Prózák és kalandok

Lélektörés (1986 nyara)

 

A nyolcvanhatos év meghatározó volt életemben. Több okból is. Akkor rendezték a mexikói labdarúgó világbajnokságot. Amikor Orosházára mentem Mamihoz, akkor már túl voltunk a nullhaton. Időben mindenképp, lélekben még évek múltán sem. A vonaton minden irányból csak azt hallottam. Nem kellett volna a tészta, Nyilasit ki kellett volna vinni. Mezey a hibás. Nem tehetett róla. Egy biztos, az emberek gyászoltak. Én nem tudhatom milyen lehetett ötvennégy és hatvannyolc, és lehet, hogy ezekhez képest semmi sem volt nyolcvanhat, de akkor is, amit láttam, elkeserítő volt.

A következő napokban Mami, aki egy tucat gyereket felnevelt, köztük anyámat, a keresztanyámat, feledtetni tudta velem a fiaskót. Lejártunk Gyopárosra fürdeni szinte minden nap. Volt, hogy anyámék is megjelentek enyhén ittas állapotban. Olyankor mindig a busz végébe mentem, külön tőlük, mert szégyelltem őket. Mami ezt megértette és távolról ügyelt rám mindig féltő szemeivel. Mami nem volt a nagymamám, de mégis. Anyám keresztanyja volt, aki felnevelte őt. Engem meg az ő anyja nevelt, cserébe hogy a saját lányát nem. Bonyolult család volt a miénk. Senki se a sajátját nevelte fel. Kivéve Mamit. Ő, mint említettem, felnevelt egy tucat gyereket és ebbe beletartozott a fia, Karcsi bátya is. Mami csokoládé háznak hívta az otthonát. Kellemes ki parasztház volt, olyan csokisra festett, és ami fontos, a szeretet átjárta. A kert gyönyörű volt. Tele virágokkal és gyümölcsfákkal. Az estike illata még ma is bennem él. Az az emlék örökéletű.

Amikor eljött az a nap, amikor megváltozott minden idebent, anyám már be volt rúgva. Vagy mondhatnám úgy, hogy még be volt. Veszekedtek. Mami meg sírt. Anyámék el – meg sem álltak Vásárhelyig, mi meg csendben ültünk a konyhában órákon át. Délutánra már engedett a hangulat s én is meg mertem kockáztatni, hogy kimenjek a közeli játszótérre. Valójában sose szerettem oda menni, mert az ottani srácok nem fogadtak be. Gúnyoltak a beszédem miatt, ugyanis én Vásárhelyiként ö-vel beszéltem, ők meg mekegtek, mint a pestiek. A két város közötti harminc kilométer néha háromezernek tűnt.

Nem is maradtam sokáig, mert volt egy srác, akivel jól összebarátkoztam (ő is idegen volt) és elmentünk a nagymamájához játszani.

Már esteledett, mire hazaértem. A meleg vacsora már az asztalon gőzölgött. Nyár lévén lecsó. Tojásosan és sok kolbásszal, ahogy illik.

Szerencsém volt az esti fekvésekkel. Maminál nem kellett kilenckor lefeküdnöm. Anyám szobájában az asztalt átalakítottam focipályává és azon gombfociztam. Szerettem magamban játszani, mert az eredmények úgy alakultak, ahogy azt én jónak láttam. Az én világomban nem volt nullhat. Megvolt mind a huszonnégy válogatott, amely részt vett Mexikóban.

Amikor elfáradtam odafeküdtem Mami mellé. Szerettem mellette feküdni. Biztonságot adott. Már hajnal lehetett, amikor felébredtem. Nem magamtól, a szomszéd által. Széles nagy tenyerével önmagához képest finoman rázott fel. Nem értettem, most mi van. Szólt, hogy menjek vele. Az udvaron ismerős arcokat és egyenruhákat láttam. Az arcok mind a szomszédok, az egyenruhák meg a mentősök voltak. A szomszéd felesége, Emi néni magához húzott és azt mondta, ne nézz oda! Már késő volt. Az udvaron a fonott vesszőfotelban láttam az én halott Mamimat. Félrebicsaklott fejjel várta, hogy rátaláljon bárki csak ne én. Meggyőződésem, hogy miattam ment ki az udvarra, hogy ne úgy lássam utoljára.

Reggel feltettek a vonatra és hazautaztam Vásárhelyre. Anyám félig ájultan feküdt a földön mindenféle gyanús folyadékok között. Amikor megmondtam, mi történt, csak nevetett. Nem fogta fel.

Nem fogta fel, hogy aki felnevelte, nincs többé. Nagymamám kezét fogva órákon át zokogtunk együtt a konyhában.

A temetésre féltem elmenni. Nem a látvány miatt, hisz azon már túl voltam. Inkább attól féltem, hogy a Karcsi bátya leszid majd, ugyanis nem pakoltam akkor este el a gombfocicsapataimat. Szégyelltem magam előtte. Amikor meglátott, elénk jött és csak nézett egy darabig, majd átölelte a fejem és zokogott. Olyan sokan voltak a ravatalozó előtt, hogy csak úgy tudtunk odamenni, hogy meg kellett kerülni hátulról a hullaházat. Ott éreztem először az emberi test émelyítőn édes rothadó szagát. Aki már érezte, tudja, miről beszélek.

A síron nincs név, csak egy szó: ÉDESANYÁNK. Azt hiszem, ez mindent kifejez. A tizenkét felnevelt gyermekből csak három állt a sír mellett. Ebből egy részeg volt.

Mamit a mai napig úgy őrzöm magamban, hogy mellettem halt meg. Mert tudom, nem az a pár méter számít amennyivel kijjebb volt az udvaron, hanem az a gondoskodás, amivel még utolsó perceiben is próbált megóvni. Sajnos igyekezete nem sokat ért. Onnan minden megváltozott. Ősszel nagyapámat agyvérzés érte, nagymamámra szakadt szinte minden, anyám még jobban ivott, s vette a bátorságot és megpróbált megfojtani. Majdnem sikerült neki.

