pummogo blogja

pummogo•  2017. június 14. 15:03

Arcom bársonyát

Fehérvári Zsófia

Arcom bársonyát

Gyertyaláng
homály
vallomással
simítod
arcom bársonyát.
Suttogva becézel,
számra égő ajkad
árnyai hajolnak,
lángremegő
vérünkkel
festünk
lágy, tavaszi szellőt,
távolban ringatózó hajót,
amint csókolja a tengert.

pummogo•  2017. június 13. 21:51

Ez a szerelem egészen más.

Fehérvári Zsófia
Ez a szerelem egészen más

Az arcomon számtalan barázda,
a sors keze nem kozmetikázta.
Festett az idő fénytelen,
szürke szemeket, kezemen
a fáradtság nyoma látszik.
Elmúlt érzelem játszik
szívemmel. A parázs fellobban.
Mitől érzem magam legjobban?
Mi ad mégis éltető erőt?
Ó, ifjúság, letelt a kimenő!
Álmok fátylait félrehúzom,
boldogság hullámain úszom.
Szemem újra kezd fényleni.
Lehet még elölről kezdeni?
Vagy csak szalmaláng
ez a fellobbanás?
Ez a szerelem egészen más.





pummogo•  2017. június 13. 21:49

Szótlanul hallgattalak.

Fehérvári Zsófia

Szótlanul hallgattalak

Váratlanul látogattál,
sosem kérted, amit adtál.
Ölelésed gyöngéd, lágy volt,
de csókod tüze nem parázslott.

Te csak ültél, lángolt szavad,
tudtam, Téged vigasztallak,
ha szótlanul meghallgatlak.
A tüzet vízzel oltogattam.

Lágy tavaszi zápor lettél,
köszönöm, mit értem tettél.
Szemünkből szeretet sugárzott,
de véget ért az édes álom!

A valóság darabokra tépte szét.
Nem tudtuk már összerakni,
csak türelmesen meghallgatni
egymás fájó, elrontott életét.

pummogo•  2017. június 13. 21:46

elhervadt szerelem

Fehérvári Zsófia

Elhervadt szerelem

/születésnapomra/

Lenge szellő fodrozta a fákat,
Lágyan utat tört hajunkba kezünk,
Kívántuk csókjaink, nem gondoltunk másra,
Zöld fűzfaágyon érett szerelmünk.

Először egy csókot adtál lopva,
De aztán kaptam százat, ezret
Kacagott fölöttünk a csillagok hona,
Mert mi égtünk lángszerelemmel.

De elhervadt a zöld fűzfaágyunk,
A "Meghalok érted" szapora sóhaja,
Elcsendesült régen édes ifjúságunk,
S szelíd lélekkel elröppent tova.

pummogo•  2017. június 13. 21:43

tükörkép

Fehérvári Zsófia

Tükörkép

Szólítsalak-é,
ha majd eljön az öregség,
ha elfárad a kéz?
Vagy csak ülünk
egymás mellett,
szótlanul nézem
beszédes szemedet?
Roskataggá teszi
vállainkat a teher?
Hasonlókká válunk,
egyformák leszünk, lehet!
Talán arra gondolsz, amire én,
bennem te leszel majd,
benned én leszek
a tükörkép.
És most itt ülünk egymás mellett.
Szerelemtől fűtött szemmel simogatom
ölelésre boruló reszkető kezedet.
Finom ívű ujjadon a gyűrű elkopott,
a terhünk, örömünk idővel összeforrt,
mint az emlékek, mit hajdanán
a távoli képzelet elénk vetített.
Hasonlók, egyformák lettünk,
éltünk dele idővel letűnt,
de IGEN-ünk tisztán cseng,
csak halkabban, mint a
hajnali harmatcsepp.