Prózák és kalandok

jagosistvan•  2010. szeptember 13. 09:05

Történetek és gondolatok a halálról 4. rész

Végezetül apámról

 

Ma huszonhét napja hogy eltemettem apámat. Eddig képtelen voltam írni róla. Valószínűleg a fájdalom és a szégyen miatt. A szégyen velejárója az életnek. A halálnak is? Meglehet. Nem voltam ott, amikor elment. Én és a kisfiam már csak egy apró márványtábla előtt álltunk, ami mögött egy ember hamvai pihennek.

Apámról nem sokat tudok mondani. A személyes élményt szűkösen mérte a sors. Igazi vándor típus volt, aki soha sehol sem tudott gyökeret verni. Mint már említettem korábban is, engem nem a szüleim neveltek. Ráadásul apám nem sokáig volt anyámmal együtt. Viszont emlékemben él hogy azért néhány évente összejöttek pár hétre. Az emlékeim innen eredhetnek, hisz ilyenkor ők is az anyai nagymamám vendégszeretetét élvezték csakúgy, mint jómagam. Az egyik ilyen emlék, amikor apám szétszakította az egyik képregény újságomat. Ritka példány volt, csak a mozi premierre adták ki. Azt hiszem ott éreztem először gyűlöletet az apám iránt. Hogy mennyire volt az gyűlölet? Amennyire egy nyolc éves fiútól telik. Persze, idővel megbékéltem, de valahogy csak bennem maradt, mint egy begyógyult seb helye. A sebek fájnak és nyomot hagynak. Jó pár sebet őrzök kívül és belül egyaránt. Testem és lelkem akár egy képregény. Egy szétszakított majd ragasztott, de azért még lapozható lapfüzér, melyen az élet karcolta történetek elevenednek meg.

Tehát sebek. Nyomot hagyó fájdalomgócok, amit még az öröm se tud elfedni. Így voltam akkoriban is, amikor apám beállított egy ugyanolyan képregénnyel, mint amilyet pár héttel előtte tönkretett. Akkor volt, hogy életemben először megpusziltam. Az utolsó meg mikor haldoklott. Közben eltelt huszonnyolc év és rengeteg sértettség, fájdalom és meg nem értés mindkét oldalról. Morbid játéka a sorsnak, hogy apám nyughelye előtt épp a kisfiammal állok, akivel már én sem lakom együtt. A félelem attól, hogy köztünk is falat ver egyszer egy huszonnyolc év, nem hagy nyugodni. Álmok és szinte már mélyre zárt gondolatok formájában kísért nap, mint nap.

Nem hiszem, hogy apám nem szeretett volna a maga módján, egyszerűen csak a kényelmesebb utat választotta. Feladta a küzdelmet. Úgy gondolom azt is tudom, hogy hol és mikor. Pontosan akkor és ott, amikor nem lett beengedve hozzánk és a postaládába dobott csokikat, kidobáltam az utcára úgy hogy neki ezt végig kellett néznie. Sokáig nem értettem az akkori cselekedetem hatását. Illetve ez így nem igaz, mert értettem. Magam felöl. Azóta már hogy én is külön élek a kisfiamtól, már sejtem milyen érzés lehetett az akkor. Akkor és ott eldőlt minden. Utána nem keresett többé. Tudom, hogy nem az én hibám volt. Talán az övé sem.

Az utolsó tíz évét az utcán élte. Fázott, vacogott és élte az elé kínált „életet”. Gyenge volt. Jagos Mátyás, élt 61 évet.

Úgy hiszem, ilyen téren én erősebb vagyok. Ragaszkodom a vérvonalamhoz. Immár az egyetlenhez. Naponta beszélek vele telefonon, s mikor csak lehet, haza hozom hozzánk. Nem követem el azt a hibát, amit az apám. Ez nem csak tudatosság, hanem ösztön. Ha nem látom egy hétig, fáj mindenem. Szükségem van rá, úgy ahogy neki is rám. Meggyőződésem, ahogy egy anyát, úgy egy apát sem lehet pótolni. Minden vágyam hogy nyomot hagyjak az életben, és hogy a fiam büszke legyen rám akkor is, ha már nem leszek. Mert meg fogok halni. Mikor? Ez még talány. Talán a közeljövőben, talán egy kicsit később.

 

Jómagam félek a haláltól. Bár ez így nem pontos. Amitől valójában félek az a létnélküliség. A tudat, hogy nem leszek, hogy elfelednek. Sajnos nem hiszek Istenben és istenekben, akik megkönnyítenék dolgomat. Így hát marad a félelem, amit megpróbálok leküzdeni.

Nem mindig volt ez így. Anno dacoltam mindennel. Még az élettel is. Játszottam, hogy rálépek a Kaszás küszöbére s nyelvet öltök rá. Néha csak a szerencsén múlott, hogy az ajtó nem csukódott rám. Volt olyan is, ölelni vágytam. Ma már inkább az Életet! Hiszen van miért, van vesztenivalóm.

 

A halál megfoghatatlan. Színtelen, szagtalan. Mégis tapintjuk, látjuk, érezzük. Itt van velünk születésünk óta. Várakozik türelmesen, hiszen előbb utóbb eljön az ő napja az életünkben. Ha lehet, csendesen és minél később.

jagosistvan•  2010. augusztus 8. 21:45

A rendörségi vallatószobán - Poet tali, Szeged

A rendörségi vallatószobán, avagy hogyan telt a tegnapi nap (Poet és DéeMKá találozó)

 

A férfit betessékelték a 8-as irodába. Szemben vele már ott ült az a nyomozótiszt, akit pár perccel ezelőtt látott feljönni a lépcsőn. Az ügyeletes a szék felé mutatott majd kiment. A férfi leült és várt. A nyomozótiszt néhányat lapozott az előtte lévő aktába, majd ránézett. – Na akkor kezdje az elején.

