Ramóna blogja

Vers
ram501•  2009. október 25. 16:49

Amikor verset írok

Amikor verset írok, megelevenedik előttem az eddigi életem, és látom azt is, ami történni fog. Látom a magasra törő fákat a hegyeken, és látom a nyírfát az udvaron, aminek a törzsét ölelem, és könnyekkel küszködve bíztatom, ne menjen, akárhogy hívja az ősz. Minden alkalommal, amikor levele hull, a tollam enyhén a papírhoz nyomom, és kirajzolódnak előttem a sorok. Amikor verset írok, sokszor nem is én írom, a tudatalattim diktálja a szavakat, melyeket kezem monoton ütemben leír, és végül magam is meglepődök azon, hogy mindez az én művem. Miközben kezem serényen dolgozik, látom magam előtt mindazt, amit le akarok festeni szavakkal, úgy, mint, a festő az ecsettel és az ezer meg ezerszínű palettával. Látom, amiről írok, és érzem azt, hallom, amit hallanom kell ahhoz, hogy kidomborodjanak a soraim. Ha szerelmes verset írok, érzem az érintéseket a bőrömön, és elpirulok a lopott pillantások fátyla alatt. Elbódulok az alkonyi égbolttól, és kezem hevesen írja mindazt, amit látok, rímeket farag az elmém, s én észre sem veszem, hogy készen vagyok. Valami bennem megszületik minden egyes vers kezdetekor, és hol kiteljesedik, mikor a végső pontot leírom, hol teljes valójában meghal, és a testemen kívül kerül a gondolat, az érzéseim belevándorolnak a papírba, a tintába, vagy lehetséges, hogy a vers lelkébe ivódnak bele.

Amikor verset írok, hatalmába kerít egy érzés, amit nem tudok megmagyarázni. Nevezhetjük ezt túlfokozott mélabússágnak is, de olykor pedig a határtalan boldogságot jelképezi az érzés. Miközben írok, tehát igen széles skáláját járom be az érzéseknek, és minden versbe belefullad egy-egy részem, amit az olvasó kap meg belőlem. Ha légies és törékeny testű tündérekről írok, lelkem gyermeki fénye rohan a verssorokba, ha a természetről, akkor pedig egy olyan énem, amely képes meglátni a szépet egy már félig hervadt virágszálban, és képes beleszeretni egy kicsiny, alig csordogáló patakba. 

            Írni vágyik a lelkem, s addig győzködi az elmémet, mígnem azon kapom magamat, hogy őrült hévvel verset írok, és megint látok magam előtt egy csodás képet, ami lázba borítja a testemet, s heves dobbanásokra kényszeríti a szívemet.

            Írnom kell, hogy lássam azt, mit csak az lát, ki képes versbe fonni bánatát, s sorainak poharába önteni lelkének minden apró sóhaját.