 

 

Az akasztott ember

 

Mami halála után anyám örökölte meg az orosházi házat. A csokoládé jellegét akkorra már elveszítette. Leginkább egy narkós tanyára emlékeztetett. A virágok elhaltak, a fákat kivágták és feltüzelték. A szomszédok is megcsappantak. Emi néni se volt már. De volt helyette a Tarjáni. Egy mogorva, kekec kis görcs. Állandóan anyáméknál lebzselt. Befogadott magához egy csonka családot, tehát egy anyát és két lányát. A lányok tizenhét és tizenhárom évesek voltak. Én tizenöt, tehát adva volt, hogy keresni fogjuk egymás társaságát. Ez nem igazán tetszett a Tarjáninak ugyanis kiderült, hogy az anyával és a két lányával is szexuális kapcsolatot tartott fent. Na, mármost a féltékenység nagy úr. Átjött hozzánk és elővett, hogy milyen jogon kezdek én ki az ő csajaival. Én meg néztem s valljuk be, meg voltam szeppenve, hisz a Tarjáni harmincon túl volt, én meg jócskán húsz alatt. Anyám akkori pasija, a Misi, aki mellesleg az öcsém apja volt lerendezte a dolgot egy-két fülessel. Hozzá kell tennem, nem én kaptam. Pár óra elteltével kopognak az ablakon és zokog az anya, hogy a két lány lelépett és a Tarjáni felakasztotta magát az udvaron. Magamban megkönnyebbülten hallgattam végig. Elvégre is egy halott embertől már nem kell tartani. Kiderült közben, hogy a nő még nem is értesítette a hatóságokat. Megkért, hogy menjünk át és vágjuk le. Átmentünk. A Norton kút tövében szépen terebélyesedő almafán lógott. Lába csak pár centire volt a földtől, de elég annyi is, hogy az ember lógva maradjon. Misi elszaladt telefonálni a mentőkért, én meg ott maradtam két betojt nővel. A nő, ahogy beszélt anyámhoz, kezével véletlen meglökte a testet, ami imbolyogni kezdett. De ez még semmi, mivel a halott felhörgött. Bassza meg! Ez él. Alaposan megnéztem a kötelet, ami nem is kötél volt, hanem egy vékony zsineg, és ami még rátett egy lapáttal, hogy eltűnt a nyaka körül. Nem, nem szakadt el, hanem belevágott a nyaki húsba olyan mélyen, hogy nem is látszódott már. De akkor is bassza meg! A tarjáni élt, himbálódzott és hörgött. Anyám a kezembe nyomta a kést, hogy vágjam le. Na, azt már nem! Mi van, ha levágom és nekem esik? Nem vágtam le. Pár perc múlva megtette helyettem a mentőorvos. Ezt a sztorit éveken át meséltem úgy, hogy a kutya sem hitte el nekem. Egyszer pár évvel ezelőtt, amikor Orosházán jártam bementem egy környékbeli kocsmába. Az emberek sztorizgattak. Az egyik épp az mesélte, hogy volt egy kissrác és baszta levágni a fószert a kötélről, és hogy neki kellett, mert ő valamikor mentősdoki volt. A sör megállt félúton a torkomban. Úgy vágtak hátba, hogy meg ne fulladjak. Amikor aztán meg tudtam szólalni, elmondtam én is egy nagyon hasonló sztorit, majd csodálkozva és nevetve konstatáltuk, milyen kicsi is a világ.

 

 

 

 

Nagyapám halála

 

Nagyapám a világ egyik legjobb embere volt. Mondom ezt úgy, hogy talán senki sem hiszi el. Nem is kell. Nekem akkor is az volt. Szegény családban nőtt fel a Horthy-rendszer idején. A nagymamája nevelte őt is fel, tehát hasonló volt a sorsunk. Fiatal korában a városi Kokron-gyár focicsapatában gyártotta a gólokat. Klasszikus balszélső volt. Jóképű, és ami fontos egy futballistánál, csibész. Később a Vívóban játszott, amíg be nem sorozták és ki nem rendelték a frontra. Erdélyben sebesült meg, ami megváltoztatta az utász őrmester egész életét.  A háború után még évekig mankóval járt, mert a lába sohasem lett olyan, mint rég. Egy kétszeresen is megtört emberként tengette életét lemondva szinte az összes hitéről. Oda lett az országa és a lába is. A sebesülés olyannyira tönkretette, hogy az egyik lábfejéről három ujját amputálni kellett s valahogy az egész lába rövidebb lett vagy öt centivel. Mindig rossz érzés fogott el gyermekkoromban, amikor a kis bicebócát olvastuk. Amíg a többiek nevettek, én sajnáltam, mert olyankor mindig a nagyapám jutott az eszembe.

Miután álmai szétestek már dolgozni se tudott. Nem kellett sehová sem. Helyette a nagymamám dolgozott éjt nappallá téve. A változás akkor állt be, amikor a kommunisták hatalomra jutottak. Munkát adtak neki, majd szakmát adtak a kezében. Nagyapám hálás volt. Idővel vezető pozícióba került, s kezébe nyomták néhány lakás kulcsát, hogy adja azoknak, akiket érdemesnek talál rá. Egyet sem tartott meg magának, pedig olyan lakásban élt, ami csak egy helyiség volt. Az iszapszén az egyik, ágyuk a másik sarokban. Ő volt, aki által megszerettem a labdarúgást és a könyveket. Mindig azt mondta nekem, hogy a tanulás fontos ahhoz, hogy az életben elérjek valamit. Nem mindig hallgattam rád. Ezúton is bocsánatot kérek tőled, Papa. A rendszerváltást épp hogy túlélve, megkeseredve betegségtől és ideológiától hagyott ott engem. Halála után én öltöztettem fel az ünneplő öltönyébe, amíg a halottaskocsi kiért. Még izzadt volt, csúszott mindene. Könnyek között leheltem csókot kisimult homlokára. Kisalbert Lajos 1917-1991

Bevezetés

 

Ha a halálra gondolunk általában valami baljós érzés fogja el embert. Legalább is a nyugati kultúrában. A haláltól való félelmünkben megtérünk, bűnöket vallunk és imádkozunk. De mi van akkor ha pont a halál az ami természetes és normális? Mi van akkor, ha a születés utáni pillanatok már nem az életről szólnak. Nevezzük inkább haldoklásnak? Szépen mutatna a síromon, ha most temetnének el. Jagos István Róbert. Haldoklott harmichat évet. Mi van akkor? Semmi. A lényegen nem változtat. Megszűnök létezni ebben a formában. Ha hinni akarom, újjá születek valahol, feltámadok, vagy épp Gammapolis űrváros tisztes polgára leszek, vagy csak egyszerűen elporladok. A halál szerves életünknek. A legtöbb ember már gyermekkorában szembesül miszter halállal. nem biztos hogy épp emberivel, de mindenképp összefut vele. Akár a sarkon amikor anyu egy elcsapott macska mellett tolja át gyermekét a zebrán. Személy szerint nekem is van / lett pár élményem a halállal. Az következő oldalakon ezt fogom kifejteni.