 

- Hát az úgy kezdődött tisztelt rendőrség hogy korán keltünk Ágival, mert délelőtt átkellett mennünk Vásárhelyre, mert a művészeti kötünk (DéeMKá) ott lépett fel. Kormányos Sanyiék vittek át bennünket, ami józanságra adhatott volna okot, amíg be nem tettük a lábunkat az egyik vásárhelyi kocsmába. Ott nagy könyörgések (Kormányos Józsi volt) hatására kértem egy sört. Amint kivégeztem a kistuborgot, az előadás helyszínére mentünk, ahol már ott tüsténkedett Magdi és Ancsa. Hozták a hírt, hogy egy kicsit csúszunk, amit azért se bántam, mert így tudtam egy kicsit beszélgetni a kisfiammal, ugyanis megkértem a nagymamát, hogy ha lehet, hozza már el Gergőt, elvégre is az édesapja fellép a világot jelentő deszkákon. Végül is világot jelentett. Többet is. Amíg nem mentem fel, addig az izgulás, majd utána a belső világom deszkáit.

Itt találkoztam régi barátommal, Apró Zolival, aki segített néhány kupicával oldani a feszültségem. Cserébe neki ajánlottam az egyik versem. A lényeg hogy találomra kiválasztottam egyet és az előadása előtt bejelentettem ország világ előtt hogy ezt bizony az én komámnak ajánlom. A végén egy kicsit furcsán néztek, ugyanis az utolsó sora így hangzott: Létközelséged vágyat ébreszt titokban. Szegény megkönnyezte. remélem csak barátilag és az unicum hatására.

Tisztelt rendőrség én bátran kijelentem, hogy jók voltunk. Sanyink nagyon kente. Előadott saját illetve valami orosz nevű ürge versét. Azt mondta, hogy a csávó jó arc volt csak meghalt fiatalon, de csinált egy csomó gyereket. Tényleg neki mennyi gyerektartást állapítottak meg. Nem nézne utána? Ancsa és Magdi hozták romantikus formájukat és volt duettjük is. Ágim meg nagyon jó volt. Azt hiszem én is, mert az összes nyugdíjas nekünk tapsolt, akinek volt keze. Bár lehet, hogy ez Juhász Pistának és az Ördögfű zenekarnak köszönhetjük akik kísértek bennünket népi hangszerekkel. Nyomozófelettes úr, ha őket is vendégül látja valamikor, mondja már meg nekik hogy köszi a segítséget.

A kora délutánt már Szegeden töltöttem az otthonomban az én kis hite asszonykámmal, aki nagyon próbálta hinni hogy nem lesz semmi Gabesz. Gabe volt de ő is csak később. Összekészítettük az okleveleket, amikor csörgött a telefon és Barb hívott hogy hívjam fel Beát hogy húzzon bele mert elnézte a busz indulásának időpontját és négy perc múlva indul. Egyébként tisztelt hatóság a Barbnak nagyon szép telefonja van. Biztosan nem lopta, legfeljebb találta valahol egy asztalon. Na, szóval felhívtam Beát, ő meg örült, majd gondolom őrült tempóba kezdett, mert végül is elérte.

Mi meg Ágival, mint valami menekültek – hét szatyor, egy retikül, egy táska és még egy hátizsák – elindultunk a Millennium Kávéház felé hogy megkezdjük a szervezést, mielőtt a többiek odaérnek. Megnyugtatom őrmster úr hogy nem gyalog mentünk.

Drága százezredes úr tudom, hogy hibáztam, de felment a pumpa. A magáé is higgye el. Ott állok a lefoglalt terem előtt és nem akartam hinni a szememnek. A terem, amit kibéreltünk, sehogy se állt. Illetve állt és funkcionált raktárként. Ott és akkor öltem. Pilantással és hanggal. Végül megoldottam. Kisajátítottam a másik termet. Esélyük se volt nemet mondani, ugyanis látták, hogy a telefon a kezemben van és csak egy gombnyomás és idecsődítem Európa legjobb leszámoló brigádját, a POET maffiát.

Higgye el drága alhadnagy úr, hogy nem direkt nyomtam meg. Vagy véletlen lehetett vagy telepatikusan késztettek rá. Na, mindegy. A lényeg hogy elkezdtek szállingózni. Fél ötre teljesen elfoglalták a Dugonics teret. Ja hogy akkor, én akkor milyen oklevelekkel készültem? Kéremszépen én és a társaim egy pályázatot hirdettünk meg. Semmi köze sem volt a Poethez. Én azt se tudom mi az a Poet. Maga tudja? Látott ott engem? Az kizárt dolog. Az nem én lehettem. Igen mások is mondták, hogy hasonlítok valami híres poetesre, valami Jagira. Igen? Tetszettek azok a versek a zászlós úrnak. Végül is lehetek én a Jagi. Az még nem bűn ugye?

Öt után egy kicsivel kezdtük az előadást. A hat zsűritagból négy jelen volt. Kovács Ági, Szécsényi Barbi, akinek van egy szép telefonja, Kormányos Sanyi és jómagam. Akik hiányoztak, Fehér József és Szecs… ő… izé Kövesdy Márton. Tudja tábornok elvtárs, már annyi gagyi pályázat van, hogy mindig összekeverem őket.

