Novellák

Hazafelé buszoztam egy hétköznapi délután. Unalmas utazás volt, mint szokott lenni általában, így munkából hazafelé. A szokásos unott arcok a buszon, lehettünk vagy tízen a helyközi járaton.

Egyik megállónál felszállt egy középkorú hölgy a kislányával, aki még csak épp iskoláskorú lehetett. Rózsaszín ruhájában és kabátkájában úgy festett, mint egy igazi Barbie baba. Leültek az előttem lévő ülésre, és egy darabig csendben utaztunk.

Aztán egyszer csak a kislány megszólalt: Anyu, mikor lesz karácsony?

Egy hónap múlva, kislányom – válaszolta az anyuka.

Anyu, és az mennyi idő, hányat kell még addig aludni?

A két kezeden összesen tíz ujj van, háromszor annyit – válaszolta az anyuka.

És az mennyi, anyu? – folytatta a kérdezősködést a kislány.

A nő lehúzta a kislány kezeiről a kesztyűt, az ölébe fektette, és azt mondta: Annyi, mint a te két kezeden, a két kesztyűdön, és az én két kezemen lévő ujjak.

A kislány egy darabig nézegette a kezeket, a kesztyűt, számolgatott magában, aztán szomorú arccal azt mondta: Az még nagyon sok. Anyu, a kesztyűt nem rakhatnánk el?

Ezzel mosolyt csalt anyukája arcára, és még néhány utaséra, akik hallották a beszélgetést. Ez kb. a busz összes utasa volt, mert elég hangosan beszélt a kislány.

Ezután egy ideig megint csend volt, de aztán folytatta a gyerek: Anyu, fogok kapni karácsonyra ajándékot?

Persze kislányom! Ha jó voltál – és tudom, hogy te jó voltál – akkor fog hozni ajándékot a Jézuska.

Anyu, ne butáskodj! Tudom, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot, hanem te, és a karácsonyi apu – válaszolta felnőttes komolysággal a kislány.

Majd folytatta: Anyu, most melyik karácsonyi aputól fogok ajándékot kapni?

A hölgy kissé zavarba jött a kérdéstől, óvatosan körülnézett, hogy ki hallotta. Aztán szemlesütve gyorsan visszafordult a kislányhoz, mikor látta, hogy jó páran nézik őket. Előttük pár sorral egy nyugdíjas nénike még hátra is fordult mosolygó arccal, és ennyit mondott: De aranyos!

Ettől az anyuka még jobban zavarba jött, de a kislány csak folytatta: Anyu, én azt szeretném, ha most is a tavalyi karácsonyi apu lenne majd velünk, mert tőle kaptam a legszebb ajándékot… tudod, a Barbie házat.

Anyukájának arca már eléggé pirospozsgás lett, valószínűleg zavartsága okán, de a gyerek csak folytatta: Anyu, a nénik miért fürödnek és alszanak együtt állandóan a bácsikkal?

Nem fürödnek mindig együtt – hebegte a nő.

De igen! Tegnap este is együtt fürödtetek azzal a bácsival. Ő lesz most a karácsonyi apu?

Te leskelődtél? – kérdezett vissza az anyuka, most már kicsit mérgesen.

Nem anyu, csak nem tudtam aludni, és hallottam. Mire édesanyja mondhatott volna valamit, a kislány megint folytatta: És tudod, anyu, hogy a múlt heti bácsit, azt nagyon nem szeretem ám! Mert bánt téged.

A nő döbbent arccal nézett lányára: Hát ezt meg honnan veszed?

Hallottam, amikor egyik éjszaka hangosan sikoltoztál – válaszolt felnőttes komolysággal a kislány.

De akkor a busz lassított az egyik megállóban, ezt látva az anyuka felrántotta kislányát az ülésről. Most leszállunk – közölte ellentmondást nem tűrően.

De anyu, mi nem itt szoktunk leszállni – kiabálta a kislány.

De most itt fogunk! – és azzal a lendülettel, hóna alá kapva a kislányt, már le is viharzott a buszról. Hátra sem nézve, sietve távolodott el a buszmegállótól, maga után vonszolva kislányát, de pecsenye vörös arca még messziről is virított.

Szokásos kontroll vérvételemre igyekeztem az orvosi rendelőbe. Trombózisom, és rossz koleszterinszintem miatt erre elég sűrűn szükség volt.

Mivel időben be akartam érni a munkahelyemre – annak ellenére, hogy tudtam, a vérvétel csak fél 8-kor kezdődik – már háromnegyed 7-re odamentem a rendelőbe.

Belépve a helyiségbe, legnagyobb meglepetésemre két nyugdíjas már ott ücsörgött. A köréjük pakolt sok újságból - és a három réteg levetett pulóverből - ítélve már régóta ott lehettek.

Ezek talán itt aludtak? – tettem fel magamnak a kérdést, majd köszönés után, magamban kissé morogva leültem velük szemben.

Nemsokára beviharzott a rendelőbe egy velem korabeli „dolgozó” fiatalember.

Megállt középen, némi döbbenettel az arcán körbenézett, aztán köszönés helyett csak ennyi csúszott ki a száján: hát, ez nem lehet igaz! Aztán dúlva - fúlva leült mellém.

A nyugdíjas nénike egy darabig nézegette, méregette őt, aztán már nem állhatta megkérdezni: mi nem igaz, fiatalember?

Hát az, hogy melós létemre rohannom kéne dolgozni, ezért jöttem ide ilyen korán a vérvételre. Erre tessék: a nyugdíjasok már itt ücsörögnek! – válaszolta durcásan. Nem ráérnének? A nyugdíjas idejükből bőven kitelne!

Bocsi, de én nem vagyok nyugdíjas – vetettem oda neki, hogy én is szóljak már valamit. De mire reagált volna erre – talán meg sem hallotta – a nénikéből már ömlött is a szó: Azért jövünk ide ilyen korán, hogy elsők legyünk és ne kelljen sokat várni.

A fiatalember csak legyintett, mert már nem akart vitába bocsátkozni.

De én már nem állhattam meg, hogy elmondjam a véleményemet – nem is én lettem volna, ha nem így teszek.

Tudják, nekem semmi bajom a nyugdíjasokkal – kezdtem rögtön magyarázkodással, ami így utólag meggondolva pont az ellentétes értelmében hatott, miszerint én utálom a nyugdíjasokat.

Majd ha ennyi idős leszek – folytattam – biztos megértem…

Na, de…Azt mondják, azért jönnek ide ilyen korán, hogy ne kelljen sokat várniuk. A vérvétel fél 8-kor kezdődik, és mindig csak annyi embert jegyeznek elő, hogy 8-ra be is fejeződjön, mivel akkor már a rendelés kezdődik.

Tehát: ha fél 8-ra jönnének, akkor legrosszabb esetben is csak fél órát kellene itt eltölteniük, így viszont, hogy már fél 7 előtt itt voltak, minimum egy órát, ha nem többet.

Akkor hogy is van ez? – kérdeztem, hangomban talán egy kicsi gúnnyal. Azt vártam, hogy majd visszavág, valahogy így: és maga miért jött ide ilyen korán? - akkor folytathattam volna okoskodásomat.

De a nénike csak nézett, gondolkodott, számolgatott magában. Látszott, hogy kereste a szavakat, mit is mondhatna.

Aztán kisvártatva csak ennyit bökött oda megvetően: akkor is mi vagyunk az elsők!