már nem hasad tovább?)
Radnai létezéstapasztalatokat (a sajátját és másokét) tár elő. A társadalom kü-
lönböző rétegeinek vívódásai jelennek meg, legyen az tisztes és lecsúszott polgár,
naccsága és cselédlány, vidéken vagy városban. A család visszatérően fontos és
árnyalt miliő. Személyiség, természet, társadalom – de ki a pokol? A „Többiek”,
mint Sartre-nál? De nem mindig, jól jön a viszonyító társ. Hogyan ábrázoljuk az
összetett összetettségét? Ahogy Radnai teszi. Összetetten. Színes képek, gazdag
nyelviség, ritmus, témaverziók, mindezek bűvészi variálása. Jellemző: témasíkok
csúsztatása, átjátszása, álom, fikció, valóság, mese dimenzióiba terelve. Hangoló-
dunk. Iskoláskorunkban, különórákon, fülünkbe bújt a zene, vájt fülűek vagyunk.
Halljuk a szavak zenéjét, inkább dzsessz ez, a klasszikus fajtából: érthető-érezhető
téma, megkapó hangokkal, harmóniákkal. Aztán jön az „impri”, az improvizáció
klasszikusan – a megadott szabályok, keretek: hangok, akkordok, ütemek között,
ugyanarra újat. Ez ám a művészet!
Információ kíváncsi utasnak: több műfaj ölelkezése. Radnai novellái lírában
oldódnak. Lírája novellában (g)erjed. A háttérben több diszciplína, mint antropológia,
személyiségtan, pszichológia, lét és tudat, lét és semmi, a sor Kanttól
Sartre-ig ér, szintézisbe összefonva. És máris a képzőművészetbe nyitunk. (Lásd
az észrevételt feljebb.) Tárul a mező. Nagy, de nem rémalakok lebegnek elő: Breton,
Apollinaire, Freud. Gogol sötétben surranó alakjai sem járnak messze, lépteik
mögöttünk koppannak. (Akinek nem köpönyege, ne vegye magára! Bocsi…)
Hát, húzd, ki tudja, meddig húzhatod? Hol a határ? A magyar költészet sokféle
választ ad, Radnai sem rest, odafordul egyenest. Ezúttal Babitsot hívja támaszul:
„Vallom azonban a bölcsességet is: harcom nem megy túl a józanság vonalán:
magamban is érzem ami ellen küzdök s tudom, hogy minden rombolás engem
rombol” (78.). Radnai nem forradalmár, és semmi locsi-fecsi. Radnai művész. Mitől
az? Ha „önmagát mint folyamatban lévő totalizációt, a társadalmi-történeti
szituációt alkotó világot és végül a művészi alkotást szintézisnek tekinti”. (NAGY
Géza, Az egyedi egyetemes (Jean-Paul Sartre). Egy polgári filozófus-művész egyéni
és társadalmi kalandja a XX. században = Modern Filológiai Füzetek, 31, Bp.,
Akadémia Kiadó, 1980.) De folytassuk a babitsi gondolatsort, illő, kedvünkre való,
műhely
178
2016. tél
a magunk számára is útravaló: „Nem is rombolni akarok, inkább építeni: az ész
halkan hasson a tényekre, mint a delej: nem ellensége az erőknek, hanem egy erő
a többi közt, együtt építve velük. Az erők a múlt, az ész a jövő: egymásba kapaszkodó
fogaskerék. (Örökkék ég a felhők mögött. Vallomás helyett hitvallás.) Áthallik
a hang Huszt felől is (kiemeléssel tőlem.): „Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt
törzsöke fámnak / Nyúgoti ég forró kebelem nem tette hideggé; / Szép s nagy az,
ami hevít; szerelemmel tölti be lelkem / Honni szokás és föld, örököm kard s ősi
dicsőség.” (Kölcsey: Töredék)
A kötet végén az író mintegy összefoglalja az addigiakat, hosszabb elbeszélésben
(akár kisregény is lehet) összegzi: „Kormos egek alatt” (102.). Vagyis: ahol élünk.
Hogyan éljünk ebben a társaságban? „Öcsémuram, ezt túl kell élni. De lehetőleg
becsülettel!” (124.). Az intelmek egyike: A virtuális valóságában, itt, élned s halnod
kell. Legyen az „kúria vagy kunyhó”.
Összegzésféle. Az irodalom, a jó szó oldja a jeget, nyitja a fényt. A zegzugos tilalmak
kertje csábító, az érdeklődő találkozások, a figyelő létezések lehetségesek.
Még lélegeztető gép sem kell (egyelőre), ha igen, kezünkben a tét. Valahol. Tehát
éppen itt.
Ha nem is aprólékos alapossággal, de követve Fűzfa Balázs metodikáját (i. m.)
pásztáztuk Radnai István szövegeit. A „struktúra-tematika-esztétikum” hármasságát
vettük alapul, hogy mozgásában érzékeljük a nyelvi történéseket. Kiderül:
Radnai nem kliséket forgat, hanem „nyelvi, alkotói cselekvést végez, előkerül élményvilága
és alkotó tevékenysége”. A létmegértés a tét, az esztétika és a filozó-
