Novellák

Minden szilveszterkor megfogadom, hogy új életet kezdek.

Újév, új remények, új fogadalmak... amiket általában úgysem tartok be, de jól hangzanak.

Most két dolgot fogadtam meg: spórolni fogok, és egészségesebben élek.

Spórolni? Jó vicc!

Mikor még itt virítanak a kredencen az óév végi feladatlan csekkek.

Osztok, szorzok, és a végére kiderül, ha ezeket feladom, már lőttek is a januári fizetésemnek. Persze, takarékoskodni később is lehet, mert ugye, az év tizenkét hónapból áll, de mire egyenesbe hozom magam, vége is az évnek. Na, ennyit a spórolásról.

Így marad a másik fogadalom: egészségesebb élet.

Na, de miből?

Mert nem olcsó egészségesen élni. Ott vannak, ugye, a biokaják, meg a tartósítószer mentes ételek, de azok nagyon drágák. A gyógyszerek sem olcsók, amiket a különféle bajaimra szedek, nem beszélve a koleszteringyógyszeremről, aminek csillagászati az ára.

Ráadásul ezeket a biokajákat nem lehet bográcsban elkészíteni.

Szója bográcsban? Ki hallott már ilyet?

Én meg köztudottan imádok bográcsozni, és persze a szalonnasütést sem vetem meg. Ritka az olyan hétvége, hogy valamelyiket ne tennénk be a programba.

Pedig a magas koleszterinszintem miatt tényleg egészségesebben kellene összeállítanom az étrendemet. Na, de ki hallott már olyat, hogy szalonna light? A szalonnát pedig piszkosul szeretem.

Amúgy én vagyok a hibás, mert nem kellett volna orvoshoz mennem. Addig semmi bajom nem volt!

Hát, akkor mit tegyek? Inkább ne is egyek?

Abban biztos kevés a koleszterin, meg nem is zsíros, de a levegőből nem lehet megélni! Pláne, ha majd előbb-utóbb azt is megadóztatják.

Így aztán mit tehetek? Marad minden a régiben.

Egy kis szalonna, egy kis bográcsos kaja, meg persze hozzá, az elmaradhatatlan sör.

Mert azért annyira sosem voltam bolond, hogy azt fogadtam volna meg, hogy nem iszom többet sört.

Így, végül csak egy biztos: év végén megint teszek fogadalmat. Mert ezt legalább be tudom tartani!

Egy békés, csendes szombat délután történt...

Ebédünket elfogyasztva a tévé előtt ücsörögtünk családommal. Épp jóleső érzéssel kortyolgattam a kávémat, mikor megszólalt a telefon. Kénytelen – kelletlen feltápászkodtam, ami eléggé nehezemre esett teli bendővel. Rögtön meg is kaptam a zrikálást fiaimtól:

- Úgy mozogsz, mint egy nyugdíjas!

Komótosan mentem a telefon felé, ami már vagy tízet csengett. Titokban reménykedtem, hátha abbahagyja, mire odaérek. De, nem hagyta abba, csak csörgött tovább.

- Igen? – vettem fel a kagylót unott hanggal.

A vonal másik végéről, valahonnan nagyon messziről jöhetett a hang, mert először alig hallottam.

- Ferkó? – Kérdezte egy idősebb hölgy.

- Igen, én vagyok! – feleltem.

- Jaj, Ferkó, de örülök! A nagymama vagyok New Yorkból – dörrent ki a kagylóból.

- A nagymama New Yorkból? Azt hiszem, itt valami tévedés lesz – válaszoltam.

- Hát... Nem ismersz meg? Nem emlékszel rám? A nagymama vagyok New Yorkból – mondta ismét, megerősítésképpen.

Tán azt hihette, nem értettem elsőre, amit mondott. Pedig értettem, sőt, nagyon tisztán hallottam minden szót. De valójában mégsem értettem, mert sajnos nagymamáim már nincsenek az élők sorában, bármennyire fájó is ez a tény.

- Halló, halló, itt vagy még? – hallatszott a vonal másik végéről.

- Itt vagyok, de azt hiszem rossz számot tetszett hívni.