 

Az első lépések a halál felé

 

Az első halálhírt csak a fülemmel érzékeltem. A nagymamám testvére halt meg. Nem is ismertem, tehát nem is nagyon vettem szívemre. De annyit észleltem az egészből hogy ez nem egy vidám dolog. A nagymamám elfehéredett és megtántorodott. Végül is nem foglalkoztam az egésszel. talán védekező mechanizmus volt hogy egyből elkezdtem játszani a legújabb kisautómmal. Igen, akkor még szerettem a kis autókat. Ma már a nagyokat sem, de a kényelem nagy úr. Csakúgy mint a halál. Szóval nagymamám nem volt boldog. Ez tetőződött pár nap múlva mikor néhány bácsi kiásott egy gödröt és köteleken beleengedtek egy cicomázott ládát. Nem értettem hogy minek ez az egész. Aztán rájöttem. Istenke a föld alatt lakik. Ez által arra is hogy nem is az égben lakozik. Arra gondolni sem mertem akkor még – hiszen csak 6 éves lehettem – hogy hazudtak nekem, inkább arra a megállapításra jutottam hogy van bizony olyan dolog amit a felnőttek sem tudnak. A temetés után felmentünk egy idegen néni lakásába és mindenki koccintott. Még mi is, gyerekek. Imádtuk a barackos rónát. Azóta már az is megszűnt, mint oly sok dolog abból a nyolcvanasból. A nagymamám még egy ideig fekete kendőben járt. Majd még láttam párszor felkötnie magára. Nem nevetett – még rám sem -  azokban az időkben.

 

A halállal nem csak úgy léphetünk kapcsolatban hogy elveszítünk valakit vagy valamit, hanem ha ölünk is. Nem azt mondom ezzel hogy hidegvérű gyilkos lennék, de igenis öltem. Úgy ahogy nagyon sokan. Verbálisan és ténylegesen egyaránt. Lelőttük egymást rasszista játékokban. Amikor cowboy voltam, indiánokat irtottam és fordítva. Közben jelszavakat skandáltunk. Megdöglesz sápadtarcú! Ez volt a verbális gyilkolás gyerek módra. A tényleges meg az amikor megkínozva néhány legyet, ugye ilyenkor szárny kitép, potroh kettévágva az örök vadászmezőkre küldtük a szerencsétlen rovarokat. Aztán jöttek a békák, majd a madarak és a csúzli. Valaki képes itt megállni, valaki nem. A fitika szerint minél nagyobb a lendület annál nehezebb megállni. Ezt próbáljuk mesterséges eszközökkel cáfolni, mint mondjuk a fékkel. De amint látjuk és tapasztaljuk nem mindenkinél működik, esetleg be sem szerelték.

Van olyan gyilkolás amellyel a szeretetünket mutatjuk ki. Hányszor öltem szerelemből, lovagiasságból én is. Szakítottam szerencsétlent és tettem haldokolva a szeretett nő kezébe. A szeretett nő mosolygott. Fel nem tűnt neki hogy épp most vettünk el egy életet. mert az ne gondoljuk hogy ha vázába tesszük akkor tovább él. Legfeljebb tovább haldoklik.

Az elmúlt harminchat évben tömegével követtem el gyilkosságot. Tudatosan vagy épp tudattalanul. Nagy a valószínűse hogy ez itt most nem ér véget.

 

Az első fájdalom ami ért a halállal kapcsolatban az az volt amikor kerestem a Buksi kutyám. Négy színű korcs kutyus volt. A nagymamám szerint pockos. Nem véletlenül négy színű. Nos ez a kutyus volt az első barátom. Reggeli után mindig vittem ki neki az udvarra egy kis maradékot. A reggeli nálunk nem volt időhöz és helyhez kötött. Mondhatnám elkényeztetett voltam. Akkor és ott ettem ahol jól esett. Nem egyszer az ágyban miközben néztem a délelőtti matinét a fekete-fehér Orion készüléken. Sok csatornát nem fogott. Nem is volt mit. Az egyest a kettest, meg ha tiszta volt az idő a jugót. nagyon modernnek találtam akkoriban a tévénket. Érintőgombos volt. A legyek is annak találhatták mert folyamatosan rászálltak és ezáltal mindig csatornát váltottunk. Azt hiszem ez a tv típus volt először amely alkalmazta a legyet, mint organikus távvezérlőt.

Szóval reggeli után állok az udvaron és hívom a Buksit. Buksi nem jön. Pedig szokott. Vajaskenyér maradékkal kezemben ballagok le a fészer mögé. Tudom, ott szokott hűsölni. Ott is volt. Feküdt a fal szélében és a szájából zöld hab szivárgott. Még élt. Szeme megfakulva. Olyan kékesen, hidegen. Ledermedtem egy pillanatra. Nem lehet! Biztos csak múló rosszullét. Nemsokára elmúlik és ugrik rám farkát csóválva.

Buksi többet nem csóválta a farkát. Legalább is a mi világunkban nem. A nagyapámmal készítettünk egy keresztet és leszúrtuk a frissen hantolt földbe. Nagyapám a vállamra tette kezét és csendesen megvárta míg elbúcsúzom Buksitól. Azt a napot végig zokogtam. Akkor azt hittem az lesz életem legszörnyűbb napja. A hét éves gyermek énem tévedett.