fia új összefüggéseit fedezhetjük fel, a „filozófiai művészetfelfogás nyer tisztább
képet, s bővül tartalommal”. Szövegkertben járunk, „Vigalmak kertje” – szöveg/
elmélet–ornamentikában. Didaktikus tónusra hangolva: írás/mű-olvasmány.
Szürrealista, groteszk megoldások sora tárul fel, ocsúdunk és igyekszünk beljebb
s kijjebb jutni. Élvezettel szánkázunk vagy hajózunk Radnai szövegvizein. Nagyon
finoman keveri a racionalitást és az irracionalitást, olvasás közben a fejünket kapkodjuk:
nem tudjuk, valóság ez vagy képzelet. Hol a határ? Bízzuk magunkat a
szerzőre, evezzünk vele. Nem fogunk hánykolódni. Vagy ha igen, hát kedvünkre
lesz. Mi a szürrealizmusban a szép? A 19. század egyik nagy francia költőjétől,
Lautréamont-tól származó meghatározása szerint: „Szép, mint egy varrógép és
egy esernyő véletlen találkozása a boncasztalon.” Bizarr, nemde? Radnainál ez öszszehozható.
Mert gondoljuk csak meg, mi a helyzet, ha netán előfordulna velünk,
hogy a boncasztalon fekszünk. Ez nem szürreális képlet. Vagy a műtőasztalon.
Sokan feküdtünk már ott. („Turbános urbánus a baleseti sebészeten”, verseskötet,
128.) És milyen jól jön, ha valami szépre tudunk (még) gondolni. A varrógép és
az esernyő találkozására. Hát nem üdítő, inkább azok feküdjenek ott! Amíg ilyen
eszünkbe jut, nincs nagy baj. Még élünk. S ha nem, akkor se csüggedj, meglátogatműhely
179
2016. tél
hatod magadat saját temetődben. És odaveted: „itt nyugszik mily profán / aki ezt
írta verd pofán / nyúlj ki a földből a koporsó / bár lassabban roppan mint a korsó /
hiába »sír a felirat«…” Akárhogy is volt, tőke, komoly tudás, kilök „a kórházi ágytál,
s a kricsni, amely elé hánytál (…) itt se nyugodtál ott se fogsz / a sírásó kidob”
(vk., 101.). Vesszük a lapot: fel a fejjel, amíg van.
Noha ez nem vicc. Jó okunk van kicsit elidőzni itt. Radnai halálosan komolyan
veszi a halált. A megjelenési forma komoly témát cipel. Radnai abszurd köntösbe
csomagolja a bölcsességét. A halál nagy kérdése életünknek. Természetes része.
(Még akkor is, ha olykor váratlan formában, kegyetlen módon következik be. Beleborzongunk.
Belegondolunk.) Ám ha egész életünkben félünk tőle, gyötrődünk
miatta, akkor elmulasztjuk a legizgalmasabbat, az élet élvezetét. Montaigne szól
hozzánk. Mert mi az élet? „Önmagában az élet sem nem jó, sem nem rossz: hanem
a jó és a rossz színhelye, aszerint, hogy melyiknek adtok szállást”. A halál
egyszeri, de a francia gondolkodó úgy tartja, hogy a sok rémült ábrázat, az ijesztő
pompa, a jajveszékelés, mellyel körülvesszük, sokkal ijesztőbb, mint maga a halál.
„Nincs mit sopánkodni olyasmin, ami csak egyszer esik meg.” Mert a természet
nem ismer tréfát. Montaigne biztat, hogy ugyanazt az utat tegyük meg, amit megtettünk
a „nemlétből a létbe, szenvedély és rémüldözés nélkül, ha eljön az idő, tegyük
meg, „a létből a nemlétbe”. (MONTAIGNE, Bölcselkedni annyi, mint készü-
lődni a halálra = Esszék, vál., bev. és jegyzetek OLÁH Tibor, Bukarest, Kriterion
Könyvkiadó, 1983, 47–61.)
Na, most akkor Radnai félig szürrealista vagy tán egészen az? Nem lehet stigmázni,
merevlemezre – itt – nem tehetjük a szövegeket, a szövegek élnek, mozognak.
A szürrealista elemek nem szakaszosan fordulnak elő, itt igen, amott nem. Ez
nem maszatolás, kérem. A szövegvásznon tónusok suhannak, mint színárnyalatok,
s az egyes darabokat, mint tablókat áthatják. Már a képzőművészetnél járunk,
megint, már festmények előtt állunk. A Radnai mesteri szövegszínkeverő.
Talán ennyit első nekifutásra. Radnai művei többet érdemelnek, több menet
kell. Kifogásként mondhatjuk: a többet meghaladják e dolgozat keretei. Vagy a
dolgozatíró (t)erei. Több szusszanás kell ide. Radnai István műveivel a művészet
legalapvetőbb követelményének tesz eleget: szépet alkot. (Definitíve lásd feljebb.)
Sok szép van, én már említettem néhányat, de az olvasó (ha nem nyájas, s legott
belefog), és belemerül, ha hagyja magát vezetni a sorok által, más szépségre is
bukkanhat. Szép az, ami tetszik neki. De akkor is lehet szép, ha nem tetszik neki.
Rajta hát.