- Dehogy hívtam rossz számot! – csattant ki ellentmondást nem tűrően a nagyi. Hát már te sem akarsz beszélni velem? Tudom, hogy régen jelentkeztem utoljára, van már vagy két-három éve, de azért nem gondoltam volna, hogy te is elfelejtesz. Anyádat is hívtam, de ő sem volt hajlandó szóba állni velem, még a telefont sem vette fel.

            Mindezt egy szuszra hadarta el, közbeszólni sem tudtam, hiába akartam.

- Én nagyon szívesen beszélgetek önnel, de értse meg, nekem nincs nagymamám New Yorkban – mondtam, mikor végre szóhoz jutottam.

- Hát hogyne lenne! Akkor ki a fenével beszélsz most? – jött a megdöbbentő válasz.

Kezdtem feladni. Erre most mit mondjak? Hagyjak rá mindent, és beszélgessek vele, vagy csak egyszerűen tegyem le a telefont? Családom már szurkolt nekem, körbeálltak, és nagy mosolygások közepette bökdöstek:

- Mondd, hogy te vagy az! Hátha meghív minket New Yorkba!

- Ugyan már, maradjatok nyugton! – csitítottam őket.

A vonal másik végén a néni csak nem hagyta abba:

- Tudod, azt terveztem, hogy idén ellátogatok Budapestre. Van már vagy húsz éve, hogy utoljára ott jártam. Akkor még kis porbafingó voltál.

Kicsit meglepődtem a „nagyi” szabados stílusán, de gondolkodásnyi időt sem hagyva folytatta tovább:

- De azt hiszem, most már mégsem megyek, mert senki nem látna szívesen. Jól mondta annak idején nagyapád – Isten nyugosztalja -, hogy ne foglalkozzál ezekkel, mert úgysem kíváncsiak rád! Tényleg igaza volt. De azért jó volt, mikor minden karácsonyra küldtem a csomagot?! Akkor nem tiltakoztatok! Biztos az a baj, hogy tavaly már nem küldtem! De, hát meg sem köszöntétek soha, akkor meg minek küldjek?

Megadóan, csendben hallgattam szavait. Kezdtem egyre jobban sajnálni. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve azt találtam mondani:

- Jaj, nagymama, ne haragudjon, de nem ismertem meg a hangját. Olyan rossz a vonal, alig hallom, amit mond. Hát hogyne emlékeznék a drága mamára! Hogy tetszik lenni?

Vártam a választ, de helyette hosszú, kínos csend következett. Aztán egyszer csak kicsattant a hang a kagylóból:

 - Te tényleg nem az én unokám vagy! Ő soha nem volt ilyen kedves velem! – mondta dörgő hangon, és lecsapta a telefont, mielőtt bármit is mondhattam volna.

 

 Valamikor a 80-as évek végén történt…

Elhatároztuk, hogy belevágunk egy kisebb lakásfelújításba. A konyha és az előszoba volt éppen soron. Jól haladtunk, már majdnem teljesen kész voltunk - mind a munkával, mind anyagilag – amikor úgy döntöttünk párommal, mégiscsak ki kellene cserélni a régi előszoba ablakot is. A hőszigetelt üveges műanyag ablakok még csak akkortájt kezdtek divatba jönni, és mint ilyenek, rettentő drágák voltak, ezért megpróbáltam hagyományos, fa ablakot szerezni. Egy ismerős révén ez sikerült is, tokkal-vonóval kétezer forintért, ami nagyon jó ár volt abban az időben, főleg, hogy nem használtcikkről volt szó. Egyetlen hibája, hogy iszonyatosan koszos volt, mert már évek óta porosodott egy kamra mélyén. Büszke is voltam magamra a jó üzlet miatt.

Épp azokban a napokban futottam össze egy régi cimborámmal, aki köztudottan lakásfelújításokkal foglalkozott. Megtudva, hogy mit tervezek, azonnal felajánlkozott - baráti áron kicseréli nekem az ablakot. Fizetségként csak egy sörözésre kellett meghívnom, ami olyan jól sikerült, hogy utána alig találtunk haza. De, ahogy megígérte, másnap reggel korán ott volt nálunk elvégezni a munkát.

Nyugodt elégedettséggel hagytam ott, tudva, hogy mire hazaérek a munkából, az ablak már ki lesz cserélve. Így is lett, mikor este megérkeztem, párom büszkén mutatta az új ablakot. Gyönyörködtünk benne egy darabig, de aztán feltűnt valami… Nem láttam a kilincset. Hirtelen megdöbbentem…

- Milyen ablakot vettem? Pedig úgy emlékszem, volt rajta, amikor hazahoztam.

Közelebb léptem hát, hogy jobban megvizsgáljam, és akkor végre megláttam kilincset… kívül.

Drága, mester barátom fordítva építette be az ablakot. Azonnal felhívtam, ő szabadkozott, nyugtatgatott: - Semmi baj, semmi gond, holnap reggel megyek, és helyrehozom – mondta, és azzal a lendülettel le is tette a telefont, még mielőtt bármi szidalmat elmondhattam volna.

Másnap reggel jött is menetrend szerint, én pedig ismét munkába indultam. Most már nem voltam olyan nyugodt és lelkes, mint előző nap, de mire hazaértem, az ablak a helyén volt, és a kilincs is ott virított, ahol lennie kellett, belül.

Gyorsan neki is álltunk párommal kitakarítani, hogy végre elmondhassuk: teljesen végeztünk a felújítással.

- Ki kellene egy kicsit szellőztetni, mert elég nagy a por – mondta párom. Kinyitnád az ablakot?

Elindultam hát, hogy kinyissam. Kicsit nehézkesen modult a kilincs, de aztán csak engedett, és végre kinyílt. Majd ugyan azzal a lendülettel le is esett az ablakszárny a helyéről, és ripityára tört. Drága „mesterember” barátom fejjel lefelé építette be…

 

Hogy is szokták mondani? Az olcsó munka a legdrágább…

Mikulásnap este lefekvéshez készülődtünk párommal. Talán tíz óra lehetett…

            Hívogatóan terpeszkedett előttünk a megvetett ágy. A tévében egy sorozat: tízedik évad, sokadik rész – írták ki.

            - Na, asszem alvás – néztünk egymásra egyetértően párommal.

            De akkor valami dörömbölést hallottam… nem is hallottam, éreztem. Nem kintről jött, hanem idebentről.

            Mi lehet a ketyerémmel? Csak úgy ugrál össze - vissza a mellkasomban.

            Párom aggódóan nézett rám, közben simogatta a mellkasomat. Ez kicsit megnyugtatott, de csak nem lett jobb.

            - Anya, baj van – mondtam határozottan.Azt hiszem, itt valami nem jól működik – mutattam a szívemre.

Valószínűleg eléggé fájdalmas arccal mondhattam ezt, mert láttam páromon az ijedtséget. Ettől én is még jobban megijedtem.

Öt perc sem telt el, és már robogtunk is a kórház felé, az ügyeletre. Pár perc múlva már egy vizsgáló ágyon találtam magam, mellkasom telis – tele drótokkal.

            - Ez bizony ritmuszavar – közölte a nyers tényt a doktor.

            - Most a vendégünk lesz egy darabig.

Beletörődve vártam sorsomat. Tologattak ide, tologattak oda, megszúrtak itt, megszúrtak ott.

Átéreztem varrónő párom tűpárnájának sorsát. Most valahogy én is úgy éreztem magam. De mi ez a sok zagyvaság, amit gondolok? Nem az agyammal van baj, hanem a szívemmel. Mitől is érezhetne bármit is egy tűpárna?

      Egy doki hangja zökkentett ki gondolataimból: - Mindjárt jön egy betegszállító, és irány a belgyógyászat. Elit helyre fog kerülni, a kardiológiai részlegre.

      Hűha, ettől most rögtön büszkébb lettem magamra… Én inkább otthon szeretnék lenni. De aztán gúnyos gondolataimat félre téve leültünk párommal a váróban.

A nagy faliórán a mutató épp átvánszorgott a következő napba. Vártunk, aztán még mindig vártunk. Felálltam, sétáltam, leültem, ismételve ezt az unalmas mozdulatsort többször is egymás után.

Megint az órára néztem… Mennyi? Három óra húsz perc… Hol vagyok? Talán időcsapdába kerültem, ugrottam egy dimenziót?