 

 

Képletes halálok

 

A halál egyfajta megszűnés. A kézzelfoghatók (szerves és szervetlen) mellett ott találhatóak olyan fogalmak mint emlékezés vagy éppen az érzések. Tizenéve láttam egy Stephen King filmadaptációt, ahol a langolierek azaz az idő vasfoga szépen felzabálja a múltat. Már akkor tudtam hogy az öreg King jó felé tapogatódzik. Én is átéltem már számtalan ilyen élményt. Elég ha csak arra gondolok amikor évekkel később visszatértem gyermekkorom színterére, ahol immár az enyészet fogadott. A kertből már semmi sem látszott. A falak és a tetőgerendák rogyadoztak. A halál rothadt szaga terjengett. Még ha képletesen is de mégis. Úgy éreztem beleszövi magát  az a szag a sejtjeimbe. Az emlékek is fakuló félbe voltak. Csak elmosódott arcokat érzékeltem. Elmosódott érzéseket.

Mindig megdöbbenek azon, hogy tudnak dolgok nyomtalanul eltűnni. De vajon miért ez a döbbenet. talán attól félek hogy én is így járok? Igen, lehetséges. Tudom nem egyedül vagyok így, és azt is tudom mások szíve is megdobban ha egy régi fotót lát. Nem kell hogy személyek legyenek rajta. Elég egy épület vagy egy útszakasz, ami már nem olyan mint emlékeinkben. Ilyenkor egy furcsa bizsergést érzek a fejemben amit ahhoz tudnék hasonlítani mint amikor valami kedves gesztus ér. Olyan szívből jövő. Gyermekként valahogy jóval több ilyen élményben volt részem. Manapság legfeljebb régi képeket nézegetek.

 

Konkrét emberi halál

 

Az első embert akit halva láttam megrémisztett. Nem mintha ocsmány lett volna, mert tulajdonképpen csak a lábát láttam, de a félelem belém költözött. Attól hogy a halott az ismerősöm. A félelem lebénított majd meghányatott. A cipő, amit viselt egy az egyben olyan volt mint szeretett nagyapámé. Az a tudat hogy nincs többé, teljesen felőrölt. Megtapasztaltam (akkor) még ha rövid időre is, milyen az amikor itt hagynak bennünket. Az elveszettség az egyik legfájdalmasabb érzések egyike.

 

 

Agyvelőben taposás

 

Imádom a focit. Gyermekkorom óta a kedven sportágam, amit ha nem is profi módon de én is műveltem, amíg a porc le nem vált a térdemről. Az akkori edzőm a Feribá csakis engem okolt, miszerint sohasem melegítettem be. Biztosan igaza volt. No mindegy, azóta csak szurkolok, esetleg ha megittam pár pohár sört (előfájdalomcsillapító) még néha beszállok ha látok fiatal srácokat, amint a bőrt kergetik.

Viszont amiről itt írni fogok az még a hőskorban volt. Iskola helyett foci. Nyomtuk a betonon a Gatyáékkal, amikor is egy hatalmas durranásra lettünk figyelmesek. A stadion gondnoka volt az első aki odaért. Látszódott rajta hogy nem mindennapi dolog tanúja lett. Az emberek gyűltek és néhányan élő kordont alkottak hogy legalább mi skacok ne mehessünk oda. A rendőrök és a mentők már úton voltak. Már messziről hallatszódott a szírénájuk hangja. A rendör és a mentőkocsi is klasszikus volt. Ezerkettes Zsiga, az utóbbi meg Barkas. Látszódott az utasain hogy azért nem mindennapi dolog történt. Az hogy valaki öngyilkos lesz a nyolcvanas évek közepén, még nem nagy dolog. Pesten nem. De az én kis városomban még annak számított. Főleg ha az egyén fejbe lövi magát egy német második világháborús Lugerrel úgy hogy az agya kirepül a feje túloldalán.

A mentősök nem sokat vacilláltak, mivel felismerték nekik itt sok dolguk nincs. Helycserés támadás következett. Mentő el, hullaszállító be. Körülbelül húsz perc alatt végeztek mindennel. A helyszín elkerítve, hullások és rendőrök el. A gondnok maradt még ott, meg még mi néhányan. Olyanok lehettünk mint a hiénák. Ott köröztünk rendületlenül. Végül a gondnok is elment, s mi végre megnézhettük a helyszínt. Első látásra szegényes volt. Letaposott füvek és bokrok, némi vér és egy kis homokkupac. Mindenki a vért nézte. Én mivel nem igazán bírom inkább a homokkupacot választottam. Mint minden gyerek én is szereti rugdosni a homokkupacokat. Oda se nézve jó nagyot

belerúgtam és azon morfondíroztam hogy mi ebben az egészben a nagy durranás. Aztán két másodperc múlva rájöttem. Agyvelőn álltam. A Dóda meg sikoltozott, mivel a homokot, s vele némi velőállományt pont a hasára rúgtam. Rohantunk onnan ahogy csak tudtunk ki velővel ki hányással cipője orrán. Ekkor nyolcvanhatot írtak és tizenkét éves voltam. Azt kívántam hogy egy darabig nem akarok halottat vagy annak maradékait látni. Az óhaj nem teljesült. Talán azért mert hangosan kívántam.

Első emlékem Adyról

 

Nyolcévesen felelős beosztást kaptam. Rám bíztak egy Adyt. Akkor találkoztam először a költőóriással. Erősen szorítottam kezemben nehogy elveszítsem. Még akkor se tettem zsebre, amikor becsuktam magam mögött a kaput. Inkább vállaltam az egykezes becsukást, amibe, megvallom nem brillíroztam. De hát Ady mégiscsak egy Ady. Nem foszthattam meg a fénytől.

Lassan, izgalommal töltve bandukoltam a téglajárdán, kerülgetve a közte megbúvó füveket. Öt perc alatt a boltnál voltam és büszkén, emelt fővel léptem be az ajtaján, mint aki tudja: Nálam kérem egy Ady van. Megcéloztam az édességpultot, a kosárba tettem egy dunakavicsot, majd az italrészleghez vonultam. Láttam, hogy a vadkanmosolyú pénztárosnéni, akiről csak azért tudtam hogy néni, mert anyu egyszer mondta, szúró pillantásokat vet rám. Biztosan irigykedett, mert neki nem volt olyanja, mint nekem. Egy igazi Ady.

Nem törődve a pillantásaival, fogtam egy Éva vermuthot és már mentem is a pénztárhoz.