 Radnai István:

Recenzió és beszámoló

A JAMCA helyiségében és a Staféta című négy-generációs képzőművészeti kiállítás díszletében, szívmelengető költői esten vettem részt.

Egy antológia bemutatóján - a felolvasott, előadott versek kevés politikával és sok élni akarással leptek meg.

Élők és holtan is élők verseit tartalmazza az "Üzenet a Golgotáról" költői antológia.

Baráti társaság, egy irányba húzó lovak, elakadt szekér előtt?

Korszerűtlen eszmék, korhű és mai mezben? Aréna vagy futballpálya, ahol minket rúgnak?

Rábízom az olvasóra, mert ne várja tőlem, hogy ennyi jó verset végig elemezzek.

"Hosszú levelet fogalmazok,

Levelet a málló időnek,

A bárd élén sikongó

Örök jelennek, a jövőnek,

pedig hát tudom, haszontalan"

Gyimesi László: „A gyertyák átköltöztek”

Aki ott volt a kötet bemutatóján elcsodálkozott. Ennél sokkal líraibb merítést hallhatott, talán optimistább és a természetet, az életet igenlő versek hangzottak el Keres Emil, Pálos Zsuzsa, Peczkai  Endre tolmácsolásában.

Külön színfolt volt, hogy Kassai Franciska - gitárkíséretével, megzenésítve adott elő számos verset!

Amikor beléptem, azt hittem, hogy az őszhajúak valami hűtőből léptek ki és hibernáltan őriztek meg valami régi kort.

A csalódásom csakhamar örömre váltott.

Részben a két Tűz-tánc antológia ma is élő szereplői, az elsőt már csak Baranyi Ferenc és Simor András képviselik, akik ebben az antológiában mutatkoztak be. Tudható, hogy sem akkor, 1958-ban, sem a "rendszer-váltogatás" idején, de ma sem kedvelik őket, a később csatlakozottakat sem, hiszen a tűztáncosok második kötete, már friss vérrel újította meg az elhaltak emlékét. Az esten még mások is szerepeltek, akik azóta csatlakoztak az Ezredvéghez, a szerzők listáját a cikk végén soroltam fel.

Az estet Simor András nyitotta meg.

Simor András mai hozzáállását a kötetben szereplő versek közül a „Dinoszaurusz testvér üzenete” jellemzi:

„Millió éveken át

mi laktunk ott

mit akar

a maga

pár ezer évével”

..”Hová lesznek

ezek füstölgő fenék

moszkvák

new yorkok”

Jellemző, Varga Rudolf, Frédihez írt, aki kutya volt életében, a „Sosemmúló tavaszban”.

Nyilván sok embernél intelligensebb lehet, mivel meg kell hallja a figyelmeztetést:"mostanra ködökké váltak ám a szökött farkasok" - mert: "gyorsan elcuccolni, mert a kóbor farkasokat  most mind, mind befogják, befogják, s alttóinjekcióval egy szálig, egy szálig, mind kiirtják"

A záróvers, a műsorzáró is volt - Petőfire hajaz. Hiszen kutyaéletet adott az elmúlt század és a megkezdett.

Az Ezredvég - valaminek a végét jelezné?

Vagy egy új kezdet?