De viszont ott volt a Bea, aki nélkül az élet gyötrelem. Ön is ismeri ezt a számot csendőr úr? Maga nem? Kár.  Volt ám zongoristánk is. Nyomta a fürelizt meg a boci-bocit is.

Ági konferálása után elkezdtük előadni a döntőbe jutott műveket. A sort én kezdtem Mygan versével. A zsűri minden tagja felolvasott, ám hogy még színesebb legyen az előadás felkértünk még néhány kedves barátunkat. Így esett meg hát hogy az estén felolvasott még Bánfi Beáta, Csontos Márta, Ceglédi Anna, Ditrói Zoltán, Gabe,  Lucz Ákos.

Megtisztelt bennünket  jelenlétével Rummel József a KOBaK alapítója, Baranovszky Jenő fotós és kedvese. Jenőnek nagyon szép fényképezőgépe volt, de Barbara telefonja azért szebb volt. Higgye el nem lopta. Esetleg ha arra jár mondja már a Jenőnek hogy köszi meg minden. Nem drága felügyelő úr, nem tudom hogy van –e buszbérletük vagy bélyeggyűjteményük. Voltaképp nem is ismerem őket. Hiszen tudja, én csak hasonlítok rá. A művek felolvasása után toleráltuk a dohányosok elvonási tünetét és szünetet rendeltünk el kötelező jelleggel. Itt már újra lazítottam és ittam egy kis sört meg egy kis pepo féle vöröset. Szép bor volt, de biztosan nem lopta. A pepo nem olyan. A szünet után eredményt hirdettünk. Először kiosztottuk a DéeMKá-s emlékplaketteket, majd a győztesek megkapták jogos jutalmukat. Nagyon örültem, hogy köztük volt Marie is akit mindenki csak úgy aposztrofál hogy a Jagi csaja. A ceremónia végeztével kiültünk a kerthelyiségbe és mivel mindenki tudja, mennyire gyűlölöm az alkoholt, hát oda hoztak nekem egy rakattal, hogy pusztítsam el. A kérésnek eleget tettem. Külön köszönet Csillik Reninek, amiért készített nekem otthon egy kis csokoládé likőrt. Elvégre is a csokiházhoz az dukál.  Innen már gyorsan és egyre ködösebben teltek a percek. Írtam valami naplóba, láttam valami küzdelmet Barb és a tolla közt, Anna rám bízta Ági táskáját. Emléklapok osztogatása, Ivory megjelenése, majd gyaloglás a Sörkertbe. Ott valami pizza darabolás, rágott fasírt trancsírozása, erotikus pillanatok pepoval és Zolkával. Egy kis marhulás Pállal és Edinával, kivételesen most bőr nélkül. Egy pillanatra viszont kijózanodtam. Amikor Bea megharapta az ujjamat. de hál istennek közelben volt Zolka rumja, meg pepo bora és gyorsan fájdalomcsillapítottam magam. Majd újabb képek…Zsolti, Gabe, Ákos, Magdi… záróra.  Néhányan kocsiba szálltak, mi meg szedelődzködtünk a taxi állomásig. Ágival hazamentünk. Ájulás, összebújás reggel meg csengetés. Rendőrség nyissák ki! Hát lényegében ennyit tudok elmondani drága vezértizedes úr.

- Ez mind szép Jagos úr, de nem erre vagyok kíváncsi.

- ?

- Ami engem érdekel az, hogy hogyan lehet belépni a DéeMKá-ba?

jagosistvan•  2010. július 25. 19:48

Történetek és gondolatok a halálról 3. rész

Halál a köbön

 

Kilencvenhatra már új családom volt. Nagyapám halála után felbomlott az addig is imbolygó családi egység. Nagymamámmal megromlott a viszonyom, nemkülönben anyámmal és a fogadott testvérével. Kilencvennégyre eljutottak arra a szintre, hogy eladják a házat, a pénzt elosszák és mindenki menjen isten hírével. Mindnek volt sajátja, csak nekem nem. Én nem örököltem semmit sem, hisz csak unoka voltam. Az akkori párom, Ida - kitől később gyermekem is született - volt az, ki befogadott a családja ellenzése árán is. Évek kellettek, amíg megszoktam azt a légkört. Kilencvenhat életem újabb sorséve volt.

Januárban meghalt nagymamám, aki anyám helyett anyám volt. Aki óvott mindentől, talán túlságosan is. Egyszerű asszony volt, nagy szívvel. Talán a szívet tőle örököltem. A nevelt fia a ház eladása után átcsalta magához falura az akkor már több mint nyolcvan éves, beteges öregasszonyt. Rá fél évre magára hagyta. Egy másik rokonhoz került, ahol szinte naponta látogattam. Már nem volt olyan a kapcsolat, mint rég. Nem a mi házunk volt, nem ketten voltunk. Idáékhoz nem vihettem, hiszen én is csak egy megtűrt kutya voltam ott. A nagymamám nem találta sehol se a helyét, miután eladták a családi házat. Olyan lett ,mint egy kóbor kutya, ki hálás és befogadják, ugyanakkor vágyott vissza abba a miliőbe, ahol hármasban éltünk a nagyapámmal. Végül egy öregek otthonában kötött ki, ahol már nem bírta tovább. Feladta a küzdelmet. Mintha látta volna, hogy jobb meghalni, mint hogy végignézze az anyám és öcsém halálát.

A temetésen mosolyogtam. Kínmosoly volt. Már nem tudtam nézni, hogy még le sem rakták a föld alá, máris azon vitatkozott anyám és a sógornője, melyik arany kié lesz. Gusztustalan volt az egész. Nem méltó egy ember búcsúztatásához.