- Anyád megint iszik? Legalább ne téged küldene át. Na add csak ide ami a kezedben van!

Kényszeredett mozdulattal adtam oda a lila bankjegyet, de még utoljára vetettem Adyra egy pillantást. Igaz hogy kaptam vissza néhány Kossuthot és Rákóczit, de azért egy Ady mégis csak egy Ady.

Így történt hát az első találkozásom a költőóriással.

A gyóntató

 

A város a legzsúfoltabb arcát mutatta. A hatsávos utakon feltorlódott autók dühödten dudáltak egymásra.  A forgalom stagnált. Türelmetlen sofőrök és autótulajdonosok hol rágyújtottak, vagy épp eldobni készültek a csikket. A sorok között egykedvűen ám mégis céltudatosan egy reverendába öltözött fiatal férfi lépkedett. Rutinosan, mint aki már hozzászokott ahhoz, hogy a lámpákat elkerülve a gépkocsik közt jut át az egyik oldalról a másikra. Magas, jóképű férfi volt. Szőke, enyhén hullámos haja, igencsak szokatlan módon a szemébe lógott. Ritka frizura egy paptól. Ahogy átért a túloldalra, a sarokhoz legközelebb álló kapuhoz indult. Megtorpanás nélkül benyitott rajta. Az udvar, ahová belépett, szegényes volt és murvával felszórt. Egy kopott padon egy féllábú ember szívta cigijét reszkető kézzel. - Jó napot atyám. Tán azért jött, hogy valakit átsegítsen? - nem lepődött meg, hogy egy papot látott. A rendőrök napi szinten való látogatása után, már nem csodálkozott semmin sem.

A pap biccentett felé, majd elindult a feltételezett iroda felé. Bent a hőség elviselhetetlen volt. Két gyenge ventilátoron kívül semmi sem biztosította a meleg elleni komfortot. Odalépett a pult mögött épp magazint olvasó szociális munkáshoz.

- Dicsértessék. Szepesi Pétert keresem.

- Ő…izé, persze. Tessék jönni, már vártuk. – szólt a munkás és ledobva öléből az újságot, nagy nehezen feltápászkodva, homlokát egy papírvattába törölve elindult a folyosó végébe. A pap szó nélkül követte. Nem kerülte el figyelmét, a hűtőszekrényből szivárgó sárgás ragacsos lötty, ami gusztustalan foltot hagyott a fekete-fehér mozaikon. Mintha maga a hűtő is haldoklott volna, s az eddigi bűneit gennyként dobta volna ki az emberiség felé. A munkás az utolsó ajtón benyitva, betessékelte a papot.

- Köszönöm. – Választ nem várva belépett, majd maga mögött becsukta az ajtót. Szemével körbejárta a helyiséget. Csak egy ágy volt benne és egy asztal. Az asztalon ételmaradék, melyet legyek leptek. Az ágyon egy csont sovány férfi feküdt. Beesett arca viaszosan fénylett. A szeme alatti fekete foltok belső szervi betegségre utaltak. Csak nézte a papot, de nem szólt hozzá. Amaz egy darabig állta az acélszürke, beesett tekintetet, majd fogta a széket és az ágy mellé húzva leült rá.

- Nos, itt vagyok.

A férfi még mindig őt nézte. Szemében kín, keserűség és félelem mutatkozott. Azok szemében látni ilyet, akik inkább a halált választják, mint a további szenvedést. Csontos kezével az egykor fekete, ma már inkább szürke és izzadt hajába túrt. – Köszönöm, hogy eljött. Akkor hát kezdjük. – ahogy keresztet vetett az izzadságcseppek gurultak le az alkarján.

- Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen. – hangja erőtlen suttogás volt csak.

- Isten, akinek világossága felragyogott szívünkben, adja meg neked, hogy igazán belásd bűneidet,
és felismerd az Ő irgalmas szeretetét!

- Ámen. Gyónom a Mindenható Istennek, és neked, atyám, hogy még sohasem gyóntam, de ezeket a bűnöket követtem el. Teljes szívemből bánom minden bűnömet, mert azokkal a Jó Istent megbántottam. Erősen fogadom, hogy Isten segítségével a jóra törekszem, és a bűnt elkerülöm.

- Isten, a mi irgalmas Atyánk, aki Szent Fiának kereszthalála és feltámadása által kiengesztelte önmagával a világot, és kiárasztotta a Szentlelket a bűnök bocsánatára, az Egyház szolgálata által bocsásson meg neked, és adja meg a békét! És én, feloldozlak téged bűneidtől az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

A férfi elkezdte.

Elmesélte az első szexuális élményét, amit öt évesen élt át, amikor az egyik nagybácsi a hüvelykujjával „simogatta” az ágyékát. Elmesélte mennyire félt, amikor bezárták a játszótársai egy kriptába. Azt is, amikor először megütötte az anyját, amikor először látott akasztott embert rángatózni a kötélen és csak egykedvűen nézte. A csalásokról és hazugságokról. Mesélt a szerelméről is. Törött állkapcsokról és bordákról. Véres nászéjszakáról, ahol felvágott erekkel feküdt részegen. A vad italozásokról s az ebből fakadó bűnökről. Úgy, mint egy részeg kirablása, egy másik megkéselése. Mesélt a börtönévekről. A tusolók fajtalan világáról, ahol véres szappanhabok mosták el az igazságot. S mesélt a Nőről, aki megszerette, akihez verseket írt, akitől fia született, majd magára hagyta.

- Tudja atyám, a legjobban az fáj, hogy nem láthattam sohasem a fiamat. Nem bírtam ott maradni. Annyi bűn tapadt a kezemhez és ők olyan tiszták voltak és…

Nem tudta befejezni a mondatot. A sírógörcs, ami rátört, lassan elszívta az utolsó erejét is. Beszéde nehézkes és szakadozott lett, de folytatta.

- Amikor utoljára… láttam, karon ülő volt. Sokáig nem kaptam hírt felőle. Pár …hete a testvérem meglátogat…ott. Beszélt róla. Azt mondta, olyan lett mint maga. Hát ezért hívtam…

A légzése már annyira nehézkes volt számára, hogy szinte már csak hörgés hagyta el a torkát és valamennyi gennyes vér, ami a tüdejéből tört fel.

- Mindig is…szerettem a fiam…ő volt a mindenem. Mindig is…

A test megszűnt létezni. A fiatal pap lecsukta a szemét miközben egy halk mondat hagyta el az ajkát.

- Tudom apám.

A hőség megmaradt. Akárcsak a dudáló autók vagy a murva az udvaron. Egy hűvös szobában valaki a fogasra akasztotta a reverendát.

 

2010. május 19.

szerda  1:14

5. A szegedi találkozó – 2008. augusztus

 

Szóval, négyen voltunk kezdetben. Aztán kicsúszott kezünkből az irányítás, és azt vettük észre, már nagyobb dolog lesz ez, mint egyszerű baráti eszmecsere. Úgy éreztem, nekem is vinnem kell valakit magammal. Egyből Ági jutott eszembe. Miért is? Mert a tanárom, aki szereti a verseimet, mert szegedi, mert már barátomnak is tekinthettem akkortájt. A találkozó időpontja délután öt óra volt, a múzeum előtt. Mi Ágival már háromkor összefutottunk és pár pohár sör illetve bor társaságában múlattuk időnket.

A gyülekező után csináltunk néhány gyors képet, majd elindultunk a sörkert felé. Lehetett érezni mindenkin, hogy egy kicsit feszült és kíváncsi, de ettől függetlenül jó kedélyű társaság gyűlt össze.

Hosszú asztalok mellett ment a téma mindenről. A költészet vívmányairól Für Janónk áradozott széles mozdulatokkal. Volt még politika, románc, élettapasztalat átadás, villamossínre való kifekvés, kocsmák záróráig, szavalás idegen hölgyeknek, titkos érintés az asztal alatt, affér a villamosmegállóban, rókázás az út mentén. Hajnalban lángosevés. Egyszóval, minden ami, egy költőtalálkozón dukál. Itt születtek meg az első valódi barátságok és ellentétek is. A végén megegyeztünk, hogy egy hét múlva Hajdúdorogon újra találkozunk.

 

6. Lírikus képzelgés – Hajdúdorog, 2008. augusztus

 

Még a nyár elején neveztem be erre a pályázatra. Nem vártam semmit sem. Csak elküldtem kedvenc versemet. Az okos ember a legjobbat küldte volna.

Meg is lepődtem, amikor Bero közölte velem, hogy készüljek, mert benne vagyok a legjobb húszban és felolvassák majd a versemet.

A szegedi találkozó után egy héttel még a sebeimet nyalogattam, így hát megfogadtam, nem iszom. Az akkori párommal, Idával, Barbarával és Alexszel indultunk útnak. Egy szép és igényes kisváros fogadott az út végén.  Azért azt itt meg kell jegyeznem, hogy előtte még megálltunk Hajdúböszörményben is Für Janó barátunknál. Janó igazi házigazda volt. Étellel, itallal kínált bennünket. Köszönjük barátom. Kitettél magadért.

Tehát amikor megérkeztünk Dorogra, már jó páran úgy köszöntöttük egymást, mint régi cimborák. Huncut kacsintások és vállveregetések közepette zrikáltuk egymást, persze csak barátilag. Ezen a napon megint csak bővült ismerőseim száma. Itt találkoztam először Juhász Magda nénivel, Budai Zolkával, a kis különc gyerekkel, na meg Jeles Erzsébettel, aki felolvasta a Csokiházamat. Egyébként itt döntöttem el azt, hogy ezentúl nemcsak magamnak írok, hanem minden embernek, akik fogékonyak rám. Történt ugyanis, hogy az állófogadás közepette, egy hangra lettem figyelmes, aki azt ismétli egyfolytában, hogy a Csokoládé ház szerzőjét akarom. Ott fogtam fel, valójában, mekkora hatással van emberekre az, amit és ahogyan írok. Egy idegen nőnek adtam ott akkor aláírást, csak azért mert alkottam valamit.

A afterpatyt kihagyva, gondolataimban mélyedve utaztam haza. Akkor és ott boldog voltam.

 

 

 

7. A baráti találkozó – Poet háború – Gazsi visszatér

 

2008. október 23.

Több minden miatt is emlékezetes. Esőben róttuk le tiszteletünket az 56-os hősök előtt. Majd baráti találkozó Dunaharasztiban Holdsugáréknál. Nekem olyan volt, mint a vihar előtti csend, amire persze csak később jöttem rá. Talán ez volt az egyetlen olyan találkozó, ahol nem igazán éreztem jól magam. Nehogy félreértsen bárki is, nem a vendéglátással volt a gond. Egyszerűen feszültséget éreztem. Néhány ember azzal a céllal jött el, hogy majd megmondja nekem, nekünk a frankót. Nincs is ebben semmi baj addig, amíg én is beleszólhatok. De itt már levajazott ötletek kerültek terítékre.

Nem kell sokat várni. Az első nagy poet háború kitört. Megalakult az első triumvirátus. Marie, Bero és én. A túloldalon is igen jól csengő nevek, amiket szándékosan nem akarok említeni és ezzel megbántani őket. Valahol mindenki a saját igazát, érdekét védte. Virtuális égiháborúnak tűnt az egész. Keserves győzelem volt. Részemről kínzó bűntudattal. Az akkori veszteségek: szebarb, sodrelap és neje ill. fürjanó. Sebeket nyaldosott még Holdsugár és valljuk be, így férfiasan, én is.

Na, ekkor tűnt fel újra, Gazsibá. Ő is régi motoros volt, de egyszer már itt hagyott bennünket egy kisebb affér miatt, tehát visszajött. A romokra felállva támadásba lendült. Belemart szinte mindenkibe. Pontos, kegyetlen harapásokkal az egóra célozva. Szinte nem volt olyan ember, akinek ne húzta volna le a versét. Persze azért volt ilyen. Marie és Bero egyből védelmi alakzatba állva próbálta menteni a menthetőt. Valljuk be, nem sok sikerrel. Ekkor én már nem vettem részt a csatározásokban. Több okból sem. Elfáradtam, csömöröm lett és Gazsibát szerettem. Gazsi, véleményem szerint az egyik legeredetibb figura az oldalon. Kemény és igazságos, kivéve, amikor nem hagyják, hogy nézze a hetihetest. Akkor csak kemény(kedik).