De aztán rájöttem, ez nem időcsapda, ez a magyar egészségügy csapdája.

Végre jött egy betegszállító, de ő sem értem. Már nem állhattam megkérdezni tőle: - Ne haragudjon, az a betegszállító, aki értem fog jönni, bejött már dolgozni?

- Hát, maga még mindig itt van, nem vitték fel az elsőre? – tette fel az értelmetlen kérdést, mert ha nem lettem volna itt, akkor kihez beszélt volna?

De mire folytathattam volna az érdeklődést, már el is tűnt az egyik ajtó mögött. Ez külön tantárgy lehet az orvosin: az eltűnés gyakorlata – tán ez lehet a tantárgy neve.

Aztán egyszer csak valahonnan végre előkerült az orvos, aki vizsgált pár órával ezelőtt. Mikor meglátott, azonnal kerített egy betegszállítót, aki pár percen belül jött is. Maga előtt tolva az ülő kocsit, furcsán vonszolta magát felénk. Első ránézésre komolyan betegnek tűnt.

- Tud sétálni, vagy beül a kocsiba? – kérdezte fáradtan.

- És ön? – tettem fel a viszontkérdést, kicsit gúnyosan.

Hamar rádöbbentem, ez azért egy kicsit erős volt, de szerencsére nem sértődött meg. Talán nem volt hozzá ereje.

      Sétánk során felvázolta, hogy már majd’ huszonnégy órája talpon van, ezért vonszolja így magát. Őszintén megsajnáltam. Végül is hajnali négy órára ágyba kerültem egy kórteremben. A felébresztett nővérek, és az ügyeletes orvos eléggé morcosnak tűntek, de a gyors vizsgálatok után már látszott rajtuk, hogy nyugtázták a tényt: valóban jogosan kerültem hozzájuk. Ketyerém még mindig össze – vissza kalimpált, de a gyógyszerek és az infúzió valamicskét segített. Rendesen megviseltek az utóbbi órák. Páromtól elbúcsúzva hamar álomba szenderültem. Fél óra múlva éktelen csörömpölésre ébredtem. Egyik szobatársam leverte a vizespoharát, ami millió darabra törve ébresztette a kórtermet, sőt, még az öt szobával arrébb alvó nővért is.

      - Lacibá’, mit csinált már megint? – kérdezte a nővér, berontva a kórterembe.

A hirtelen felkapcsolt lámpák fénye még csak fokozta a pár másodperccel előbbi, felriadás okozta sokkot.

- Na, tessék! Így gyógyuljanak a szívbetegek.

Az üvegszilánkokból jutott a szoba összes sarkába, kellett vagy tíz perc a feltakarításához, miközben a nővérke folyamatosan szentségelt.

Volt hát időm tüzetesebben tanulmányozni a kórterem lakóit. Velem együtt öten voltunk. Én, mint a legfiatalabb, eléggé kilógtam a sorból. Döbbenten néztem körbe: - Mit keresek én itt?

Rajtam kívül mindenki nyugdíjas korú volt, és nem a nyugdíjuk elejéről. Hörögtek, szuszogtak, horkoltak. Ez utóbbit nem is értettem. Hogy lehet aludni ilyen csörömpölés közepette, és ilyen fényárban, ami olyan érzetet keltett bennem, mintha egy futball stadion esti meccsén lennék.

- Jó éccakát! Most már aztán aludjanak! – zökkentett ki gondolataimból a nővérke hangja. Azzal a lendülettel le is oltotta a lámpát, és kiviharzott.

Végre aludhatunk – gondoltam, de tudtam, hogy nem sokat, mivel már öt óra felé járt.

      Épp csak elaludtam, mikor megint felébresztett valami. Másik ágyszomszédom hangos perlekedésére riadtam fel, aki - mint kiderült – álmában beszélni szokott. Nem is beszéd volt ez, hanem hangos veszekedés, csak ő tudhatta, kivel. Közben furcsa pózban, az ágy mellett térdelve aludt. Feje hol az ágyon volt, hol az ágy mellett lógott, minden egyes kiabálásnál helyzetet változtatva.

- Szóljunk a nővérnek? – kérdeztem bizonytalanul pohártörő szobatársamtól.