A neokon-neoliberális ideológia éppen annyira életidegen, mint a remélt szocializmus-szociáldemokrácia?

Az ember tényleg nem reformálható? Sem a Golgota, sem Szent Ferenc, sem a reformáció, sem XIII. Leó, hogy Marxot és követőit, meghamisítóit ne is említsem, nem vitték volna előre a világot?

Ez  utóbbiak a saját reflexióim,  a gondolataim, amelyeket a szobor- és bálványdöntések margójára piszkítok.

"Én olyan világba jöttem bele,

amelyik nem készült fogadásomra.

Sőt, ki akart zavarni belőle.

Ablakomon fekete kátránypapír sötétlett.

A nem látszat miatt."

Ágai Ágnes nyitóverse („Retrospektro” - Hátra arc) tudhatjuk, honnan indul és a végén mégis kifejti "létezni jó".

A címadó vers Baranyi Ferencé:

"Mit szégyellitek, ti szerencsétlenek!

Mannát nem tudtam szórni, mint Atyám..."

Bizony most is várnánk a mannát, legalábbis  - magamról beszélek -, de "a boldogságról szóltam a hegyen", tér vissza a realitáshoz és a tapasztalathoz a költő.Igaz felemlíti, hogy "és jól tartottam hallal és kenyérrel szegényemberek ezreit..." (Baranyi Ferenc: „Üzenet a Golgotáról”)

Csala Károly címválasztása is jellemző, „Munkanélküliek”:

„Emberek,

Immár sokadik kiadásban,

Koptatott bőrkötésben,

A legalsó polcon,

Arra várva,

hogy egyszer még

elővegyék őket.”

Valóban!

Erre rádupláz Dobos Éva „Adj haladékot, Uram” című verse:

„Adj haladékot Uram, adj haladékot,

ha most nem keresem meg ezt a

húszezret,

miből fizetjük ki a TB-t?”

Györe Imre a múltból üzen az „Az ’érdek’ szóról” című versében:

„Az ’érdek’ szó is

mily költőietlen

abban a korban, melyben

a dolgozók érdekét

eltapossák, mikozben

össznépi érdekről fecsegnek,

a ’szabad vállalkozás’

szinonimájaként,

vagy éppen megfordítva”

…”Aki fölemlegetné,

A nyelvészekhez küldik,

kik majd megállapítják,

a nyelvüket kivágva,

górcső alatt és másképp,

hogy ez a garázda népség,

s a nemzet ellensége.

És amíg él a nemzet

Mindnyájan köpünk rájuk.”

*

Ennyit a "politikáról", a világnézeti eltérésről - ami megkülönbözteti a szerzőket minden létezett és ma létező párttól!

De ez az est nem a politikáról szólt, az antológia viszont nem kerülhette meg!

Végtelen lehetne szubjektív idézeteim sora.

"Játszik valaki xilofon ágon

     keserű makkal

aszályos erdőn fanyar szellővel

     fátyolos nappal"

Szarka István még címválasztásában is jelzi, hogy élni lehet, a múlt is jelen van a művelt emberfők emlékezetében (Őszi sejtés -  Sylvanus Istenhez). A nagybetűk sokat elmondanak!

Végül is, az egész est inkább bukolikus volt, vagy felfedeztette velünk a világ szépségeit.

Szándékosan választottam a nyomtatott anyagból világnézeti sorokat.

Labanc Gyula, posztumusz szerző -

"ha eső akkor Rilke, 

ha Rilke utazom:"

de...így folytatódik:

"valaki ürességtől

lebegő toronyház-

kabátzsebemben  sem

talál pénzes címzésre,

ellenben a könyv, benne

friss titkos bankó,

italra, virágra és Istenem, 

nőkre,...."

Ismételten felhívom a figyelmet egy nagybetűre...

Lehetetlen, bár kötelességem a szerzőket felsorolni. Biztosan van még a fiók rejtekén, kesernyésen bukolikus líra, de most ez a kötet van a kezemben.

ÁGAI ÁGNES, BARANYI FERENC, BERETI GÁBOR, CSALA KÁROLY, DOBOS ÉVA, ESNAGY ISTVÁN, GYIMESI LÁSZLÓ, GYÖRE IMRE, LABANC GYULA, PAPP LAJOS, PASS LAJOS,PROHÁSZKA LÁSZLÓ MÁTÉ, ROZSNYAI ERVIN, SIMON LAJOS, SIMOR ANDRÁS, SZARKA ISTVÁN, TABÁK ANDRÁS ÉS VARGA RUDOLF kopogtat! Némelyek a koporsófedélen - de olyan hangosan..!