 8. „Poet ékkövei” beszámoló (szigorúan szubjektíven)  

 Péntek este már úgy tértem nyugovóra, hogy már a következő nap járt a fejemben. A „nagy” nap. A „Poet ékkövei” antológia bemutatója. Egész éjjel forgolódtam, nem igazán tudtam aludni.

   Reggel öt körül keltem az ágyból, és elvégeztem a korai rutin-dolgaimat. Lélekben már úton voltam Hajdúdorog felé.

   Úgy nyolc körül már rám csörgött Barb, hogy minden klappol-e, és hogy ott leszek-e náluk a megbeszélt időpontban. A válasz természetesen igen volt. Ahogy pakoltam a hátizsákban az útravalókat, ismét megcsörrent a telefon. Ezúttal Ági hívott, hogy hamarabb érkezett Szegedről és már itt van Hódmezővásárhelyen. Megbeszéltük, hogy Barbéknál találkozunk, úgy jó húsz perc múlva. Összeszedtem a maradék cuccomat, a pénzt a farzsebbe vágva elindultam hosszú utam első rövidebb szakaszára.

   Ahogy fellifteztem a nyolcadikra, Barb már nyitott ajtóval várt, és így már a lépcsőházban megcsapott a kávé illata. Az én kedves földim megmutatott egy próbatermi verziót a versemből, amit Zsolti, Barb férje zenésített meg. Hát mit mondjak… a hideg rázott tőle. Kőkemény tökös rock!!! Rövid beszélgetés után kiadtuk az ukázt, hogy irány Szentes, ahol átszállunk majd Alexhez és az ő kocsijában folytatjuk az utunk tovább. Addig Zsolti, fuvarozott minket. Az Alexszel való találkozás előtt még betámadtuk az egyik szupermarketet, ahol feltankoltunk viszkivel, pogácsákkal, chipsszel és üdítővel.

   Alexszel egy benzinkúton volt a találka, ahol egy rövid cigiszünet után el is indultunk meghódítani a Hajdúságot. A csapat tehát elindult. Alex vezetett, én az anyósülésen foglaltam helyet, míg Ági és Barb hátul ücsörögtek. Egy nagy lendülettel egészen Martfűig gurultunk, ahol ismét egy kis pihenőt tartottunk. Itt már dőlt belőlem a hülyeség. Hiába, no, a viszki megtette a hatását. Közben azért Alex is hozta a „formáját” és kijelentette, hogy az összes nemi erőszakot elkövető embert halálbüntetésre ítélné. (Valljuk be, lehet, hogy igaza van.) Ahogy teltek a percek, fogytak a kilométerek és a viszki, egyre jobb lett a hangulatom. Pláne hogy Ági is kezdett besegíteni a skót felföldi ital elfogyasztásában. Közben a fejemben végigfutottak a nevek és az arcok, akikkel találkozni fogok. Sokukat már személyesen is ismertem korábbi találkozókról. Janow komámra gondolva már elkezdtem nevetni magamban. Úristen! Ha csak fele annyira fogunk berúgni, mint a múltkor Pesten, akkor is romba döntjük Dorogot. Marie-val szinte ugyanez a helyzet. Mindig elnézem azt a csöpp kis nőt és elképedek. Hogy szorult bele ennyi mosoly és szeretet. Na, meg, hova fér az a sok pia, amit majd belé fogok önteni. Elmélkedésemet Barb szakította félbe azzal, hogy sms-t küldött a Fürjanó és lehet, hogy nem jön. Abban a pillanatban rácsörögtem és biztosítottam arról, hogy neki is ott a helye úgy, mint bármelyik ismerősömnek, aki megtisztel azzal, hogy eljön a kötet bemutatójára.

  Megbeszéltük Janóval, hogy a zöldséges üzleténél találkozunk. Egy órán belül oda is értünk. Még életemben nem ettem olyan kiwit, mint ott az üzletben. Vese alakú volt és háromszor akkora, mint a normál rokona. Közben Bero már a túloldalról integetett, hogy jó lenne haladni, mert kezdődne az előadás. Aktív ivás és kiwi zabálás után nagy nehezen nekiindult a csapat, Für úrral kiegészülve a város könyvtárába, ahol már gyülekeztek a költészet mesterei. Ott várt már Dobos Józsi, meg Zsolami cimbora a szüleivel. A többiek már bent gyülekeztek. Nálam itt már a maligán-fok a tetőpontra hágott, és amikor megláttam Janow komámat, onnan már nem is vettünk le a gázból. Valamilyen oknál fogva (ne is kérdezzétek, hogy milyen, mert nem emlékszem) bebotorkáltam az előadóterembe, ahol volt szerencsém néhány jó szót váltani Serfőző Attilával, aki a 7torony irodalmi portál főszerkesztője. Jó arc a csóka. Igaz, ezt nem itt fedeztem fel először, mert két hete már összefutottunk Debrecenben a tornyos talin. Attila igazi úriemberként viselkedett. Bemutatta nekem a csinos feleségét, és nem itta meg a piámat. Szerénységemet igazolván az első sorban foglaltam el egy ülőalkalmatosságot. Mellém csaptam Janow komámat, így legalább biztos volt a jó hangulat még akkor is, ha esetleg elunnám magam. Bár ilyen nagyon ritkán fordul elő.

  Az ünnepséget Bero barátom konferálta fel hibátlanul és jól. Majd Athos tanítványa, a „Kicsi” csapott bele a húrokba néhány szám erejéig. Ezt követte az ékkövesek egy-egy versének felolvasása. Jó volt hallani őket. Ismét nem bírtam magammal és a versem felolvasása után odaszaladtam az előadóhoz és megpusziltam. Hiába, no, a lopott csókok a legédesebbek. Na, meg Zsolami cseh itókája. Az se volt kutya.

  A rendezvény után elfoglaltuk a rezidenciánkat. Jó kis kolesz volt, egy totál jó arc gondnokkal, akinek sajnos nem volt sült oldalasa. Pedig ettem volna szívesen. Itt meg kell még említenem Marie-t, aki összemérte lába méretét FürJanóval és Alexszel. Nem semmi látvány volt, az már biztos. Ezek után átöltöztem és azt terveztem, hogy megyek a többiekkel a pizzériába, de valahol hiba csúszott a számításba és kedvenc dorogi könyvtárosomnál, Erzsikénél kötöttem ki többedmagammal.