- Á, dehogy! – felelte ő. Ez most egészen kényelmes póz Pista bácsinak, most kevesebbet beszél, mint szokott.

- Tegnap fejjel lefelé aludt, homlokát a padlónak támasztva – folytatta. Nem mertük felébreszteni, nehogy kitörjön a nyaka.

       Hová kerültem? – gondoltam, közben próbáltam élesíteni a szemem a félhomályban. Most csak egy őrzőlámpa égett a kórteremben.

- Próbáljon meg aludni – mondta másik szobatársam, Józsi bácsi, aki szintén fent volt.

Jó vicc, így aludni?

Közben megtudhattam, hogy Józsi bácsi azért volt bent, mert gyenge volt a szíve, fulladt, cukros volt, és még valami, amit nem értettem. Nem is csodálkoztam betegségein, mivel lehetett úgy százhatvan kiló az öreg, és persze nem a vasággyal együtt. Épp az ágya szélén ült, és a hasa érdekes formában bontakozott ki a félhomályban. Valamiért – nem tudom, miért – a „Csillagok Háborúja” Jabbája jutott róla eszembe.

- Tudja, vízhajtót szedek, inzulint kapok, és diétáznom kell – mondta, nem mintha én kérdeztem volna.

Amúgy is eléggé nehezen értettem, amit mondott, mert közben épp egy fél grillcsirkét tömött az arcába. Ennyit a diétáról…

Próbáltam visszaaludni, persze ez nem sikerült. Segített ebben negyedik szobatársam, István bácsi, aki végig csuklotta az egész éjszakát.

Ebből a hang kavalkádból egy zeneszerző már összedobott volna egy szimfóniát, persze én nem vagyok zeneszerző. Csak írogatni szoktam, azt meg nem lehet félhomályban.

Csak meredtem a plafonra, alvás helyett. Egy szorgosan dolgozó pók épp a hozzám közel eső sarokban szőtt egy egészen formás hálót. Szegény nem tudhatta, hogy reggel majd a takarítónő egy laza mozdulattal tönkreteszi egész éjjeli, megfeszített munkáját. Közben fél hat lett, és egyszer csak felcsapódott az ajtó és a lámpa. Ilyen kellemetlen érzésem utoljára a seregben volt, ott ébresztettek így minden nap. De rég is volt már…

Bevonult az ügyeletes orvos, kísérő csapatával együtt. Valamiért egy pulikutya, és az általa terelt nyáj jutott eszembe róluk. Persze, bégetés nem volt, csak sűrű bólogatás, az orvos minden egyes szavára. Úgy lesték a száját, hogy szinte kiimádkozták belőle a szavakat.

Végre eljutottak az én ágyamhoz is. A doki köszönés után felvázolta a helyzetet, rám nézve, de tanoncaihoz beszélve. Nem is értettem, miért rám nézett. Amúgy nem értettem egy árva szavát sem, annyi orvosi hablaty hagyta el a száját. Na, jó, lehet, hogy nem vagyok elég művelt, mert nem tudok latinul, de azért én is helyeslően bólogattam, közben egy – egy mosolyt is megengedve.

Aztán végre magyarra váltott, igaz, csak pár mondat erejéig: - Szívritmus zavara van, amit megpróbálunk gyógyszerekkel helyrehozni, beállítani.

Na, ezt már értettem.

- Ha ez nem sikerül - folytatta, akkor kiütjük.

Ennél a mondatnál már nem mosolyogtam, és nem bólogattam.

      De reagálni, és kérdezni sem volt időm, mert ott hagytak, és már vonultak is tovább a következő beteghez…

Egy ködös, sötét, őszi reggelen a megállóban álltam buszra várva. Nem voltam túl lelkes, így munkába menet, de nincs mit tenni, ha menni kell, hát menni kell. Mert valamiből mégiscsak meg kell élni. Fázósan húztam össze magamon a kabátot.

A megállóban rajtam kívül csak egy hölgy álldogált, nem messze tőlem. Még forgalom is alig volt, csak pár autó jött arrafelé, no meg néhány busz. Mindig megörültem, ha jött egy, mert azt hittem, az már az én járatom, de aztán a harmadiknál is csalódottan kellett tudomásul vennem – mikor üresen, lassítás nélkül elviharzott mellettem – hogy csak a garázsból jövő, más járat volt. Ez van, vártam tovább.

Korán volt, még épphogy csak ébredezett a város.

Ahogy álltam ott elgondolkozva, egyszer csak odalépett hozzám a hölgy, és udvariasan szólt: Jó reggelt! Nincs véletlenül tüze?

Sajnos nincs – válaszoltam szabadkozva, a viszontköszönés után. Nem dohányzom – tettem még hozzá.

Kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy nem tudtam ezt az udvarias hölgyet tűzzel kiszolgálni, de csak azért, hogy udvarias legyek, nem fogok rászokni a dohányzásra.

A hölgy megköszönte a „semmit”, és visszaballagott a megálló másik végére, talán még messzebb, mint ahol előtte állt.

Vártunk még ott egy darabig, de a kutya sem jött arra. Azaz, hogy mégis, mert egyszer csak előkerült valahonnan egy kóbor eb, végigszaglászva a megállót, többek között az én lábamat is. Bíztam benne, hogy nem érez az iránt késztetést, hogy megjelöljön, de kisvártatva odébb állt, mikor látta, hogy itt semmi jóra, semmi adományra nem számíthat.

Hát álltunk csak tovább, mígnem egyszer csak megjelent a megállóban egy tizenéves fiú. Nem tudom, honnan kerülhetett oda, hirtelen csak ott termett. Körülnézett, aztán odajött hozzám.

Köszönés helyett csak ennyit bökött ki: Aggyá’ mán egy cigit!

Hirtelen nem tudtam mit mondani, talán, mert álmos voltam, vagy csak annyira megdöbbentett ez a mondat.

Nem dohányzom – válaszoltam kicsit mérgesen a fiúnak. Amúgy, neked sem kellene bagózni ilyen fiatalon, nagyon ártalmas az egészségre – próbáltam kioktatni.

De szavaim nem túlzottan érintették meg, mert így folytatta: Akkor aggyá’ pénzt!

Hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak, annyira megdöbbentett ez a stílus, mert egy gyerektől nem ezt várná az ember.

Gondolkoztam egy kicsit, hogy mit is mondhatnék, de aztán elővettem egy felelősségteljes ember, egy komoly apa modorát, és válaszoltam: Ha tudnám, kisfiam, hogy ennivalóra kell, akkor nagyon szívesen adnék! De tudod mit? Bár nem túl szépen kérted, én mégis adok neked valamit. Azzal benyúltam a táskámba, és elővettem egy szendvicset, amit párom csomagolt nekem.

Tessék, itt egy szendvics – nyújtottam felé. A fiú kikapta a kezemből, és azzal a lendülettel ki is hajította az út közepére.

Nem értetted, te majom! Aggyá’ egy százast- ordította csenevész hangján, amiről persze ő azt hitte, nagyon félelmetes.

Nem tanított meg anyád a jó modorra? – kérdeztem, most már kicsit mérgesen, mert kezdett felmenni bennem a pumpa.

De akkor előkapott valamit a zsebéből, amiről hirtelen azt hittem, hogy kés. Hihettem is ezt, mert úgy tartotta felém - szurkáló mozdulatokkal – mintha kés lenne.

Kissé megijedtem, de mikor a megállóban lévő, halovány lámpa fényénél megláttam, mi van a kezében, majdnem elnevettem magam. Egy méretes öngyújtó volt.

Mit akarsz azzal az öngyújtóval – kérdeztem - talán felgyújtasz? Húúúú, már össze is pisiltem magam – kezdtem gúnyolódni.

De akkor olyasmi történt, amire végképp nem számítottam…

A megálló másik végéből nagy elánnal elindult felénk a hölgy, majd ugyanazzal a lendülettel egy óriási pofont kevert le a fiúnak.

Mi a sz@rt képzelsz te magadról? – üvöltötte. Hányszor mondtam, hogy ne nyúld le az öngyújtómat! Na, takarodjál haza! – kiabálta – kitépve a gyerek kezéből az öngyújtót.

Majd, mint aki jól végezte a dolgát, visszament a megálló másik végébe, és megelégedetten rágyújtott.