Anyám az ő részét a temetés utáni összejövetelen már el is adta. Kétezer forintért és egy üveg Éva vermutért. Ott, akkor összevesztünk. Megmondtam neki, nem vagyok kíváncsi rá, és hogy soha többé nem akarom látni. Még egyszer láttam életében.

Április végén jött a hír, hogy anyám kórházba került. Amikor megláttam megrémültem. A százhetven centis nő helyett egy aszott gyereknagyságú múmiát láttam. Még megismert. Elmondta, hogy tüdőrákja van és tudja, nincs sok hátra már. Megígértem neki, hogy öcsémet visszaveszem a nevelőszülőktől, ahová miatta került. Kérte, hogy az életemre esküdjek. Azóta egy részem halott. Kisalbert Ida Rozália, meghalt 1996. május elsején. Élt negyven évet. Amíg páran nosztalgiáztak, én gyászoltam azon a napon.

Heteken át alkoholon és gyógyszereken éltem. Szidtam a sorsot, hogy ezt a lapot osztotta nekem. Gyűlöltem mindent és mindenkit. Nem akartam senkit se látni. Napok, hetek teltek el, hogy ki se mozdultam, utána meg ha kietettem a lábam, csakis kocsmába. Augusztus közepére kezdtem összeszedni magam annyira, hogy elkezdjek azon gondolkodni, hogyan tovább. Először is beszélnem kell az öcsémmel. Hisz a Csokoládé ház kettőnké immár. Már a nap is megvolt, hogy mikor utazok Vésztőre, amikor kaptam az újabb táviratot. Pista, meghalt a Csabi. Temetés Apátfalván a jövő hét pénteken. Csak álltam és nem akartam hinni a szememnek. A kezem olyan remegésbe kezdett, hogy egyszerűen lehetetlen volt megállítani. A rángás átterjedt az egész testemre. De hogy? Hogy a kurva életbe van ez? Micsoda?! Kiderült aztán, hogy Csaba a nevelőszülők gondatlansága végett halt meg. A többi „testvére” belefojtotta egy tóba. Térdig érő vízbe.

Ragaszkodtam hozzá, hogy láthassam, mielőtt leteszik a földbe. A kis szája cafatokban lógott. Kínjában szétharaphatta, ahogy fuldokolt. Kacsa barátom segített ki a ravatalozóból, mielőtt össze nem estem volna. Sepsei Csaba. Élt tizenkét évet.

Csabával nem éltem együtt, de nem az én hibámból. Anyám későn szülte, tíz év volt köztünk. A nagymamám próbálta őt is magához venni, de már öreg volt és a gyámügy nem ítélte neki. Később talán nekem lett volna esélyem, de alkalmatlan voltam rá mind emberileg, mind szociálisan. Vajon hová is vittem volna? Ahol éltem, én is csak vendég voltam.

 

 

Döntésünk által haltak

 

Vannak olyan veszteségek, amelyek szükségszerűek. Nekem is vannak. A volt párom két abortuszon esett át, amelyet én is támogattam. Gyerekek voltunk, és tudtam én is, hogy képtelenek lennénk felnevelni. Még magunkat se tudtuk eltartani, nemhogy egy gyermeket. A döntés megszületett és végrehajtatott. De ez nem jelenti azt, hogy nem gondolok ma is rájuk. Életek voltak, akik a mi felelőtlenségünk által fogantak, s majd a mi döntésünk által haltak. Amíg élek, őket is gyászolom. Ott vannak szívemben a többi szeretteim között.

 

 

Amikor majdnem...

 

Nagy a valószínűsége, hogy passzív öngyilkos vagy. Tudatosan, bár az agynak beadagolva hogy nem is, beveszel néhány pirulát és iszol rá. Nem. Te nem akarsz meghalni, csak egy kicsit lassítani. Mire a pirulák és a két üveg hubertus végére érsz, már nem sok életfunkciód marad. Ha nem maradt volna meg az egyik reflexed, ami segített kihányni a cuccost, ma már máshol beszélgetnénk. Vagy nem is beszélgetnénk. Mert egyikünk se létezne. De megúsztad, bazmeg. Életed jó úton halad, tehát becsüld meg.

jagosistvan•  2010. július 22. 17:47

Történetek és gondolatok a halálról 2. rész

Lélektörés (1986 nyara)

 

A nyolcvanhatos év meghatározó volt életemben. Több okból is. Akkor rendezték a mexikói labdarúgó világbajnokságot. Amikor Orosházára mentem Mamihoz, akkor már túl voltunk a nullhaton. Időben mindenképp, lélekben még évek múltán sem. A vonaton minden irányból csak azt hallottam. Nem kellett volna a tészta, Nyilasit ki kellett volna vinni. Mezey a hibás. Nem tehetett róla. Egy biztos, az emberek gyászoltak. Én nem tudhatom milyen lehetett ötvennégy és hatvannyolc, és lehet, hogy ezekhez képest semmi sem volt nyolcvanhat, de akkor is, amit láttam, elkeserítő volt.

A következő napokban Mami, aki egy tucat gyereket felnevelt, köztük anyámat, a keresztanyámat, feledtetni tudta velem a fiaskót. Lejártunk Gyopárosra fürdeni szinte minden nap. Volt, hogy anyámék is megjelentek enyhén ittas állapotban. Olyankor mindig a busz végébe mentem, külön tőlük, mert szégyelltem őket. Mami ezt megértette és távolról ügyelt rám mindig féltő szemeivel. Mami nem volt a nagymamám, de mégis. Anyám keresztanyja volt, aki felnevelte őt. Engem meg az ő anyja nevelt, cserébe hogy a saját lányát nem. Bonyolult család volt a miénk. Senki se a sajátját nevelte fel. Kivéve Mamit. Ő, mint említettem, felnevelt egy tucat gyereket és ebbe beletartozott a fia, Karcsi bátya is. Mami csokoládé háznak hívta az otthonát. Kellemes ki parasztház volt, olyan csokisra festett, és ami fontos, a szeretet átjárta. A kert gyönyörű volt. Tele virágokkal és gyümölcsfákkal. Az estike illata még ma is bennem él. Az az emlék örökéletű.

Amikor eljött az a nap, amikor megváltozott minden idebent, anyám már be volt rúgva. Vagy mondhatnám úgy, hogy még be volt. Veszekedtek. Mami meg sírt. Anyámék el – meg sem álltak Vásárhelyig, mi meg csendben ültünk a konyhában órákon át. Délutánra már engedett a hangulat s én is meg mertem kockáztatni, hogy kimenjek a közeli játszótérre. Valójában sose szerettem oda menni, mert az ottani srácok nem fogadtak be. Gúnyoltak a beszédem miatt, ugyanis én Vásárhelyiként ö-vel beszéltem, ők meg mekegtek, mint a pestiek. A két város közötti harminc kilométer néha háromezernek tűnt.

Nem is maradtam sokáig, mert volt egy srác, akivel jól összebarátkoztam (ő is idegen volt) és elmentünk a nagymamájához játszani.

Már esteledett, mire hazaértem. A meleg vacsora már az asztalon gőzölgött. Nyár lévén lecsó. Tojásosan és sok kolbásszal, ahogy illik.

Szerencsém volt az esti fekvésekkel. Maminál nem kellett kilenckor lefeküdnöm. Anyám szobájában az asztalt átalakítottam focipályává és azon gombfociztam. Szerettem magamban játszani, mert az eredmények úgy alakultak, ahogy azt én jónak láttam. Az én világomban nem volt nullhat. Megvolt mind a huszonnégy válogatott, amely részt vett Mexikóban.

Amikor elfáradtam odafeküdtem Mami mellé. Szerettem mellette feküdni. Biztonságot adott. Már hajnal lehetett, amikor felébredtem. Nem magamtól, a szomszéd által. Széles nagy tenyerével önmagához képest finoman rázott fel. Nem értettem, most mi van. Szólt, hogy menjek vele. Az udvaron ismerős arcokat és egyenruhákat láttam. Az arcok mind a szomszédok, az egyenruhák meg a mentősök voltak. A szomszéd felesége, Emi néni magához húzott és azt mondta, ne nézz oda! Már késő volt. Az udvaron a fonott vesszőfotelban láttam az én halott Mamimat. Félrebicsaklott fejjel várta, hogy rátaláljon bárki csak ne én. Meggyőződésem, hogy miattam ment ki az udvarra, hogy ne úgy lássam utoljára.

Reggel feltettek a vonatra és hazautaztam Vásárhelyre. Anyám félig ájultan feküdt a földön mindenféle gyanús folyadékok között. Amikor megmondtam, mi történt, csak nevetett. Nem fogta fel.

Nem fogta fel, hogy aki felnevelte, nincs többé. Nagymamám kezét fogva órákon át zokogtunk együtt a konyhában.

A temetésre féltem elmenni. Nem a látvány miatt, hisz azon már túl voltam. Inkább attól féltem, hogy a Karcsi bátya leszid majd, ugyanis nem pakoltam akkor este el a gombfocicsapataimat. Szégyelltem magam előtte. Amikor meglátott, elénk jött és csak nézett egy darabig, majd átölelte a fejem és zokogott. Olyan sokan voltak a ravatalozó előtt, hogy csak úgy tudtunk odamenni, hogy meg kellett kerülni hátulról a hullaházat. Ott éreztem először az emberi test émelyítőn édes rothadó szagát. Aki már érezte, tudja, miről beszélek.

A síron nincs név, csak egy szó: ÉDESANYÁNK. Azt hiszem, ez mindent kifejez. A tizenkét felnevelt gyermekből csak három állt a sír mellett. Ebből egy részeg volt.

Mamit a mai napig úgy őrzöm magamban, hogy mellettem halt meg. Mert tudom, nem az a pár méter számít amennyivel kijjebb volt az udvaron, hanem az a gondoskodás, amivel még utolsó perceiben is próbált megóvni. Sajnos igyekezete nem sokat ért. Onnan minden megváltozott. Ősszel nagyapámat agyvérzés érte, nagymamámra szakadt szinte minden, anyám még jobban ivott, s vette a bátorságot és megpróbált megfojtani. Majdnem sikerült neki.

 

 

Az akasztott ember

 