   Erzsike, mint egy jó házigazdához illik, egyből itókával kínált, amit gyorsan elfogyasztottunk Athos barátomnak szánt keserű likőrével egyetemben, miközben Piramist énekelgettünk. Ezek után lett egy kis képzavar…Ugyanis fogalmam sincs, hogy hol és hogyan szálltam be FürJanó furgonjának hátsó részébe. Amikor kiszálltunk, (azt hiszem Hajdúnánáson) már megint szomjas voltam.

  Egy jó kis kricsmibe mentünk, ahol a Hypo nevezetű banda nyomott feldolgozásokat illetve saját számokat. Jó hangulatot csináltak, csak rövid volt és rettentő gyengén játszották el az Eddától a „Minden sarkon”-t. Itt már folyt tivornya ezerrel. Alexom is már csak vigyorgott, mint jóllakott napközis az oviban. Bero, mint jó házigazda, mindenkihez odament egy-két szó erejéig. Legalább is így rémlik. Marie gesztusa majdnem könnyeket csalt a szemembe azzal, hogy nem felejtkezett meg a szülinapomról. Így utólag is köszönöm az ajándékot Marie. CUPP! Vadrózsa kellemes meglepetés volt nekem. Azt mondta, beszélgettünk is. Elhiszem neki. Athos meg a „fia”, Kicsi, nagyon jó arcok. Zsolami meg egyszerűen csúcs volt, ahogy táncolt. Őt csak Janow komám múlta felül fergeteges retro táncaival. Barbbal majd halálra röhögtük magunkat. FürJanó költő úrtól most nem nagyon hallottam a „kettős pont” elméletét –  szerencsére. Alex, mint egy igazi vidám mackó úgy vigyorgott egyfolytában. Főleg amikor Vadrózsa közelében tartózkodott. Ági hozta a kötelezőt. Nőies volt és elragadó partner mindenben.  A vége felé már annyira megártott az alkohol, hogy még táncra is vetemedtem Erzsikével. Na, ez volt nálam a jel, hogy közeledik az eszméletvesztés ideje. Itt megint képkiesés…

  A következő emlékem hogy koedukálttá tettük a szállásunkat. Csajok, pasik vegyesen ültünk az ágyakon és hülyeségeket beszéltünk, és próbáltunk megbirkózni a maradék borokkal. Hogy honnan kerültek elő, fogalmam sincs. Körülbelül hajnali négykor tántorogtam el a saját szobámba, ahol kalandok közepette elalhattam egy kis időre.

  Amikor felriadtam úgy hét óra fele, Barb már kint ült a folyosón. Elhatároztuk, hogy meglepjük Janow komát egy kicsit. Amint beléptünk, észrevettük, hogy a Kicsi már fent van, de a Haligali táncművész úr még horpaszt százzal. Ekkor belém bújt a kisördög, - mint mindig, amikor másnapos vagyok – és elcsórtam a Janow cipőjét és a mosdó feletti lámpaburára tettem. Közben Janow felébredt, és majd összepisiltem magam a röhögéstől. Ugyanis első mondta az volt: Van egy kis piátok? Nem az, hogy hol vagyok, vagy valami, hanem egyből a pia járt az eszében. Nem semmi csóka, annyi szent.

  Ekkor hirtelen rám tört az éhség. Javasoltam a többieknek, hogy keressünk egy olyan helyet, ahol enni tudunk. Találtunk. Olyat, ahol csak inni tudtunk. No, nem baj. A sör tulajdonképpen folyékony kenyér. Közben minden helyi lakost megállítottam, hogy tényleg olyan misztikus város ez, ahogy a Bero mondja. Rájöttem valamire. Dorog túl van misztifikálva, Berót meg a kutya sem ismerte. Illetve ez nem teljesen igaz, mert volt egy fazon, aki azt mondta, hogy ő ismeri. Erre megkérdeztem tőle, hogy arra a szőke rövid hajú srácra gondol-e, akire én. A válasz igen volt. Na, erről ennyit. Ugyanis Bero hollófekete és félhosszú hajú srác. Tényleg ismerte… Na, szóval a kis csapat összeállt, hogy folytassuk azt, amit hajnalban félbehagytunk. Ági, Barb, Janow, Kicsi és jómagam. Később csatlakozott hozzánk Marie is. Nagy sörözések közepette eszméket cseréltünk, majd korsókat loptunk. A törpe csapos utánunk loholva adta a világ, vagy legalábbis Dorog tudtára, hogy elloptuk a korsókat és azonnal vigyük vissza. Vitte a fene. Még itthon sem, nemhogy Dorogon. Janow, mint úriember visszament és kinyögte a korsókként elkért kétszáz forintot. Nevetséges volt.

  Kanyargós léptekkel bebotorkáltunk a szállásra, ahol azért még lepisiltem egy macskát, és nagy búcsúzások közepette elváltunk egymástól. Barb, Ági és én beültünk Alex mellé és elindultunk a megszokott életünk felé. Néha behorkoltunk, néha megálltunk útközben, de szerencsésen hazaértünk.

  Megint szép emlékekkel gazdagodtam. Jó volt látni a már ismert arcokat, és jó volt újakat is megismerni. Azt hiszem, hogy nagyon jó emberekkel töltöttem a hétvégét. Olyanokkal, akik hasonló problémákkal küzdenek, és ha nem is látszik elsőre, de a lelkünk is hasonlóképpen működik. Van köztünk hiperaktív, diktátor, alkoholista, mindent tudó költő, komplexusokban szenvedő lelki sérült, őrült gitártanár, jó fej tanítvány, „furcsa” tanárnő, skizoid külsővel rendelkező férfiú, nőgyűlölő fajgyűlölő, monitorharcos és még sorolhatnám.

  De van egy közös dolog, ami összeköt bennünket. Verseket írunk, és ezáltal tisztulunk. Ki jobban, ki kevésbé. Hiszem, hogy mindannyian megtaláljuk egyszer azt, amire / akire vágyunk. Álmodni szabad és kell is. Egyet tudok: Én még/már álmodom…

Folyt. köv.