Történetek és gondolatok a halálról 4. rész

Végezetül apámról

 

Ma huszonhét napja hogy eltemettem apámat. Eddig képtelen voltam írni róla. Valószínűleg a fájdalom és a szégyen miatt. A szégyen velejárója az életnek. A halálnak is? Meglehet. Nem voltam ott, amikor elment. Én és a kisfiam már csak egy apró márványtábla előtt álltunk, ami mögött egy ember hamvai pihennek.

Apámról nem sokat tudok mondani. A személyes élményt szűkösen mérte a sors. Igazi vándor típus volt, aki soha sehol sem tudott gyökeret verni. Mint már említettem korábban is, engem nem a szüleim neveltek. Ráadásul apám nem sokáig volt anyámmal együtt. Viszont emlékemben él hogy azért néhány évente összejöttek pár hétre. Az emlékeim innen eredhetnek, hisz ilyenkor ők is az anyai nagymamám vendégszeretetét élvezték csakúgy, mint jómagam. Az egyik ilyen emlék, amikor apám szétszakította az egyik képregény újságomat. Ritka példány volt, csak a mozi premierre adták ki. Azt hiszem ott éreztem először gyűlöletet az apám iránt. Hogy mennyire volt az gyűlölet? Amennyire egy nyolc éves fiútól telik. Persze, idővel megbékéltem, de valahogy csak bennem maradt, mint egy begyógyult seb helye. A sebek fájnak és nyomot hagynak. Jó pár sebet őrzök kívül és belül egyaránt. Testem és lelkem akár egy képregény. Egy szétszakított majd ragasztott, de azért még lapozható lapfüzér, melyen az élet karcolta történetek elevenednek meg.

Tehát sebek. Nyomot hagyó fájdalomgócok, amit még az öröm se tud elfedni. Így voltam akkoriban is, amikor apám beállított egy ugyanolyan képregénnyel, mint amilyet pár héttel előtte tönkretett. Akkor volt, hogy életemben először megpusziltam. Az utolsó meg mikor haldoklott. Közben eltelt huszonnyolc év és rengeteg sértettség, fájdalom és meg nem értés mindkét oldalról. Morbid játéka a sorsnak, hogy apám nyughelye előtt épp a kisfiammal állok, akivel már én sem lakom együtt. A félelem attól, hogy köztünk is falat ver egyszer egy huszonnyolc év, nem hagy nyugodni. Álmok és szinte már mélyre zárt gondolatok formájában kísért nap, mint nap.

Nem hiszem, hogy apám nem szeretett volna a maga módján, egyszerűen csak a kényelmesebb utat választotta. Feladta a küzdelmet. Úgy gondolom azt is tudom, hogy hol és mikor. Pontosan akkor és ott, amikor nem lett beengedve hozzánk és a postaládába dobott csokikat, kidobáltam az utcára úgy hogy neki ezt végig kellett néznie. Sokáig nem értettem az akkori cselekedetem hatását. Illetve ez így nem igaz, mert értettem. Magam felöl. Azóta már hogy én is külön élek a kisfiamtól, már sejtem milyen érzés lehetett az akkor. Akkor és ott eldőlt minden. Utána nem keresett többé. Tudom, hogy nem az én hibám volt. Talán az övé sem.

Az utolsó tíz évét az utcán élte. Fázott, vacogott és élte az elé kínált „életet”. Gyenge volt. Jagos Mátyás, élt 61 évet.

Úgy hiszem, ilyen téren én erősebb vagyok. Ragaszkodom a vérvonalamhoz. Immár az egyetlenhez. Naponta beszélek vele telefonon, s mikor csak lehet, haza hozom hozzánk. Nem követem el azt a hibát, amit az apám. Ez nem csak tudatosság, hanem ösztön. Ha nem látom egy hétig, fáj mindenem. Szükségem van rá, úgy ahogy neki is rám. Meggyőződésem, ahogy egy anyát, úgy egy apát sem lehet pótolni. Minden vágyam hogy nyomot hagyjak az életben, és hogy a fiam büszke legyen rám akkor is, ha már nem leszek. Mert meg fogok halni. Mikor? Ez még talány. Talán a közeljövőben, talán egy kicsit később.

 

Jómagam félek a haláltól. Bár ez így nem pontos. Amitől valójában félek az a létnélküliség. A tudat, hogy nem leszek, hogy elfelednek. Sajnos nem hiszek Istenben és istenekben, akik megkönnyítenék dolgomat. Így hát marad a félelem, amit megpróbálok leküzdeni.

Nem mindig volt ez így. Anno dacoltam mindennel. Még az élettel is. Játszottam, hogy rálépek a Kaszás küszöbére s nyelvet öltök rá. Néha csak a szerencsén múlott, hogy az ajtó nem csukódott rám. Volt olyan is, ölelni vágytam. Ma már inkább az Életet! Hiszen van miért, van vesztenivalóm.

 

A halál megfoghatatlan. Színtelen, szagtalan. Mégis tapintjuk, látjuk, érezzük. Itt van velünk születésünk óta. Várakozik türelmesen, hiszen előbb utóbb eljön az ő napja az életünkben. Ha lehet, csendesen és minél később.