Mami halála után anyám örökölte meg az orosházi házat. A csokoládé jellegét akkorra már elveszítette. Leginkább egy narkós tanyára emlékeztetett. A virágok elhaltak, a fákat kivágták és feltüzelték. A szomszédok is megcsappantak. Emi néni se volt már. De volt helyette a Tarjáni. Egy mogorva, kekec kis görcs. Állandóan anyáméknál lebzselt. Befogadott magához egy csonka családot, tehát egy anyát és két lányát. A lányok tizenhét és tizenhárom évesek voltak. Én tizenöt, tehát adva volt, hogy keresni fogjuk egymás társaságát. Ez nem igazán tetszett a Tarjáninak ugyanis kiderült, hogy az anyával és a két lányával is szexuális kapcsolatot tartott fent. Na, mármost a féltékenység nagy úr. Átjött hozzánk és elővett, hogy milyen jogon kezdek én ki az ő csajaival. Én meg néztem s valljuk be, meg voltam szeppenve, hisz a Tarjáni harmincon túl volt, én meg jócskán húsz alatt. Anyám akkori pasija, a Misi, aki mellesleg az öcsém apja volt lerendezte a dolgot egy-két fülessel. Hozzá kell tennem, nem én kaptam. Pár óra elteltével kopognak az ablakon és zokog az anya, hogy a két lány lelépett és a Tarjáni felakasztotta magát az udvaron. Magamban megkönnyebbülten hallgattam végig. Elvégre is egy halott embertől már nem kell tartani. Kiderült közben, hogy a nő még nem is értesítette a hatóságokat. Megkért, hogy menjünk át és vágjuk le. Átmentünk. A Norton kút tövében szépen terebélyesedő almafán lógott. Lába csak pár centire volt a földtől, de elég annyi is, hogy az ember lógva maradjon. Misi elszaladt telefonálni a mentőkért, én meg ott maradtam két betojt nővel. A nő, ahogy beszélt anyámhoz, kezével véletlen meglökte a testet, ami imbolyogni kezdett. De ez még semmi, mivel a halott felhörgött. Bassza meg! Ez él. Alaposan megnéztem a kötelet, ami nem is kötél volt, hanem egy vékony zsineg, és ami még rátett egy lapáttal, hogy eltűnt a nyaka körül. Nem, nem szakadt el, hanem belevágott a nyaki húsba olyan mélyen, hogy nem is látszódott már. De akkor is bassza meg! A tarjáni élt, himbálódzott és hörgött. Anyám a kezembe nyomta a kést, hogy vágjam le. Na, azt már nem! Mi van, ha levágom és nekem esik? Nem vágtam le. Pár perc múlva megtette helyettem a mentőorvos. Ezt a sztorit éveken át meséltem úgy, hogy a kutya sem hitte el nekem. Egyszer pár évvel ezelőtt, amikor Orosházán jártam bementem egy környékbeli kocsmába. Az emberek sztorizgattak. Az egyik épp az mesélte, hogy volt egy kissrác és baszta levágni a fószert a kötélről, és hogy neki kellett, mert ő valamikor mentősdoki volt. A sör megállt félúton a torkomban. Úgy vágtak hátba, hogy meg ne fulladjak. Amikor aztán meg tudtam szólalni, elmondtam én is egy nagyon hasonló sztorit, majd csodálkozva és nevetve konstatáltuk, milyen kicsi is a világ.

 

 

 

 

Nagyapám halála

 

Nagyapám a világ egyik legjobb embere volt. Mondom ezt úgy, hogy talán senki sem hiszi el. Nem is kell. Nekem akkor is az volt. Szegény családban nőtt fel a Horthy-rendszer idején. A nagymamája nevelte őt is fel, tehát hasonló volt a sorsunk. Fiatal korában a városi Kokron-gyár focicsapatában gyártotta a gólokat. Klasszikus balszélső volt. Jóképű, és ami fontos egy futballistánál, csibész. Később a Vívóban játszott, amíg be nem sorozták és ki nem rendelték a frontra. Erdélyben sebesült meg, ami megváltoztatta az utász őrmester egész életét.  A háború után még évekig mankóval járt, mert a lába sohasem lett olyan, mint rég. Egy kétszeresen is megtört emberként tengette életét lemondva szinte az összes hitéről. Oda lett az országa és a lába is. A sebesülés olyannyira tönkretette, hogy az egyik lábfejéről három ujját amputálni kellett s valahogy az egész lába rövidebb lett vagy öt centivel. Mindig rossz érzés fogott el gyermekkoromban, amikor a kis bicebócát olvastuk. Amíg a többiek nevettek, én sajnáltam, mert olyankor mindig a nagyapám jutott az eszembe.

Miután álmai szétestek már dolgozni se tudott. Nem kellett sehová sem. Helyette a nagymamám dolgozott éjt nappallá téve. A változás akkor állt be, amikor a kommunisták hatalomra jutottak. Munkát adtak neki, majd szakmát adtak a kezében. Nagyapám hálás volt. Idővel vezető pozícióba került, s kezébe nyomták néhány lakás kulcsát, hogy adja azoknak, akiket érdemesnek talál rá. Egyet sem tartott meg magának, pedig olyan lakásban élt, ami csak egy helyiség volt. Az iszapszén az egyik, ágyuk a másik sarokban. Ő volt, aki által megszerettem a labdarúgást és a könyveket. Mindig azt mondta nekem, hogy a tanulás fontos ahhoz, hogy az életben elérjek valamit. Nem mindig hallgattam rád. Ezúton is bocsánatot kérek tőled, Papa. A rendszerváltást épp hogy túlélve, megkeseredve betegségtől és ideológiától hagyott ott engem. Halála után én öltöztettem fel az ünneplő öltönyébe, amíg a halottaskocsi kiért. Még izzadt volt, csúszott mindene. Könnyek között leheltem csókot kisimult homlokára. Kisalbert Lajos 1917-1991

jagosistvan•  2010. július 20. 18:29

Történetek és gondolatok a halálról 1. rész

Bevezetés

 

Ha a halálra gondolunk általában valami baljós érzés fogja el embert. Legalább is a nyugati kultúrában. A haláltól való félelmünkben megtérünk, bűnöket vallunk és imádkozunk. De mi van akkor ha pont a halál az ami természetes és normális? Mi van akkor, ha a születés utáni pillanatok már nem az életről szólnak. Nevezzük inkább haldoklásnak? Szépen mutatna a síromon, ha most temetnének el. Jagos István Róbert. Haldoklott harmichat évet. Mi van akkor? Semmi. A lényegen nem változtat. Megszűnök létezni ebben a formában. Ha hinni akarom, újjá születek valahol, feltámadok, vagy épp Gammapolis űrváros tisztes polgára leszek, vagy csak egyszerűen elporladok. A halál szerves életünknek. A legtöbb ember már gyermekkorában szembesül miszter halállal. nem biztos hogy épp emberivel, de mindenképp összefut vele. Akár a sarkon amikor anyu egy elcsapott macska mellett tolja át gyermekét a zebrán. Személy szerint nekem is van / lett pár élményem a halállal. Az következő oldalakon ezt fogom kifejteni.

