Prózák és kalandok

jagosistvan•  2012. február 16. 11:17

Mert már az emlékek sem vigyáznak ránk többé

Mert már az emlékek sem vigyáznak ránk többé

 

Biztosan nem vagyok egyedül azzal, miszerint fájnak az eltűnő emlékek. Néhány éve még fel tudtam idézni arcokat, a házat, ahol felnőttem, a benne lévő bútorokat, a legfontosabb pillanatot. Ma már odáig jutottam, hogy bizony elő kell vennem a régi, sárgára fakult képeket egy-egy este folyamán, amikor emlékek után kutatok. Egy barátommal (Barb) épp azt beszéltük, hogy ez bizony fáj. Kegyetlenül és szégyenérzettel megspékelve. Valószínűleg ez a sorsuk az emlékeknek. Ez lesz az én sorsom is? Elfelednek majd engem is? Eltűnök, mint vert hóhegyek az ablak alatt, ahogy beszívja a föld és elégeti a nap? Mondják, az ember fiának és lányának is szembe kell néznie félelmeivel. Erre jó a tükör. Meghánytam vetettem a dolgot és most itt vagyok. Elsődleges célom kérem alássan az, hogy nyomot hagyjak magam után. Ezért jó mélyen taposom utam. Jó mélyen, hogy gyermekeim majd büszkék lehessenek rám, hogy elmondhassák – a mi apánk a legjobb apa a földkerekén és mindig az is marad örökkön örökké.

Szóval felejtünk. Nincs annál rosszabb érzés, mint amikor emlékezni szeretnénk, és nem tudunk. Ezért hálátlannak érzem magam és még árvábbnak, mint eddig. Mert már az emlékek sem vigyáznak ránk többé.


Szécsényi Barbara - Csontosodik

Már emlék se vagy.
Csak körmömre-égett esték keresnek
és hajnali ködöt fújok, hiába.
Képek kellenek, papír, tárgyak
hogy visszaráncigáljak valahogy
magamba, belőled.

Erővel emlegetlek: fájjon
- minden izomszakadáson túl is -
(s)üssön a súlyod,
s csak árvább az árva
ki az emlékek arcán a párát
(mint ez a tél itt) jegesedni látja.

 

jagosistvan•  2012. január 29. 20:59

Hitetlen Tamás a sokadik

Hitetlen Tamás a sokadik

 

Tamás hitetlenül állt. Hihetetlen hogy ő már nem az első aki így járt. Pedig mint a többiek, Tamás is megtett mindent hogy megtalálja hitét. Kereste mindenhol. Sörös poharak mélyén, asszonyok combjai közt, pici kis kapszulákban az aluljárókban, népében, nemzetében, fegyverekben, a Könyvben, végül a szívében, de sehol semmi. Ezek után úgy döntött keres valami olyat, amiben nem hisz. Rátalált Istenre. 

jagosistvan•  2011. november 20. 10:12

Ő az?

Ő az? 

Csak nézem és látom; nem érti. Nincs az az isten (pedig neki van), aki megértetné vele a helyzetem. Elmondtam neki mindent. Azt, hogy negyedik napja nem ettem, harmattal fedett padon ébredek, két napja nem tisztálkodtam, és hogy a fiamat se láttam már egy hete. Figyelem arca rezdüléseit. A tanácstalanság láthatólag pozíciót keresett. Szemeivel olykor félrepillant. Gondolkodik. Valami okosat és egyben biztatót kellene mondania nekem. Látom ebből semmi sem lesz. Pedig hatalmas betűk hirdették itt a Kossuth tér kellős közepén: Ha tanácstalan vagy és elveszett, térj be hozzánk. Nincs olyan gond, amelyen Istennel együtt ne segíthetnénk. Szép kis bódé. Olyan kis kétszemélyes. Isten már be sem férne. Talán azért nincs most se itt. A pásztor még mindig gondolkodik. Én közben nézem az asztalon felejtett mézes puszedliket. Szívesen beleharapnék az egyikbe még azon az áron is, hogy tudom, talán fájdalmat okoznék vele a lyukas fogamnak. Még mindig gondolkodik. Majd hosszan rám néz. Lassú mozdulattal nyúl az ásványvizes palackjáért. Körbeforgatja maga előtt és a címkéjét vizslatja. Húzza az időt. Végül a szájához emeli és kortyol egyet. A megnyújtott időben külső pillantásokat állok. Érdeklődő és lekicsinylő szempárok a térről. Kirakatember lettem. A nagy felirat alatt a kis bódé reklámarca. - Isten segíteni fog önnek, csak hinnie kell.

