Quo vadis?

Valamikor hajdan, réges-régen,

Még ifjú suhancként falun éltem;

Öregapám gyakran mesélt nekem,

Tőle van sok ódon történetem.

Meg az alábbi különös eset,

Mely valamiféle okok miatt

A Szentírásból utóbb kimaradt.

Barangolta a tavaszi határt;

S míg elmélkedve az utat rótta:

Lelt egy embert, ki a magot szórta.

Megállt, nézte a szorgos pár kezet,

Aztán jó szívvel rá is kérdezett:

Üdv neked! Serénykedel, azt látom,

De mi jót vetsz e hantba, barátom?

Ám a földmívest a kérdés éppen

Nem találta a legjobb kedvében.

Így csak félvállról odavágta azt:

Ugyan, hát ahhoz mi közöd? -- lóf@ßt!

Az Úr elmosolyodott szelíden.

Majd szólt: akkor áldja meg az Isten

Munkád gyümölcsét, ki rá tekintett!

Azzal továbbállva búcsút intett.

Az ember erre semmit nem felelt,

Csak vetett tovább, míg a föld betelt.

Mikor a nap az ég aljához ért,

Nyugodni végül ő is hazatért.

Aztán, másnap reggel a határba

Érve e szörnyű csodát találta:

A hantból rondaságok meredtek,

Szép sorokban lágyan lengedeztek.

Fejéhez kapott a szerencsétlen,

Hisz' a fejleményben nem volt vétlen.

Rájött, az Úr járt ott tegnap nála,

S káromlásának ez most az ára.

A magvető később keresztény lett;

Eddig szól a veretes történet.

Azt én már csak úgy hozzá gondoltam,

Hogy ő útnak eredt akkor nyomban.

Nem pihent, míg Jézust utolérte,

Leborulva bocsánatát kérte;

Közben a csúfságok porrá váltak,

Helyet adtak sarjadt gabonának.

Ekképpen lett a legenda vége,

Ihlette az Isten Embersége.

Mint hatalma, kegye is végtelen,

Bár a föld sok állatságot terem.

A sziklasír mélye üres volt,

A Mester holtteste nincs sehol.

A házban megdermedt döbbenet:

Hová tűnt, miként történhetett?

Biztos, ő volt? -- kérdik Máriát.

Őt láttad, Jézust, a Messiást?

Igen, ő volt -- felelt Mária.

Ő volt, Jézus, az Isten Fia.

Körülötte újból döbbent csend;

Néhány arcon már remény dereng.

De nem lehetett, biztos tévedsz,

Kereszten érte őt a végzet.

Láttuk, hogy a testét levették,

Lepelbe kötve sírba tették --

Szóltak, ám szavuk csoda törte:

Ott állt, ki a halált legyőzte.

Elvetettél szent színed elől,

Száműztél sötétség ölébe;

Körbevett a víz mindenfelől,

Átölelt reménytelen mélye.

Örvényed összezárt felettem,

Alászálltam lenti világba:

Hegyeidnek tövében lettem

Élőként hullámsírba zárva.

Hínár kötözi gúzsba lábam,

Pusztulásnak bűze fojtogat:

Cethalnak fertelmes gyomrában

Megtörten kesergem sorsomat.

Óh, hallgattam volna rád, Uram,

Nem ülne rajtam szörnyű átok;

Tenném már, mit néked fogadtam –

A mélységből hozzád kiáltok!

Mily’ balga és gyáva voltam én:

Ninivének népétől féltem,

S oltalmat vén hajó fenekén

Emberi kezektől reméltem.

Haragod vihara utolért,

Felkelt ellenem a tengerár,

S lettem a sok vétlen életért

Mentségként egyedül én az ár.

Tajtékok közé bevetettek,

A mélység magával ragadott,

De irgalmadból menedéket

Egy halnak éhes szája adott.

A víz lassan torkomig hatol,

S immár végsőkig elcsüggedtem;

De kínomnak szörnyű honából

Tehozzád emelem fel lelkem.

Hitetlenségemből megtérve,

Tiszta szívből szólom e fohászt;

S nevedet szüntelen dicsérve

Várok kezedtől szabadulást.

Kik rút bálványt dicsőítenek:

Mind a te haragodat szítják.

Számon kéred rajtuk bűnüket,

Mert irgalmadat eltaszítják.

Ám én vétkemért áldozatul

Hitnek szózatát zengem néked.

Hiszem, hogy átkod rólam lehull,

S meglátom még fényes szentélyed.

(Jónás próféta könyve szerint)