Purzsás Attila: Öngyújtó

Egy ködös, sötét, őszi reggelen a megállóban álltam buszra várva. Nem voltam túl lelkes, így munkába menet, de nincs mit tenni, ha menni kell, hát menni kell. Mert valamiből mégiscsak meg kell élni. Fázósan húztam össze magamon a kabátot.

A megállóban rajtam kívül csak egy hölgy álldogált, nem messze tőlem. Még forgalom is alig volt, csak pár autó jött arrafelé, no meg néhány busz. Mindig megörültem, ha jött egy, mert azt hittem, az már az én járatom, de aztán a harmadiknál is csalódottan kellett tudomásul vennem – mikor üresen, lassítás nélkül elviharzott mellettem – hogy csak a garázsból jövő, más járat volt. Ez van, vártam tovább.

Korán volt, még épphogy csak ébredezett a város.

Ahogy álltam ott elgondolkozva, egyszer csak odalépett hozzám a hölgy, és udvariasan szólt: Jó reggelt! Nincs véletlenül tüze?

Sajnos nincs – válaszoltam szabadkozva, a viszontköszönés után. Nem dohányzom – tettem még hozzá.

Kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy nem tudtam ezt az udvarias hölgyet tűzzel kiszolgálni, de csak azért, hogy udvarias legyek, nem fogok rászokni a dohányzásra.

A hölgy megköszönte a „semmit”, és visszaballagott a megálló másik végére, talán még messzebb, mint ahol előtte állt.

Vártunk még ott egy darabig, de a kutya sem jött arra. Azaz, hogy mégis, mert egyszer csak előkerült valahonnan egy kóbor eb, végigszaglászva a megállót, többek között az én lábamat is. Bíztam benne, hogy nem érez az iránt késztetést, hogy megjelöljön, de kisvártatva odébb állt, mikor látta, hogy itt semmi jóra, semmi adományra nem számíthat.

Hát álltunk csak tovább, mígnem egyszer csak megjelent a megállóban egy tizenéves fiú. Nem tudom, honnan kerülhetett oda, hirtelen csak ott termett. Körülnézett, aztán odajött hozzám.

Köszönés helyett csak ennyit bökött ki: Aggyá’ mán egy cigit!

Hirtelen nem tudtam mit mondani, talán, mert álmos voltam, vagy csak annyira megdöbbentett ez a mondat.

Nem dohányzom – válaszoltam kicsit mérgesen a fiúnak. Amúgy, neked sem kellene bagózni ilyen fiatalon, nagyon ártalmas az egészségre – próbáltam kioktatni.

De szavaim nem túlzottan érintették meg, mert így folytatta: Akkor aggyá’ pénzt!

Hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak, annyira megdöbbentett ez a stílus, mert egy gyerektől nem ezt várná az ember.

Gondolkoztam egy kicsit, hogy mit is mondhatnék, de aztán elővettem egy felelősségteljes ember, egy komoly apa modorát, és válaszoltam: Ha tudnám, kisfiam, hogy ennivalóra kell, akkor nagyon szívesen adnék! De tudod mit? Bár nem túl szépen kérted, én mégis adok neked valamit. Azzal benyúltam a táskámba, és elővettem egy szendvicset, amit párom csomagolt nekem.

Tessék, itt egy szendvics – nyújtottam felé. A fiú kikapta a kezemből, és azzal a lendülettel ki is hajította az út közepére.

Nem értetted, te majom! Aggyá’ egy százast- ordította csenevész hangján, amiről persze ő azt hitte, nagyon félelmetes.

Nem tanított meg anyád a jó modorra? – kérdeztem, most már kicsit mérgesen, mert kezdett felmenni bennem a pumpa.

De akkor előkapott valamit a zsebéből, amiről hirtelen azt hittem, hogy kés. Hihettem is ezt, mert úgy tartotta felém - szurkáló mozdulatokkal – mintha kés lenne.

Kissé megijedtem, de mikor a megállóban lévő, halovány lámpa fényénél megláttam, mi van a kezében, majdnem elnevettem magam. Egy méretes öngyújtó volt.

Mit akarsz azzal az öngyújtóval – kérdeztem - talán felgyújtasz? Húúúú, már össze is pisiltem magam – kezdtem gúnyolódni.

De akkor olyasmi történt, amire végképp nem számítottam…

A megálló másik végéből nagy elánnal elindult felénk a hölgy, majd ugyanazzal a lendülettel egy óriási pofont kevert le a fiúnak.

Mi a sz@rt képzelsz te magadról? – üvöltötte. Hányszor mondtam, hogy ne nyúld le az öngyújtómat! Na, takarodjál haza! – kiabálta – kitépve a gyerek kezéből az öngyújtót.

Majd, mint aki jól végezte a dolgát, visszament a megálló másik végébe, és megelégedetten rágyújtott.