 

Az első lépések a halál felé

 

Az első halálhírt csak a fülemmel érzékeltem. A nagymamám testvére halt meg. Nem is ismertem, tehát nem is nagyon vettem szívemre. De annyit észleltem az egészből hogy ez nem egy vidám dolog. A nagymamám elfehéredett és megtántorodott. Végül is nem foglalkoztam az egésszel. talán védekező mechanizmus volt hogy egyből elkezdtem játszani a legújabb kisautómmal. Igen, akkor még szerettem a kis autókat. Ma már a nagyokat sem, de a kényelem nagy úr. Csakúgy mint a halál. Szóval nagymamám nem volt boldog. Ez tetőződött pár nap múlva mikor néhány bácsi kiásott egy gödröt és köteleken beleengedtek egy cicomázott ládát. Nem értettem hogy minek ez az egész. Aztán rájöttem. Istenke a föld alatt lakik. Ez által arra is hogy nem is az égben lakozik. Arra gondolni sem mertem akkor még – hiszen csak 6 éves lehettem – hogy hazudtak nekem, inkább arra a megállapításra jutottam hogy van bizony olyan dolog amit a felnőttek sem tudnak. A temetés után felmentünk egy idegen néni lakásába és mindenki koccintott. Még mi is, gyerekek. Imádtuk a barackos rónát. Azóta már az is megszűnt, mint oly sok dolog abból a nyolcvanasból. A nagymamám még egy ideig fekete kendőben járt. Majd még láttam párszor felkötnie magára. Nem nevetett – még rám sem -  azokban az időkben.

 

A halállal nem csak úgy léphetünk kapcsolatban hogy elveszítünk valakit vagy valamit, hanem ha ölünk is. Nem azt mondom ezzel hogy hidegvérű gyilkos lennék, de igenis öltem. Úgy ahogy nagyon sokan. Verbálisan és ténylegesen egyaránt. Lelőttük egymást rasszista játékokban. Amikor cowboy voltam, indiánokat irtottam és fordítva. Közben jelszavakat skandáltunk. Megdöglesz sápadtarcú! Ez volt a verbális gyilkolás gyerek módra. A tényleges meg az amikor megkínozva néhány legyet, ugye ilyenkor szárny kitép, potroh kettévágva az örök vadászmezőkre küldtük a szerencsétlen rovarokat. Aztán jöttek a békák, majd a madarak és a csúzli. Valaki képes itt megállni, valaki nem. A fitika szerint minél nagyobb a lendület annál nehezebb megállni. Ezt próbáljuk mesterséges eszközökkel cáfolni, mint mondjuk a fékkel. De amint látjuk és tapasztaljuk nem mindenkinél működik, esetleg be sem szerelték.

Van olyan gyilkolás amellyel a szeretetünket mutatjuk ki. Hányszor öltem szerelemből, lovagiasságból én is. Szakítottam szerencsétlent és tettem haldokolva a szeretett nő kezébe. A szeretett nő mosolygott. Fel nem tűnt neki hogy épp most vettünk el egy életet. mert az ne gondoljuk hogy ha vázába tesszük akkor tovább él. Legfeljebb tovább haldoklik.

Az elmúlt harminchat évben tömegével követtem el gyilkosságot. Tudatosan vagy épp tudattalanul. Nagy a valószínűse hogy ez itt most nem ér véget.

 

Az első fájdalom ami ért a halállal kapcsolatban az az volt amikor kerestem a Buksi kutyám. Négy színű korcs kutyus volt. A nagymamám szerint pockos. Nem véletlenül négy színű. Nos ez a kutyus volt az első barátom. Reggeli után mindig vittem ki neki az udvarra egy kis maradékot. A reggeli nálunk nem volt időhöz és helyhez kötött. Mondhatnám elkényeztetett voltam. Akkor és ott ettem ahol jól esett. Nem egyszer az ágyban miközben néztem a délelőtti matinét a fekete-fehér Orion készüléken. Sok csatornát nem fogott. Nem is volt mit. Az egyest a kettest, meg ha tiszta volt az idő a jugót. nagyon modernnek találtam akkoriban a tévénket. Érintőgombos volt. A legyek is annak találhatták mert folyamatosan rászálltak és ezáltal mindig csatornát váltottunk. Azt hiszem ez a tv típus volt először amely alkalmazta a legyet, mint organikus távvezérlőt.

Szóval reggeli után állok az udvaron és hívom a Buksit. Buksi nem jön. Pedig szokott. Vajaskenyér maradékkal kezemben ballagok le a fészer mögé. Tudom, ott szokott hűsölni. Ott is volt. Feküdt a fal szélében és a szájából zöld hab szivárgott. Még élt. Szeme megfakulva. Olyan kékesen, hidegen. Ledermedtem egy pillanatra. Nem lehet! Biztos csak múló rosszullét. Nemsokára elmúlik és ugrik rám farkát csóválva.

Buksi többet nem csóválta a farkát. Legalább is a mi világunkban nem. A nagyapámmal készítettünk egy keresztet és leszúrtuk a frissen hantolt földbe. Nagyapám a vállamra tette kezét és csendesen megvárta míg elbúcsúzom Buksitól. Azt a napot végig zokogtam. Akkor azt hittem az lesz életem legszörnyűbb napja. A hét éves gyermek énem tévedett.

 

 

Képletes halálok

 

A halál egyfajta megszűnés. A kézzelfoghatók (szerves és szervetlen) mellett ott találhatóak olyan fogalmak mint emlékezés vagy éppen az érzések. Tizenéve láttam egy Stephen King filmadaptációt, ahol a langolierek azaz az idő vasfoga szépen felzabálja a múltat. Már akkor tudtam hogy az öreg King jó felé tapogatódzik. Én is átéltem már számtalan ilyen élményt. Elég ha csak arra gondolok amikor évekkel később visszatértem gyermekkorom színterére, ahol immár az enyészet fogadott. A kertből már semmi sem látszott. A falak és a tetőgerendák rogyadoztak. A halál rothadt szaga terjengett. Még ha képletesen is de mégis. Úgy éreztem beleszövi magát  az a szag a sejtjeimbe. Az emlékek is fakuló félbe voltak. Csak elmosódott arcokat érzékeltem. Elmosódott érzéseket.

Mindig megdöbbenek azon, hogy tudnak dolgok nyomtalanul eltűnni. De vajon miért ez a döbbenet. talán attól félek hogy én is így járok? Igen, lehetséges. Tudom nem egyedül vagyok így, és azt is tudom mások szíve is megdobban ha egy régi fotót lát. Nem kell hogy személyek legyenek rajta. Elég egy épület vagy egy útszakasz, ami már nem olyan mint emlékeinkben. Ilyenkor egy furcsa bizsergést érzek a fejemben amit ahhoz tudnék hasonlítani mint amikor valami kedves gesztus ér. Olyan szívből jövő. Gyermekként valahogy jóval több ilyen élményben volt részem. Manapság legfeljebb régi képeket nézegetek.

 

Konkrét emberi halál

 

Az első embert akit halva láttam megrémisztett. Nem mintha ocsmány lett volna, mert tulajdonképpen csak a lábát láttam, de a félelem belém költözött. Attól hogy a halott az ismerősöm. A félelem lebénított majd meghányatott. A cipő, amit viselt egy az egyben olyan volt mint szeretett nagyapámé. Az a tudat hogy nincs többé, teljesen felőrölt. Megtapasztaltam (akkor) még ha rövid időre is, milyen az amikor itt hagynak bennünket. Az elveszettség az egyik legfájdalmasabb érzések egyike.

 

 

Agyvelőben taposás

 

Imádom a focit. Gyermekkorom óta a kedven sportágam, amit ha nem is profi módon de én is műveltem, amíg a porc le nem vált a térdemről. Az akkori edzőm a Feribá csakis engem okolt, miszerint sohasem melegítettem be. Biztosan igaza volt. No mindegy, azóta csak szurkolok, esetleg ha megittam pár pohár sört (előfájdalomcsillapító) még néha beszállok ha látok fiatal srácokat, amint a bőrt kergetik.

Viszont amiről itt írni fogok az még a hőskorban volt. Iskola helyett foci. Nyomtuk a betonon a Gatyáékkal, amikor is egy hatalmas durranásra lettünk figyelmesek. A stadion gondnoka volt az első aki odaért. Látszódott rajta hogy nem mindennapi dolog tanúja lett. Az emberek gyűltek és néhányan élő kordont alkottak hogy legalább mi skacok ne mehessünk oda. A rendőrök és a mentők már úton voltak. Már messziről hallatszódott a szírénájuk hangja. A rendör és a mentőkocsi is klasszikus volt. Ezerkettes Zsiga, az utóbbi meg Barkas. Látszódott az utasain hogy azért nem mindennapi dolog történt. Az hogy valaki öngyilkos lesz a nyolcvanas évek közepén, még nem nagy dolog. Pesten nem. De az én kis városomban még annak számított. Főleg ha az egyén fejbe lövi magát egy német második világháborús Lugerrel úgy hogy az agya kirepül a feje túloldalán.

A mentősök nem sokat vacilláltak, mivel felismerték nekik itt sok dolguk nincs. Helycserés támadás következett. Mentő el, hullaszállító be. Körülbelül húsz perc alatt végeztek mindennel. A helyszín elkerítve, hullások és rendőrök el. A gondnok maradt még ott, meg még mi néhányan. Olyanok lehettünk mint a hiénák. Ott köröztünk rendületlenül. Végül a gondnok is elment, s mi végre megnézhettük a helyszínt. Első látásra szegényes volt. Letaposott füvek és bokrok, némi vér és egy kis homokkupac. Mindenki a vért nézte. Én mivel nem igazán bírom inkább a homokkupacot választottam. Mint minden gyerek én is szereti rugdosni a homokkupacokat. Oda se nézve jó nagyot

belerúgtam és azon morfondíroztam hogy mi ebben az egészben a nagy durranás. Aztán két másodperc múlva rájöttem. Agyvelőn álltam. A Dóda meg sikoltozott, mivel a homokot, s vele némi velőállományt pont a hasára rúgtam. Rohantunk onnan ahogy csak tudtunk ki velővel ki hányással cipője orrán. Ekkor nyolcvanhatot írtak és tizenkét éves voltam. Azt kívántam hogy egy darabig nem akarok halottat vagy annak maradékait látni. Az óhaj nem teljesült. Talán azért mert hangosan kívántam.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom