"Nem lehet!"

Nem látom az igazsgáot a szemedben, már köszönni sem úgy köszönsz. Nem tudom mit akarsz s azt sem hogy miért. Velem vagy de mégsem, távol vagy de ha kinyujtom a kezem elérhet, ám megtartani sosem tud, hát elengdlek. De mit akarsz? Mit akarok én? Nem lehet... nemkünk soha nem lehet... Tudom hogy különbözünk és ne mlehet... Minden est súlykolom magamba ezt a mondatot: "Nem lehet! Ne rontsd el! Elégedj meg anyival amit kaptál!" De hova jutnánk ha mind megelégednénk azzal a csekély érzelemmel amit birtokolunk. Nem tudom akarsz e engem.. néha azt hiszem igen... néha azt hogy felesleges vagyok.. nincs akinek kellenék... egyedül vagyok... De te más vagy, ha megölelsz a lelkem újra egésszé válik, olyna mintha hozzád tartoznék... mégis tudom hogy nem szabad. Mihez vezet ha erőszakosan távol tartod magad attól amire szükséged van? És mire vezet ha szükséged van valakire de neki nincsen rád? Hát ez az én röpke kicsiny, parányi és apró dilemmám. És soha nem lesz vége mert újra fellobban a remény, majd kihuny a lángja, elalszik elég. Fellobban a kétely, a félelem, az elvesztéstől valő rettegés. De elveszthetünk e valamit ami nem is a milnk....