Egyenesen a szemembe mondja. Végül megtalálta azt a pozíciót, amellyel úgy tud elém állni, hogy hiteles maradjon. Csak egy szó: Isten. Vele mindent meg lehet oldani. Ő az, aki segít nekem is, amikor nem engedi majd, hogy a kukából kivegyem a megrágott sós perecet. Nem a büszkeség. Ő az, aki segít majd bevennem a mérgeket. Nem az elkeseredettség. Ő az, aki megment talán a haláltól és nem a Magdi. Ő az, aki segít abban, hogy a fiammal együtt lehessek újra. Nem a szeretetem. Ő az, aki emberré hagyott és nem a túlélő ösztönöm. Ő az, aki miatt szeretnek még páran. Nem magam miatt. Ő az, aki újra Ági karjaiba tolt. Ő az?

 

 

2011. november 20.

 

vasárnap  9:45

jagosistvan•  2011. november 16. 16:16

Dézsa

Dézsa

 

Dézsában fuldoklom. Tarkómra láthatatlan sebet vájtak a csapból koppanó cseppek. Olyan lassan telnek a pillanatok. Zsibbadásnak indult karjaim ölnének. Ölelnének, tartanának. Ott ahol vagyok. Épp ott, épp most. Szétharapott ajkaimból a vér, pirosra oldja a langyos víztemetőt. Ezt az egyszemélyes Feltámadunkat. Most valamit tenni kéne. Megvan! Mozizni kell. Lepergetni eddigi életem. Mint a száraz borsót a cérnáról. Hol kezdjem? Megvan – burokban. Épp részeg vagyok. Anyámmal együtt táncolunk, lebegünk. Micsoda kéj. Állj! Tekerd vissza és pause. Basszus arctalan vagyok! Már akkor is? Pedig hittem, az álarcok csak később mosódtak el. Tévedtem. Szóval már akkor is. Akkor nincs miért néznem tovább. Go!

 

Még mindig fuldoklom. Igen, dézsában. Ha egyszer túl leszek ezen az egészen, fej vagy írást játszok majd, mint Rosencrantz. Vagy inkább nem csinálok semmit. Végül is eddig se sokat. De mi lenne, ha mégis játszanék? Fejés-írás. Ez lenne a neve. A lefejtett gondolataimat leírnám. Végül is megvan rá az esély hogy más is. És akkor mi van. Mindenkit csak nem lehet felírni. Nekem jó ha leírnak. Listákról. Feketéről, halálról. Úgy tűnik nem lehetséges. Go!

 

Most már kezdem élvezni helyzetemet. Az első adag egyből tüdőre ment. mellre szívtam. Pedig hányszor mondták nekem, hogy nem kéne. De hát mi az isten faszát csináljak, ha nincs más választásom. Szívni kell és pont. A dézsában szívható lehetőségek száma egy. A hely ahová szívhatom megint egy. Ha összeadom az már kettő, akárcsak dülledő szemeim. Nahát, számolok! Kiszámolom magam. Ezek után osztok-szorzok is. Le és kiosztom magam, majd felszorzom nullával. Az eredményt hagyjuk. Hagyjuk a dézsában. Go!

 

Kezd kihűlni a temető. Rá kellene nézni az órámra, hogy mennyi idő telt már el. Az örökkévalóság is véges – mondta egyszer egy bölcs. Bölcsen tette, hogy csak egyszer, mert így nem kell olyan sokat szabadkoznia. Szabad szabadkozni egyáltalán? Szabad, de ki hiszi el? Én se teszem. Inkább kiemelem a fejem a dézsából és go!

 

jagosistvan•  2011. november 10. 21:28

Népkonyha

Népkonyha

 

Hideg van. A felkelő Nap rideg mosolya füstöt csal ki számból. Kezeimet összedörzsölve hunyorgok. Már megint egy újabb nap. Gémberedett ujjaimat zsebre vágva indulok a vakvilág látványközpontja felé – a népkonyhára. Talán jut nekem is egy bögre tea. A levelekkel vastagon teleszórt járdán lépdelve, olykor aprókat rúgva a színes lepedőbe, komótosan tartom az irányt. Nem sietek, van időm. Mért is ne lenne? Nincs ember, állat, aki várna rám. Csak a sarokban a viaszkos asztal. De ő sem hű hozzám. Mindenféle néppel enyeleg. Velem is, ha épp úgy adódik. Olyankor úgy tesz, mintha csak én léteznék számára. Végül is mindegy ki mit hazudik. A lényeg, hogy elviselje magam mellett a testszagom. Szóval hideg van. Ennyi. Nem több, nem kevesebb.

 

2009 november 9. – 2011. november 10.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom